Megszokhattátok már, hogy a Nerazzurri Blog szerzői a holtszezonban sem hagynak olvasnivaló nélkül Benneteket. Az utolsó bajnoki után több poszton átívelve értékeltük játékosaink teljesítményét, Marci a honlapon pedig egy három részes sorozatban vesézte ki, mennyi minden történt a csapattal az elmúlt idényben.
Én egy könnyedebb témát hoztam; az elmúlt szezonokból rendszeresen megnézek egy-egy összefoglalót különböző meccsekről és bizony sokszor rá kellett már csodálkoznom bizonyos játékosokra. ,,Jé, ez az ember tényleg játszott nálunk is!” Nos, szerzőtársaim segítségével összeszedtem pár random arcot, akik egy rövid ideig valóban ,,erősítették” az Intert – legalábbis papíron. Egyébként akad köztük olyan is, akit egyszer sem láttunk tétmeccsen fekete-kékben.
Kezdjük rögtön Caner Erkinnel, aki Roberto Mancini kifejezett kérésére érkezett Milánóba 2016 nyarán. A játékos átigazolása már tavasszal is borítékolható volt; egy alkalommal például D’Ambrosio gólöröme is mintha a töröknek szólt volna. Hiába játszott nálunk akkoriban Alex Telles, vagy az örök ígéretnek tartott Davide Santon, Mancini bizalmi embere balhátvéd pozícióban egyértelműen Nagatomo volt. A később Manchestert is megjáró brazilt valamiért nem preferálta az őt korábban Törökországban trenírozó vezetőedzőnk, míg Santon a Milan elleni három gólos vereséget követően ásta el magát végleg honfitársánál. Azt ugyanakkor Mancini is belátta, hogy Nagatomóval végig vinni egy európai kupaszerepléssel is kiegészülő szezont már nem lesz lehetséges, így Ausilióék lecsaptak az általa javasolt Erkinre. Bíztunk a török válogatott játékosban; vagy legalábbis úgy voltunk vele, hogy a japán posztriválisánál csak nem lehet rosszabb. Hamar bebizonyosodott, hogy tévedtünk; Erkin már a 2016-os Eb-n is botrányosan rossz volt, az Interben pedig mindössze az első két bajnokin volt kerettag, majd rögtön ment is vissza kölcsönben a Besiktashoz. Funfact: Mancinit, aki oroszlánrészt vállalt a török játékos leigazolásában, még a bajnokság kezdete előtt menesztették az újdonsült tulajdonosok.
A teljesen random sorrend második játékosa Felipe Caicedo, akit Inzaghi kérésére hoztak el Marottáék 2022 januárjában. A dél-amerikai korábban dolgozott már együtt az olasz trénerrel a Laziónál és ugyan csak vésztartaléknak számított Immobile és Correa után, néhány utolsó perces góllal belopta magát edzője szívébe. Az Internél is hasonló szerepet szántak neki, de a három meccsén kapott 21 perce alatt finoman szólva sem tudta megváltani a világot.
Juan Cuadrado már egészen más profilú játékos volt. A kolumbiait rengetegszer anyáztuk, köszönhetően annak, hogy számos Derby d’Italian jelentette ő a különbséget a Juventus javára. 2023-ban azonban már ő is csak árnyéka volt önmagának. Persze az Allegrivel sújtott és egyre inkább gyengülő kerettel bíró torinóiak is más célokért kellett, hogy küzdjenek 2020 után, mi viszont joggal érezhettük azt, hogy egy jó rendszerben és egy erős csapatban Pumukli még képes lesz néhány szép megoldásra. A kolumbiai öreg is volt már és sérülésekkel is küzdött; hiába csinált hülyét annak idején számtalanszor a mieinkből, a 2023-2024-es idényben nemhogy Dumfries-zel, de még Darmiannal sem tudta felvenni a versenyt. Tizenkét alkalommal sikerült pályára lépnie, kezdőként mindössze egyszer és két gólpasszt tett a közösbe. Ráadásul a Juventus-szurkolók is egy életre megutálták. Ami ennél is fontosabb, mi sem tudtunk megbocsátani neki.
És még milyen sok, további flopról kell beszélnünk. Felipe a 2014-2015-ös szezonban volt az Inter játékosa és Erkinhez hasonlóan őt is Mancininek hozták. A sálas novemberben vette át a stafétát Mazzarritól és Ranocchia botrányos formája miatt új alapokra kívánta helyezni a csapat védelmét. Nos, erre nem Felipe jelentette a megoldást, aki mindössze négy meccsen játszott – igaz, az Inter mindegyiken veretlen maradt. Másfél évvel korábban – tehát 2013 nyarán – amolyan kiscsapat módjára Wallace-t vettük kölcsön a Chelsea-től. Nem ő lett a következő Maicon; mindössze három mérkőzésen kapott néhány kegyelempercet Mazzaritól. Matias Silvestre már jóval többször lépett pályára az Interben, de a botrányos 2012-2013-as szezonnak végül ő lett az egyik bűnbakja. Húsz meccsen öltötte magára a fekete-kéket, de nem szolgált rá a hatmillió eurós vételárára.
