Olaszország nem csupán a lehallgatások, hanem a keresztapák hazája is. Minden korszaknak megvannak a maga szimbolikus alakjai: az 1950-es és 60-as években Salvatore Greco és Tommaso Buscetta testesítette meg a szicíliai maffia világát; később Michele Sindona és Licio Gelli váltak a pénzügyi és politikai korrupció szinonimájává; míg az 1990-es években Bettino Craxi határozta meg a Tangentopoli korszakát. A sport és persze elsősorban a futball is megannyi kétes hírű figurát vonzott magához az évtizedek alatt. Közülük is kiemelkedik Lucky Luciano, vagyis Luciano Moggi, a Calciopoli főszereplője.
Hősünk 1937-ben született egy kicsiny toszkán településen, Monticianóban. A pici Luciano nem a tanulásban látta a jövőjét, mindössze 13 éves volt, amikor otthagyta az iskolát. A labdarúgás viszont annál jobban érdekelte, alacsonyabb osztályú csapatokban futballozott, egészen 27 éves koráig, mígnem belátta, hogy játékosként nem fogja tudni fenntartani magát. Ez egyébiránt nem volt egy hatalmas felismerés a részéről, mivel egy Serie C-s csapat jelentette karrierje csúcsát, ahonnan mindössze 40 nap után távoznia kellett.
Amennyire jelentéktelen pályafutása volt játékosként, annyira döbbenetes, hogy játékosmegfigyelőként, majd sportvezetőként milyen gyorsan jutott el a legmagasabb szintre. Miután abbahagyta a játékot, egy vasútállomáson helyezkedett el, ám egy pék (!) ismerőse, aki másodállásban játékosmegfigyelőként dolgozott, magával vitte néhány mérkőzésre. Gyorsan kiderült, hogy kiváló érzéke van a tehetségek felismeréséhez, annak ellenére is, hogy főként alacsonyabb osztályú csapatok mérkőzéseit látogatták, ahol kevés igazán kiemelkedő képességű játékos szerepelt. Érdekesség, hogy Moggi annyira hálás volt ennek a bizonyos péknek a lehetőségért, hogy később asszisztenseként alkalmazta. Paradiso to inferno | Sport | The Guardian
A hatvanas évek végére már több klubnak is bedolgozott szabadúszó játékosmegfigyelőként. Első komolyabb állásához az 1970-es években jutott, rögtön a Juventusnál, ahol a Grande Internél ismertté váló Italo Allodi karolta fel. Utóbbi nem volt egy kispályás figura: sportvezetőként abszolút úttörőnek számított, a korszakot meghaladó, modern játékosmegfigyelő-hálózatot épített fel Milánóban, több fontos átigazolás előkészítésében is kulcsszerepet vállalt. A neve ugyanakkor nem maradt makulátlan, 1973-ban ugyanis Brian Glanville brit újságíró kinyomozta, hogy sikertelen kísérletet tett arra, hogy lefizesse a Juventus-Derby County BEK-elődöntő játékvezetőjét. Allodi már eleve az angol sajtó bögyében lehetett, hiszen korábban hasonló vádakkal kellett szembenéznie, amikor Helenio Herrera vezette Inter az 1965-ös BEK-elődöntőben kiejtette a Liverpoolt. Glanville vádjai sosem nyertek bizonyítást.
Moggi olyan tehetségeket fedezett fel Allodi szárnysegédjeként, mint az 1982-es világbajnokság hőse, Paolo Rossi, a Juventus történetének egyik legjobb védője, Gaetano Scirea, valamint Claudio Gentile. Végül 1975-ben távozott, miután Giampiero Bonipertivel megromlott a kapcsolata.
Egy titokzatos vacsora
Két évvel a távozását követően Moggi maga járta ki, hogy az AS Románál dolgozhasson, miután néhány újságíró ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot Gaetano Anzalone klubelnökkel, aki átigazolásokért felelős tanácsadóként alkalmazta. Moggi számára kulcsfontosságúak voltak a római évek, ugyanis ott kezdte kialakítani azt a kapcsolati hálót, valamint tárgyalási stílust, amely a későbbi sikereit megalapozta. Tudatosan építette a kapcsolatrendszerét, amelybe politikusok, bírók, diplomaták, katonatisztek, hírességek és elsősorban újságírók tartoztak bele.
Ahogyan a Juventusnál, úgy az AS Románál is remek érzékkel választott ki fiatal játékosokat. 1978-ban Roberto Pruzzót szerződtette, majd egy évvel később Carlo Ancelotti játékjogának a felét szerezte meg a Parmától 750 millió líráért. Moggi ezzel a két igazolással gyakorlatilag lerakta annak a csapatnak az alapjait, amely négy Coppa Italia győzelem mellett az 1982-83-as idényben bajnoki címet ünnepelhetett, majd egy évvel később hazai pályán BEK-döntőt játszhatott a Liverpool ellen.
