Sorozatunk negyedik részében a számunkra legfontosabb és legmeghatározóbb témát járom körül a lehető legalaposabban – és amit ígérhetek, teljesen elfogulatlanul. Az Intert érintő szálak rendkívül összetettek: egy részük Massimo Moratti személyes kapcsolatain, bizonyos szereplők mozgásán, illetve különféle összeesküvés-elméleteken alapul – és lássuk be, akadnak olyan tények is, amelyek kellemetlenül érintik a csapatunkat.
Távol álljon tőlem, hogy teszteljem a türelmeteket – ezt a csapatunk a pályán amúgy is rendszeresen megteszi, így feltételezem, hogy elég harcedzettek vagytok. A helyzet az, hogy eredetileg egy háromrészes sorozatban gondolkodtam, majd úgy terveztem, hogy a negyedik fejezettel mindenképp lezárom a történetet. Végül azonban a könnyebb olvashatóság miatt elkerülhetetlenné vált egy ötödik rész megírása is, amelyet a terveim szerint a hét második felében, legkésőbb jövő hét első felében fogok publikálni. Remélem nem bánjátok, hogy a foci vb alatt ezzel kínozlak titeket. Bocsi és köszi 🙂
Minden Calciopolival kapcsolatos összeesküvés elméletet már az események kezdetén megalapozott, hogy az Olasz Nemzeti Olimpiai Bizottság (CONI) 2006. május 16-án Guido Rossit nevezte ki rendkívüli biztosként az olasz labdarúgó szövetség élére. Rossi személyével rögtön megérkeztünk az első olyan szereplőhöz, aki már nem él, nem tudja magát megvédeni, neve mégis két évtizede méltánytalan gyalázkodás tárgya.
Guido Rossi tekintélyes olasz jogi, akadémiai és üzleti karriert futott be. A Paviai Egyetem és a Harvard elvégzése után neves egyetemeken oktatott kereskedelmi és polgári jogot, miközben a gazdasági-politikai életben is kulcsszerepet vállalt: 1981-ben a Consob (tőzsdefelügyelet) elnöke lett, 1987 és 1992 között szenátorként az olasz antitröszt-szabályozás fő előmozdítója volt. Pályafutása során olyan óriásvállalatokat irányított elnökként, mint a Ferfin-Montedison, emellett elismert jogi tanácsadóként és védőként képviselte a holland ABN Amro bankot is.
Rossit tehát igen komoly szakmai pedigrével a háta mögött vállalta el a FIGC vezetését az olasz futball történetének talán legdrámaibb heteiben.
Akkor mégis mi a gond vele?
A nem beépített ember
Guido Rossiról köztudott volt, hogy elkötelezett Inter-szurkoló: amellett, hogy Massimo Moratti barátja, korábban a klub elnökségében is helyet foglalt. Bár több, az Intert támadó cikkben olvastam miszerint közvetlenül a kék-feketék vezetőségéből igazolt át a FIGC élére, ez konkrétan hazugság. A valóság az, hogy Rossi 1995-ben került a klubhoz, majd a vállalhatatlan 1998-99-es szezont követően – az Inter szégyenszemre nyolcadikként fejezte be a bajnokságot – távozott a klubtól.
Ezen a ponton fontos tisztázni egy dolgot.
Bár az általam olvasott, a Juventus narratíváját erősítő írások sem állítják nyíltan, hogy Rossi Massimo Moratti személyes közbenjárása vagy az Inter lobbija révén került volna a FIGC élére, ennek a sejtetése szinte folyamatosan jelen volt. Szögezzük le a tényeket: erre semmilyen bizonyíték nincs. Rossit valójában – Carraro szerint a frissen megválasztott Prodi-kormány javaslatára – a CONI nevezte ki a szövetség élére, amelyet az Angelli-családdal jó viszonyt ápoló Gianni Petrucci vezetett. Utóbbi a Calciopolival kapcsolatban tett egy igen érdekes kijelentést, miszerint a Juventust csak azért hurcolták meg az eljárás során, mert egyeseknek szúrta a szemét, hogy ők a legjobbak. A CONI Guido Rossi egyik helyetteseként egy Milan ikont, Demetrio Albertinit nevezte, aki a szakmai/sportági ügyekért felelt.