Tajon Buchanan a 2023-2024-es idény januárjában érkezett meg hozzánk, köszönhetően a fentebb már taglalt Cuadrado folyamatos sérüléseinek. A kanadai azóta segített kiharcolni a Villarrealnak a Bajnokok Ligája indulást és hazája válogatottjában is alapembernek számít, de az Interben még csak egy futóbolondnak tűnt. Inzaghi azért adott neki néhány percet, hogy ne égesse ki teljesen az azóta már a Realhoz távozó Dumfriest, de a bajnoki cím megszerzésében nem sok szerepe volt.
Luc Castaignos a 2011-2012-es szezonban volt a csapat játékosa. Túl sok lehetőséget nem kapott a támadószekcióban, ráadásul a sportbíróság is eltiltotta jó néhány meccsre. Rubén Botta 2014 januárjában került az Interhez, miután az előző félszezont sérülés miatt kiülte a Livornónál. Mazzarri igyekezett őt folyamatosan beépíteni a csapatba, de tíz pályára lépése során sem gólt, sem gólpasszt nem jegyzett. FIFA-ban és a Football Managerben azért elég jó statjai voltak, jó üzleteket lehetett kötni az ő bevonásával.
2018 januárjától júniusáig időnként játszott az Interben egy Lisandro López nevű támadó középhátvéd. Miranda folyamatos sérülései miatt az akkori edzőnknek, Spallettinek kellett egy Ranocchiánál jobb opció a védelembe, azonban az új szerzemény nem győzte meg a vezetőséget arról, hogy érdemes lenne megtartani. Egy évvel korábban Trent Sainsbury lett az Inter játékosa, hasonlóan fél évig. Pioli irányításával volt egy jobb periódusa a szezonnak, de végül minden ment a kukába a Torino elleni döntetlen után. Az ausztrál alkalmanként pályára lépett a kisebb csapatok ellen, de benne sem láttak hosszútávú megoldást Ausilióék.
A Győrrel bajnoki címet szerző Senna Miangue a 2016-2017-es idényben kapott néhány játékpercet, többnyire Frank de Boer-tól. A holland mester ténykedésében nem volt köszönet – szegény Erkinnel is jól kib****tt -, ugyanakkor üdvözítő volt látni, hogy olasz kollégáival ellentétben nem zárkózik el a fiatalok beépítésétől. Martín Montoya 2015 nyarán érkezett a csapathoz, de rapszodikus teljesítménye miatt hamar tovább kellett állnia. Pedig milyen boldogok voltunk, hogy a triplázó Barcelona második számú jobbhátvédjét sikerült megszereznünk. A 2011-2012-es szezonban Angelo Palombo is az Inter játékosa volt, a másodosztályban vitézkedő Sampdoriától sikerült megszereznünk a téli átigazolási időszakban. Három meccsen játszott, egyiken sem tudott nyerni a csapat.
Tomasso Rocchi egy igazi Serie A veteránként érkezett egy kaotikus szezonban; a hozzáállása szerethető volt, de támadóként mintha csak önmaga paródiája lett volna. Sajnos ugyanez volt a helyzet a nála jóval magasabb polcon lévő Diego Forlánnal is, akit a milánói divatvilág és a szebbnél-szebb modellek sokkal jobban foglalkoztattak, mint az Inter. Sajnos a triplázást követő években jellemzőek voltak az ilyen átigazolási bukták.
Mondjuk Ranieri is hibás volt, hiszen az öregedő játékost mindenáron
szélsőként akarta játszatni
Említésre méltó még Kolarov, aki botrányosan rossz volt a 2020-2021-es szezonban. Chivu segítőjeként az idei évben megnyert trófeákat tekintve valószínűleg jobban megy neki – csakúgy, mint Palombónak, aki egyébként szintén a klubnál dolgozik. Vrsaljko nagy király volt a 2018-2019-es idény első felében, de a sérülései miatt hamar lemondtunk róla. Gabriel Barbosáról pedig – a Blogot követőek közül legalábbis – mindenki tudja, hogy játszott nálunk; Bolognában szerzett győztes gólját SOHA NEM FELEDJÜK!