A gond csupán annyi, hogy Moggi egyetlen sikert sem ünnepelhetett a csapattal, ugyanis addigra már távoznia kellett.
Az 1979-80-as szezonban a bajnokság 10. fordulójában az AS Roma hazai pályán 1-0-ra nyert az Ascoli ellen. A vendégek elnöke, Costantino Rozzi a vereséget követően rendkívül dühös volt a játékvezetés miatt, majd még az öltözőfolyosón számonkérte a fővárosiak új tulajdonosát, Dino Violát, mivel tudomására jutott, hogy a mérkőzés előtt Moggi együtt vacsorázott a kijelölt játékvezetővel, Claudio Pierivel. A híresen becsületes Viola számonkérte beosztottját a találkozó miatt, aki azzal védekezett, hogy csupán véletlenül futott össze Pierivel. Viola azonnali hatállyal kirúgta Moggit.
Az erkölcsös ember, Dino Viola
Megvédeni Maradonát – bármi áron
Mogginak a kínos eset után sem kellett új főbérlőt keresnie, miután a városi rivális Lazióhoz szerződött, ahol általános igazgatóként dolgozhatott. Nem érezte jól magát a Totonero-botrány miatt a másodosztályba száműzött klubnál, mindössze két sikertelen szezont követően távozott a Sasoktól és a Torinónál folytatta a pályafutását. A Bikákkal elért 1985-ös bajnoki ezüst ugyan szépen csillog, ám idővel kikezdték a szurkolók, többször tüntettek ellene néhány balul sikerült átigazolás miatt. Végül a csalódást keltő 1986-87-es szezont követően a klub szűkös anyagi lehetőségeire hivatkozva benyújtotta a lemondását.
Még azon a nyáron a friss bajnok Napolihoz szerződött, ahol egykori mentora, a távozó Italo Allodi utódja lett. A Diego Maradona által vezetett csapat 1989-ben UEFA-kupát nyert, egy évvel később története során másodszor is bajnok lett. Moggi ezzel sportvezetői pályafutása során először hódította el a Scudettót, ám a sikerek ellenére is egy igen problémás időszak volt ez számára.
Maradona kokain-függősége a Napolinál töltött évei során már nyílt titoknak számított, ám Olaszországban senkinek sem volt érdeke besározni a liga legértékesebb játékosát. Moggi és az argentin géniusz a kezdetekben kifejezetten jóban voltak, ám idővel rengeteg konfliktusuk akadt. Az Isteni Diego évről évre süllyedt mélyebbre, holott a nápolyi vezetés, élén Moggival mindent megtett, hogy megvédje legjobb játékosát. Végül utóbbinak nem maradt más választása; ahhoz, hogy Maradona továbbra is csilloghasson a pályán, részt kellett vennie egy csalásban. Corrado Ferlaino, a Napoli akkori tulajdonosa egy 2003-as interjúban mesélte el, hogy a csapat masszőrének, valamint Mogginak volt a feladata, hogy Maradonánál mindig legyen egy pohár tiszta vizelet, sőt, utóbbi egy pumpás műpéniszt is beszerzett a játékosnak.
Moggi a falig ment el, hogy Maradona ne bukjon meg a doppingteszteken, ám az 1990-es világbajnokság után már ő sem tudta megvédeni. Maradona az olaszok elleni elődöntő előtt, amelyet történetesen Nápolyban rendeztek, arra biztatta a helyieket, hogy az argentinoknak szurkoljanak. A San Paolo 60 ezer szurkolója előtt végül Olaszország büntetőkkel kiesett és rengetegen Maradona ellen fordultak. Közellenség lett. Megszűnt a védelem körülötte. Ide már Moggi is kevés volt.
1991 márciusában Maradona egy Bari elleni bajnokit követően pozitív doppingtesztet produkált – nem meglepő, kokaint fogyasztott, amiért 15 hónapos eltiltást kapott. Még abban az évben Moggi is távozott a klubtól, miután megromlott a kapcsolata Ferlainóval.
Örömlányok? Ugyan már, csak tolmácsok
Moggi a turbulens nápolyi éveket követően visszatért a Torinóhoz. Második nekifutásra már jóval sikeresebb időszakot töltött a klubnál, azonban évekkel később kiderült, hogy már itt sem játszott tiszta lapokkal.
1992-ben járunk, a Torino az UEFA-kupa harmadik körében az AEK Athént győzi le egy szoros párharcban, összesítésben 3-2-re. A Bikák egészen a döntőig menetelnek, közte az elődöntőben a Real Madridot felülmúlva. Mogginak elévülhetetlen érdemei voltak, hiszen visszatérését követően szerződtette Enzo Scifót a középpályára, valamint a brazil Walter Casagrandét a támadósorba, akik kulcsszerepet vállaltak a sikerben.