A FIGC döntése értelmében 2006. július 26-án az Inter kapta meg a Scudettót, így a csapat – 1989 után először – újra bajnoknak mondhatta magát. Moratti morális sikerként élte meg a zöldasztal melletti győzelmet, ám a rivális szurkolók szemében ez csupán egy „Scudetto di cartone”, egy méltatlan körülmények között megszerzett, totálisan értéktelen „kartonpapír bajnoki cím” maradt.
A történet kulcsfigurája Guido Rossi FIGC-elnök lett: az ő neve elválaszthatatlanul egybeforrt a 2006-os Scudettóval, miután ismert Inter-szurkolóként az általa vezetett elnökség döntött a bajnoki cím odaítéléséről.
Hogy ennek pocsék az optikája? Persze, hogy az.
Összeférhetetlenség? Az.
Ezen a ponton érdemes méltányosnak lennünk: Inter-szurkolóként valószínűleg mi is nehezen fogadnánk el, ha egy hasonló eljárás során – ahol épp a mi kedvenc csapatunk ül a vádlottak padján – egy erősen juventino vagy milanista kötődésű elnökség hozna a klubunkra nézve terhelő, sőt, talán egyenesen igazságtalan döntést.
Viszont érdemes történelmi távlatból is megvizsgálni a FIGC korábbi elnökeinek klubkötődéseit, hiszen egyáltalán nem kirívó, hogy egy a futballközegbe alaposan beágyazott, valamelyik (nagy)csapat korábbi vezetője veszi át az irányítást. Rossi elődje, Franco Carraro például – aki háromszor is betöltötte a szövetség elnöki posztját – öt évig a Milan elnöke volt, míg az 1996 és 2000 között elnökölő Luciano Nizzola a Torinónál dolgozott. Az 1987-től kilenc éven át irányító Antonio Matarrese közismert Bari-szurkolóból lett a klub elnöke, a nyolcvanas évek első felében elnöklő Federico Sordillo szintén a Milant vezette korábban, de említhetnénk a Juventushoz kötődő Umberto Agnellit is. A két ciklust is vivő Artemio Franchi firenzei kötődése pedig annyira nyilvánvaló, hogy a Fiorentina stadionja ma is az ő nevét viseli.
Ezzel a felsorolással nem azt szeretném érzékeltetni, hogy szerencsés döntés volt egy ilyen kritikus pillanatban egy Inter-kötődésű elnököt ültetni a szövetség élére, de történelmi távlatból nézve ez egyáltalán nem szokatlan a jelenség – Rossit egyszerűen a szakmai múltja alapján látták alkalmasnak a feladatra, valamint egyik megvádolt klubhoz sem volt köthető.
Amit nem mondanak el neked
Önmagában a szakmai alkalmasság persze még nem garancia a tévedhetetlenségre, és ki kell mondani: az Internek odaítélt 2006-os bajnoki cím hiba volt. Rossin és a szövetségen ugyanakkor hatalmas volt a nyomás az UEFA részéről, amely határozottan követelte a hivatalos végeredmény kihirdetését.
A Juventus-narratívát erősítő írások ráadásul hajlamosak elhallgatni, hogy Rossi nem a saját feje után menve, puszta személyes motivációból döntött így. A szövetség ugyanis egy független, háromtagú szakértői bizottság, az úgynevezett tre saggi (három bölcs) jogi véleményére alapozta a bajnoki cím odaítélését.
Ezt a testületet Gerhard Aigner, az UEFA korábbi német főtitkára, Massimo Coccia nemzetközi sportjogi szakértő és Roberto Pardolesi jogászprofesszor alkotta. Igaz, utólag – amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az Internek nem járt volna a trófea – Aigner igyekezett hárítani a felelősséget: kijelentette, hogy a szakértői trió csupán a szabályzatok adta elvi, jogi lehetőséget igazolta vissza Rossinak a tabella megváltoztatására, maga a Scudetto odaítélése viszont már kizárólag az elnök autonóm döntése volt.
Így vagy úgy, de a felelősség a szövetségé, amit ekkor Guido Rossi irányított.
Rossinak előszeretettel rótták fel azt is, hogy a 2006-os tárgyalások során a Moggi-féle védelem már intenzíven igyekezett az Intert is bevonni az ügybe, azt sugallva, hogy a milánói klub szintén érintett lehetett a játékvezető-küldés manipulálásában. Az elnök ezeket a kísérleteket rendre azzal hárította el, hogy „a tárgyalásnak nem az Inter a témája”, így kitért a felvetés elől, és visszaterelte a szót a ténylegesen megvádolt klubokra. Bár Rossi ezen határozott fellépését a kritikusai könnyen interpretálhatták úgy, mintha Morattiék bábjaként cselekedett volna, valójában az adott helyzetben ez a reakció teljesen indokolt és a szabályoknak megfelelő magatartás volt a részéről.
Rossi 2017-es halála másnapján Moratti a Corriere della Serának úgy nyilatkozott, hogy egy rendkívül művelt, kreatív és látnoki látásmódú jogászt ismert meg benne. Hozzátette, hogy Rossi elmondása szerint a Calcliopoli-tárgyalás idején ő volt az egyetlen klubvezető, aki nem hívta fel, hogy nyomást gyakoroljon rá.
Rossi elődje, Franco Carraro mindvégig hibának tartotta, hogy a 2006-os bajnoki címet az Inter kapta meg. Akkoriban a sajtón keresztül többször is vitáztak erről Rossival, aki ragaszkodott a 2006-os döntése helyességéhez. Carraro 2010-ben az Inter vezetőiről (Facchettiről és Morattiról) is említést téve a következőket mondta Rossi munkájáról: „Úgy gondolom, hogy Facchetti az életben és a sportban is csodálatos ember volt, és Moratti is tisztességes férfi. Rossi egy kényes pillanatban fontos szolgálatot tett az olasz futballnak, de mint mindenki, ő is hibázott – beleértve a Scudetto Internek való odaítélését is.” A korábbi szövetségi elnök hozzátette, hogy bármikor kész egy higgadt, személyes vitára Rossival, aki szerinte összességében a hibájával együtt, de jól vezette le a tárgyalásokat.
Carraro egy 2025-ös, Tuttomercartowebnak adott interjújában azt mondta, hogy teljesen jogos volt elvenni a Juventustól a két bajnoki címet, de nem lett volna szabad odaítélni azt egyetlen csapatnak sem. Egy elsőre meglepő lehetőségre is felhívta a figyelmet: a FIGC eredményhirdetése és ezáltal az UEFA-nak leadott rangsor nem kellett volna, hogy bajnokavatással járjon. Magyarán az Intert az nekik ítélt Scudetto nélkül is az első helyre lehetett volna sorolni.
Rossi csupán 2006 szeptemberéig látta el a munkáját a FIGC élén, miután nagy felháborodást keltett a közvéleményben, hogy elvállalta a hatalmas bajban lévő, 38 millió eurós adósságot felhalmozó Telecom Italia vezetését. A hírek szerint eredetileg nem akart lemondani a FIGC éléről, végül a nyilvánvaló összeférhetetlenség és a közvélemény nyomása miatt önként távozott a posztjáról. A Telecomnál betöltött szerepe tovább erősítette a Juventusos körökben azokat az összeesküvés-elméleteket, miszerint Rossi Moratti érdekében járhatott el a Calciopoli ítéletei során, hiszen az Inter elnöke 2001 és 2007 között a telekommunikációs cég igazgatótanácsának tagja volt.
Moggiék rögtön kaptak az alkalmon és támadásba lendültek; a torinóiak megszégyenült, bizonyítottan csaló sportigazgatója megmosolyogtató módon ezzel indokolta, hogy miért adott Bergamónak SIM-kártyákat: „Ezért döntöttem úgy, hogy adok Paolo Bergamónak néhány külföldi SIM-kártyát. Tisztában voltam vele, hogy mindenki tudja, mit csinálok, és valahogy meg kellett védenem magam.” Hát, persze.
A Juventust védő és az Intert démonizáló narratívák előszeretettel hallgatnak el egy kulcsfontosságú tényt Rossi múltjával kapcsolatban. A korábbi szenátor ugyanis csupán 2007 áprilisáig vezette a Telecomot és még abban az évben egy másik, komoly gazdasági nehézségekkel küzdő olasz óriásvállalat külsős jogi tanácsadójaként talált magának munkát.
Hogy mely cégről van pontosan szó?
A FIAT-ról. Igen, pont arról a FIAT-ról, amely ezer szállal kötődik a Juventushoz.
Szívesen.
A Telecom-szál: konteó vagy sem?