A végső győzelem is igen közel volt, ám a finálé első meccsén egy 2-2-s döntetlen elég volt az Ajaxnak, hogy idegenben lőtt góllal kupagyőztes legyen. Mogginak valahogy nem akart összejönni a trófea a Torinóval, mindenesetre így is emlékezetes menetelés volt ez egy sok fájdalmat átélt klub számára.
A probléma csupán annyi, hogy a Granata parádés nemzetközi teljesítményét beárnyékolta egy botrány. Ezen a ponton talán már az olvasó sem fog meglepődni a főszereplő kilétén.
Moggi, valamint asszisztense, Gigi Pavarese a vád szerint a Boavista, valamint az AEK elleni hazai meccsek előtt prostituáltakat szervezett a kijelölt játékvezetőnek és a két partjelzőnek. Az ügy két évvel később, 1993-ban került napvilágra, miután a Torino akkori könyvelője Giovanni Matta azt vallotta, hogy 6,3 millió lírát fizetett azért, hogy az említett sporttársaknak legyen egy kellemes estéje a mérkőzések előtt. Giovanni Borsano, a klub akkori tulajdonosa maga is beismerte, hogy a pénzt egy titkos bankszámláról utalták el, amelyet hivatalosan nem könyvelt kifizetésekre használtak, többnyire játékosok, valamint ügynökök felé.
Matta visszaemlékezésében a következőt írta: „tegnap megjelent egy Adriana R. nevű hölgy, aki arcra és alkatra is olyan volt, mint egy luxusprostituált. Pénzt akart az általa, illetve a kolléganői által nyújtott szolgáltatásokért, amelyet a játékvezetőknek nyújtottak.”
Moggi mindent tagadott, szerinte az említett hölgyek nem örömlányok, hanem tolmácsok voltak.
„Ha lefeküdtek a lányokkal, az az ő dolguk. Olyan emberekről van szó, akik angolul és franciául is beszélnek” – érvelt ellenállhatatlanul Moggi egy olasz tv-műsorban, amikor szembesítették a vádakkal. La Confessione, Gomez a Moggi su Nove: „Procacciò nel ’91 delle escort agli arbitri prima di una partita del Torino?”. „Per me erano interpreti” – Il Fatto Quotidiano
Mint később kiderült, a hölgyek egyetlen idegen nyelvet sem beszéltek. Moggit végül semmilyen szankció nem érte, mivel Pavarese minden felelősséget magára vállalt, az UEFA pedig egy gyors vizsgálat után lezárta az ügyet.
Lucky Luciano ezt is megúszta. Mi az, hogy megúszta, a java még csak ezután következett.
A csúcson
Egy rövid, AS Románál tett kitérőt követően Moggi 1994 nyarán, több mint húsz év elteltével tért vissza a Juventushoz sportigazgatóként. Ezzel megalakult a legendás La Triade, Antonio Giraudo vezérigazgatóval, valamint Roberto Bettega alelnökkel kiegészülve. Mire visszatért a Juventushoz, már megkerülhetetlen figurája lett az olasz futballnak, hatalmas befolyással, szinte lekörözhetetlen kapcsolati hálóval. Nem volt olyan botrány, amely után ne kapott volna újra és újra állást, holott a torinói eset már hatalmas médianyilvánosságot kapott Olaszországban.
A feladat korántsem volt egyszerű, ugyanis a Juventus ekkor már 1986 óta nem nyert bajnokságot. Moggi érkezésével azonban egy új aranykor köszöntött be a klubnál, sorozatban három bajnoki cím következett, majd 1996 és 1998 között három BL-döntő, köztük az Ajax elleni győztes finálé.
Moggi karrierjének egyértelműen ez volt a legsikeresebb időszaka. Bár ő sem volt tévedhetetlen, és nem minden átigazolása végződött sikersztorival – elég csak Thierry Henry esetére gondolni –, összességében kijelenthető, hogy ezekben az években ő volt az európai labdarúgás egyik, ha nem a legmeghatározóbb sportigazgatója. Edgar Davidsot a Milantól csente el, Gianluca Zambrotta és Igor Tudor együtt kerültek 12 millió euróba, Edwin van der Sar ingyen érkezett, miközben a távozó Peruzzit 19 millió euróért adta tovább az Internek, majd 2001 nyarán Zinedine Zidane és Filippo Inzaghi árából elhozta Lilian Thuramot, Pavel Nedvedet, valamint Gianluigi Buffont is. És akkor a Carini-Cannavaro cserét még nem is említettem…
A Juventus sikeredzője, Marcello Lippi a sportigazgatóval
Annak ellenére, hogy akadtak nehezebb periódusok – mint az 1998–99-es szezon hetedik helye a bajnokságban –, Moggi pozíciója a Juventusnál gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenné vált. Bár a klub ezekben az években sem maradt makulátlan – elég csak a sorozat első részében felelevenített doppingbotrányra gondolni –, az ügyben sosem merült fel az ő neve, ellentétben Giraudóval, akit végül felmentettek.