Ha létezik a Calciopoli- és Inter-sztorinak igazán összekonteósodott fejezete, az a Telecom Italia sötét és nehezen kibogozható szerepvállalása. A háttérben meghúzódó elmélet ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy Massimo Moratti a Telecom Italia igazgatótanácsának tagjaként, a telekommunikációs cég lehetőségeit fegyverként használva hajtott végre puccsot a bajnokságot uraló Juventus ellen – teljesen átírva az olasz futball erőviszonyait az Inter javára.
A Telecom-ügy szövevényes szálait érdemes rögtön kettéválasztani. Egyrészt ott van a vád, miszerint Morattiék kvázi kémkedtek a Calciopoli kulcsfigurái után, másrészt pedig az a gyanú, hogy a hatóságok szándékosan visszatartották az Interre nézve terhelő hangfelvételeket. Kezdjük előbbinek a feltárásával, ugyanis ott nem csupán gyanús körülmények vannak, hanem egészen kézzel fogható bizonyítékok is – valamint elég vegyes képet mutató bírósági ítéletek.
A kezdetekhez egészen 2002-2003-as Serie A szezonig kell visszautaznunk az időben, mivel állítólag Moratti és köre ekkor kezdhetett szervezkedni a háttérben. Történt ugyanis, hogy Danilo Nucini – egy még aktív, de a visszavonuláshoz közel álló játékvezető – személyesen találkozott Giacinto Facchettivel. Nucini célja az volt, hogy feltárja az Inter ikonjának a bíróküldések manipulálását, megerősítve a De Santis-féle „római klikk” működését és Moggi teljes befolyását. Facchetti az esetről beszámolt Morattinak, aki a gyanú szerint egy magánnyomozó céget, a Polis d’Istintót bízhatta meg azzal, hogy De Santist megfigyelje.
Nucini a 2006-os Calciopoli-tárgyaláson, majd 2011-ben a nápolyi bíróság előtt is tanúskodott. Vallomása szerint Mariano Fabiani, a Messina akkori sportigazgatója megpróbálta beszervezni őt a Moggi-féle körbe, és még egy SIM-kártyát is átadott neki. Később egy személyes találkozóra is sor került a játékvezető és a Juventus sportigazgatója között, ahol Nucini elmondása alapján igyekezett elnyerni a bizalmát. Úgy vélte, hogy egy Juventus–Bologna mérkőzésen elkövetett hibája – egy tévesen megítélt büntető – után kegyvesztetté vált, és a háttérben álló csoport bosszúból háttérbe szorította, ami miatt kevesebb meccset kapott.
Ez utóbbi egyébként nem egészen igaz, ráadásul utolsó Serie A-s évei során már több hibát is vétett, így jó eséllyel ez is szerepet játszhatott abban, hogy a pályafutása elindult a lejtőn. A feszült hangulatú kihallgatás során Nucini többször is ellentmondásba keveredett önmagával, így a bíróság kritikusan kezelte a szavait, és vallomása egyes részeit megbízhatatlannak minősítette.
A „Ladroni” -akta
De miért merülhetett fel egyáltalán a gyanú, hogy Morratti kémkedett volna a Calciopoli egyik főszereplője után?
A 2000-es években robbant ki az úgynevezett Telecom-Sismi ügy, amely Olaszország történetének egyik legnagyobb illegális megfigyelési botránya volt. A nyomozás szerint egy, a Telecom Italia biztonsági részlegéhez kötődő hálózat éveken át illegálisan szerzett bizalmas adatokat politikusokról, üzletemberekről, újságírókról, sportolókról és más közéleti szereplőkről. A rendszerben részt vettek magánnyomozók, korrupt rendőrök, csendőrök, pénzügyőrök, valamint a katonai titkosszolgálat (SISMI) egyes emberei is. A nyomozás során több mint harminc személy ellen emeltek vádat. A központi figura Giuliano Tavaroli, a Telecom Italia biztonsági igazgatója volt, aki a vád szerint Emanuele Cipriani magánnyomozó hálózatát használta fel arra, hogy illegális dossziékat készítsenek
A dossziék között lapult többek között Christian Vieri aktája, valamint egy „Ladroni” (Tolvajok) elnevezésű fájl is – utóbbi Massimo De Santisról és a Calciopoli-botrány többi feltételezett kulcsszereplőjéről tartalmazott kényes információkat.
Bár Vieri esete jól ismert az Inter-szurkolók körében, érdemes felidézni a részleteket: Morattiék állítólag azért figyeltették a csatárt, mert aggódtak a profi sportolóhoz méltatlan életvitele miatt. A gyanú nem volt alaptalan: maga Vieri is beismerte, hogy Ronaldóval rendszeresen reggelig mulattak a milánói éjszakában, majd mindössze pár óra alvás után, vállalhatatlan állapotban estek be az edzésekre. Vieri végül bíróságra vitte az ügyet: 12 millió eurót követelt az Intertől, kilencet pedig a Telecom Italiától. Keresetét azzal indokolta, hogy a kémkedés ténye súlyos lelki traumát okozott neki, és részben ennek tudta be azt is, hogy végül kimaradt a 2006-os világbajnoki keretből.
Bár Bobónak első fokon egymillió eurós kártérítést ítélt meg a bíróság, a Milánói Fellebbviteli Bíróság 2018-ban drasztikusan megvágta ezt az összeget. A döntés értelmében a Telecomnak mindössze 80 ezer, az Internek pedig csupán 40 ezer eurót kellett fizetnie Sőt, a csatárnak még a klub és a távközlési cég perköltségeit is állnia kellett. A milánói testület azzal indokolta a döntést, hogy a korábbi egymilliós összeg túlzó volt, mivel az elsőfokú bíróság hibásan mérlegelte a bizonyítékokat, és semmi sem támasztotta alá, hogy a megfigyelés tényleges anyagi kárt okozott volna Vieri karrierjében vagy későbbi kereseti lehetőségeiben.
Fontos leszögezni: a bíróság nem azt mondta ki, hogy nem történt illegális adatgyűjtés – ezt a meglévő bizonyítékok tükrében nehezen is tehette volna meg. A korábban már említett magánnyomozó, Cipriani ugyanis tanúként feketén-fehéren kijelentette, hogy a megbízás egyenesen az Intertől érkezett. Cipriani vallomása szerint 2000-ben Tavaroli bízta meg őt Vieri és más játékosok ellenőrzésével a klub kérésére, amit ráadásul két, közvetlenül az Inter nevére kiállított számla is alátámasztott.
De Santis elkeseredett harca
De Santis 2010-ben Vierihez hasonlóan polgári pert indított, és szintén kártérítést követelt a fentebb említett „Ladroni” dosszié miatt. Paolo Bergamo és négy játékvezető társa összesen mintegy 80 millió eurós kártérítést követelt az Intertől, a Pirellitől és a Telecom Italiától. Bergamo egy 2023-as dokumentumfilmben elárulta, hogy végül peren kívül megegyezett az alperesekkel. A megállapodás tartalmát azonban titokban tartották – vélhetően szigorú titoktartási szerződést írattak alá az érintettekkel –, így a részletek független bírósági dokumentumok alapján nem ellenőrizhetők.
De Santis még ennyire sem jutott, bár a végsőkig küzdött az igazáért, nem tudta bebizonyítani, hogy a megbízás közvetlenül az Intertől származott – holott Giuliano Tavaroli vallomása szerint egy átfogó információgyűjtési akció keretében őt is átvilágították. Elmondása szerint 2002 végén találkozott Massimo Morattival és Giacinto Facchettivel, ahol előbbi arról beszélt neki, hogy Gianluca Nucini játékvezető olyan információkat adott át, amelyek szerint Massimo De Santis egy Moggihoz köthető csoport része volt. Tavaroli állítása szerint ezt követően Facchetti arra kérte, hogy ellenőrizze Nucini állításait, különösen De Santis szerepét. Elmondása alapján megvizsgálta az általa rendelkezésre álló telefonszámokat és információkat, majd két lehetőséget vázolt fel Facchettinek: vagy hivatalos feljelentést tesznek az ügyészségen, vagy bizalmas forrásként működnek együtt a hatóságokkal.
2006 szeptemberében még a FIGC is vizsgálatot indított De Santis ügye miatt, ám 2007 nyarán Stefano Palazzi szövetségi ügyész lezárta a vizsgálatot, miután nem talált olyan bizonyítékot, amely az Inter sportjogi felelősségre vonását indokolta volna. 2015-ben a legfelsőbb bíróság kimondta, nem bizonyítható, hogy az Inter figyeltette meg De Santist. A bíróság szerint a bizonyítékok alapján az adatgyűjtéseket a Pirelli–Telecom csoport felelős vezetői hajtották végre, több hozzájuk kapcsolódó vállalati struktúrán keresztül. A jogellenes adatgyűjtések költségeit pedig gazdasági szempontból a Pirelli viselte.