A gyanakvás azonban az olasz futball berkein belül ezekben az években szinte mindvégig jelen volt, miszerint Moggi körül valami nincs rendben és jó eséllyel nem tiszta lapokkal játszik.
A Calciopoli kirobbanásáig érinthetetlennek tűnt, gyakorlatilag minden lepergett róla. A római vacsora a játékvezetővel, a doppingszabályok kijátszása Nápolyban, az UEFA-kupa meccsen prostituáltakkal lefizetett játékvezetők – semmi sem tudta megakadályozni, hogy újra és újra állást kapjon a legmagasabb szinten, sőt, egyre sikeresebb lett.
A Calciopoli azonban mindent megváltoztatott.
A manipulátor
Moggi nem csupán a bíróküldést igyekezett totális kontroll alatt tartani, hanem a maga eszközeivel a közvéleményt is manipulálta. Már római évei alatt felismerte a média jelentőségét, ezért tudatosan épített ki kapcsolatokat befolyásos újságírókkal. A Juventusnál eltöltött időszakában ezt a hálót tovább bővítette és erősítette; sőt, mint később kiderült, a keze az olasz televíziózás történetének egyik legabszurdabb műsoráig, az Il Processo del Lunedì-ig (vagyis a Hétfői tárgyalás) is elérte.
Az egyébként csatornáról csatornára vándorló show-ban – melynek ötletgazdája és későbbi műsorvezetője Aldo Biscardi volt – hétfőnként rendre kibeszélték az aktuális olasz forduló legvitatottabb játékvezetői döntéseit. Moggi elérte, hogy a műsorban a Juventus javára tévedő bírók kedvező színben tűnjenek fel, míg a riválisokat segítő játékvezetőkre kíméletlen kritika zúduljon. Sőt, a nézőket azzal is manipulálták, hogy a torinóiakra nézve kínos jeleneteket kizárólag olyan kameraszögekből játszották le, amelyek az ő igazukat látszottak igazolni.
A Moggi és Biscardi közötti lehallgatott telefonbeszélgetések bizonyítják, hogy előbbinek komoly befolyása volt arra, milyen vendégeket hívjanak meg a stúdióba, mely meccsek vitatott jeleneteit elemezzék ki, és azokat miként tálalják a nézőknek. Biscardi mellett Moggi egy korábbi játékvezetővel, a műsorban szakértőként közreműködő Fabio Baldasszal is rendszeres kapcsolatot ápolt. A kiszivárgott hangfelvételek alapján egyértelmű, hogy a kétes eseteket Baldasnak mindenképpen úgy kellett beállítania, hogy még csak fel se merüljön a gyanú: a bírók a Juventust támogatják.
Baldas: Hogy vagy? Jól?
Moggi: Jól.
Baldas: Figyelj Luciano, ma nincs sok mindenünk… van… [csak] Rodomonti [a Cagliari–Milan meccs játékvezetője a hétvégén]. Oké, ha kicsit rossz színben tüntetjük fel? Ha egyetértesz, persze…
Moggi: Ó, természetesen.
Baldas: És még? És még? Ott van a Siena–Fiorentina is…
Moggi: De volt ott büntető?
Baldas: Öhm… a francba, igen, volt büntető! … És ott van Rosetti is [egy másik játékvezető]. Tudod, kiről beszélek… De ha őt mutatjuk, mit csináljunk vele?
Moggi: Nem, nem, hagyjuk őt békén… inkább hagyjuk a Siena-meccset.
Biscardi műsora a Calciopoli kirobbanását követően szinte azonnal megszűnt.
Bár eredetileg háromrészesre terveztem a cikksorozatot – amelyben az előzményeket, a főszereplőket, valamint az Inter érintettségét mutatom be –, a rengeteg információ miatt a sorozat végül négy fejezetre bővült. Remélem, a kedves olvasó ezt nem bánja.
A GEA World játékosügynökség történetét és Luciano barátunk egyéb finomságait – néhány hangfelvétel leiratával megspékelve – a harmadik részben fogom részletezni, hogy aztán a zárófejezetben a lehető legalaposabban járhassam körbe a kedvenc csapatunkat érintő szálakat.
Aki lemaradt volna, itt elolvashatja az első részt: Doppingvádaktól a lebukásig, a Calciopoli-sztori, 1. rész – Nerazzurri Blog
A posztot köszönjük Csiki Rolinak, egykori szerzőnknek.