Pontosan ez utóbbi megállapítás miatt van az, hogy bár a bíróság az Intert mint klubot – a Vieri-esetet leszámítva – közvetlenül nem mondta ki bűnösnek, és végül De Santis és Moggi sem járt sikerrel a polgári peres eljárásokban, Massimo Moratti mégsem tudta hitelesen cáfolni a vádakat. Elég csak Marco Tronchetti Provera személyére gondolni, aki ebben az időszakban amellett, hogy a Pirelli elnök-vezérigazgatója és a Telecom Italia elnöke volt, az Inter alelnökeként és Moratti legfőbb bizalmasaként is tevékenykedett. Ez a szoros és közvetlen vállalati átfedés pedig lehetetlenné tette, hogy az Inter a közvélemény szemében is tisztázza magát a háttérben zajló akciók gyanúja alól.
Sokan egyébként tévesen lehallgatási botrányként hivatkoznak a történetekre. A gyanú szerint elsősorban híváslistákat, telefonos adatlekéréséket végezhetett Cipriani, aki vallomásában azt mondta, hogy munkája nyilvánosan elérhető adatok valamint hatósági adatbázisok vizsgálatából és azok ellenőrzéséből állt. Ez utóbbi nem csak a már említett Christian Vierit, illetve Massimo De Santist érinthette, hanem állítólag Moggi is célpont lehetett, igaz utóbbi esetében a firenzei bíróság kimondta, hogy nem történt adatvédelmi sérelem.
Giuliano Tavarolit 2010 szeptemberében 4 év 2 hónap szabadságvesztésre ítélték bűnszervezetben való részvétel, korrupció és államtitok megsértése miatt, míg Emanuele Ciprianira a Milánói Fellebbviteli Bíróság másodfokon 5 év börtönbüntetést szabott ki.
Megszűrt hangfelvételek?
Miután – ki-ki az Inter iránti szeretete vagy épp gyűlölete alapján – szabadon eldöntheti, hogy gyanúnak, vélelemnek vagy kész ténynek tekinti Moratti illegális megfigyelési akcióit a Calciopoli főszereplői után, lépjünk egy szinttel feljebb.
Azon a logikai bukfencen lépjünk is túl, hogy Moratti kirobbantott egy olyan ügyet, amelyben valójában ő a legnagyobb bűnös, nézzük miről van szó.
A konteó alapját itt is a Telecom Italia jelenti, hiszen a Calciopoli-ügyben rögzített hívások szinte kivétel nélkül a telekommunikációs cég hálózatán futottak keresztül. Az elmélet lényegében az, hogy a Telecom rendszereiből szelektíven és manipulálva kerültek az adatok a hatóságok birtokába: az Inter hívásai „ott maradtak a szervereken”, miközben a Juventus beszélgetéseit azonnal átjátszották a nyomozóknak.
Nos, a probléma csupán annyi, hogy ez technikailag lehetetlen.
A Telecom részéről történő szándékos szűrés vádja teljesen alaptalan, mivel a legális lehallgatási protokoll ezt a lehetőséget eleve kizárja. Amikor ugyanis az ügyészség elrendel egy megfigyelést, az Országos Igazságügyi Engedélyezési Központ (CNAG) a célszemélyek vonalait közvetlenül és azonnal a hatóságok – a rendőrség, a csendőrség vagy a pénzügyőrség – által szigorúan és közvetlenül felügyelt lehallgatóközpontokba irányítja át.
Az Inter és a Telecom közötti személyi összefonódások alapján maximum az vetődhetett fel gyanúként, hogy a klub vezetői a Telecom biztonsági igazgatóján keresztül időben tudomást szerezhettek a háttérben zajló nyomozásokról és a megfigyelt személyek köréről. Arra viszont, hogy magukba a rendőrségi hanganyagokba beavatkozzanak vagy azokat szűrjék, a zárt és hatóságilag felügyelt rendszer miatt semmilyen technikai lehetőségük nem volt.
A most már tényleg befejező részben szó lesz arról, miért csak évekkel később kerültek nyilvánosságra a Facchetti-féle hangfelvételek, mi volt ebben Narducci és Auricchio nyomozók szerepe, valamint miképpen kell értelmezni Palazzi jelentését. A végén pedig egy picit még moralizálok is.
A sorozat korábbi részeit az alábbi linkekre kattintva olvashatod el: