A Nerazzurri blog szerkesztősége egyesítette hatalmait, hogy ha a Bolygó Kapitányát nem is, de a 15 évvel ezelőtti emlékeinket felidézzük. A párosítás és a tét ugyanaz, az érzések mások, de hát mi is mások lettünk röpke másfél évtized alatt. Semmi kötöttség, csak az első pár dolog, ami eszünkbe jutott 2010 és 2025 májusáról.
Emlékeztetőül, ha valaki nem tudná, 2010-ben az odavágó után a Nou Campban egy egygólos vereséggel is továbbmehetett az Inter, pont ez történt – nehezítve azzal, hogy a meccs nagyrészében a katalánok egyel többen voltak. Ezúttal nem tudjuk, lesz-e ilyen jellegű hendikepje a vendégeinknek, az Internek viszont meg kell nyernie a meccset, döntetlen esetén pedig hosszabbítás, vagy tizenegyesek jönnek, hiszen (a mi szemszögünkből sajnos) az idegenben lőtt gólok előnyét már eltörölték.
Csabinter, a blog teremtője ennek ellenére nem érez nyomást az este miatt:
„2010-ben nagy társaságban néztem. Állva. Életem leghosszabb estéjének tűnt, de nem ezért. Egy eltelt perc hatvannak érződött. Kedden viszont egy benyugtatózott Tarr Béla nyugalmával várom a visszavágót. Ajándék 90 perc lesz. Vagy 120.”
Mondjuk Tarr Bélát ne nézzetek benyugtatózva. Annál biztos, hogy erősebb élmény vár ránk.
Rolkó, blogunk szíve és tüdeje, kicsit konkrétabb elvárásokat fogalmazott meg:
„15 éve az albérletben egy ideig egyedül kuporogva néztem a visszavágót, majd a végét már a közben hazaérkező, Barcelona-drukker barátommal. Nem tudom, voltam -e valaha annyira ideges focimeccsen, még ordibáltam is vele lefújás után. Aludni pedig alig sikerült. Gyakorlatilag vasárnap óta csak ez jár a fejemben. Elképzelésem sincs, mi lesz itt, csak reménykedni tudok a Meazza erejében. Meg kell csinálni!”
Ha már együtt nézés Barcásokkal, hagy osszam meg saját személyes élményem: A visszavágót egy egyetemi kolesz büféjében néztem, ha ötvenen voltunk, akkor én a sarokban voltam az egyetlen aki nem a Barcának szurkolt, ellenben 49 látens hungarokatalánnal. Ahogy a játékosokat a pályán, engem is ellepett az ellenfél túlereje, folyamatos, Messiéket bíztató kiabálása, nyomása. De jött a megkönnyebbülés, ami életem egyik legintenzívebb sportélményének végét is jelentette. Mosolyogva sétáltam fel a szobámba, csalódott Barca-sálas egyetemi polgártársaimat kerülgetve. Aludni azonban aligha tudtam.
A Barcelona ma nem az a korszakos csapat, mint 15 éve, de még azzá válhat. Az Inter pedig nem hozza a Mourinho-féle védekezés-masterclasst, de vannak más erényei. Hogy mit várjak, nem tudom, borzasztóan izgatott vagyok, ugyanakkor már eleve elképesztő dolognak tartom, hogy itt vagyunk ma.
ninogoffredo mondhatni különös kapcsolatot ápol José Mourinho személyével, nem biztos, hogy tavaly megjelent könyve létrejött volna, ha Mourinho nem hozza el az Internek a modern kor legnagyobb sikereit. Abban mindenesetre egyetértek vele, hogy ami Mourinho idején már évtizedes cél volt, az most nem szabad, hogy nyomást tegyen sem a csapatra, sem ránk:
„2010-ben, még első éves gimnazistaként valahogy sokkal inkább előtérbe került a hétvégenti bulizgatás, csajozás (és persze tanulás). Arra emlékszem, hogy a jól alakuló Bl-szezonunkban nagyon nem örültem, hogy pont a világ legjobb csapatát kaptuk az elődöntőben, de a visszavágó előtt már biztos voltam a sikerben. A meccsen persze végig izgultam, de Ibra lecserélésén azért jót mosolyogtam. A mai visszavágó előtt pedig a legfontosabb szerintem is az, amit touristique kolléga már leírt: hatalmas dolog, hogy itt vagyunk. Az Inter bérkerete a Tottenhamével és az Atletico Madridéval van egy szinten és nem a Bayern Münchenével, Liverpooléval, Manchester City-ével és a Real Madridéval (olyanokat írtam, akik már kiestek). Jutalomjátéknak fogtam fel az odavágót – furcsa is volt a zárt csoportunkban olvasni, hogy Rolkó milyen ideges a mutatott performansz miatt – és a mait is így fogom kezelni. Lesz, ami lesz, én nagyon büszke vagyok az idei, nemzetközi porondon mutatott teljesítményre.”
Blazious nem volt éppenséggel nyugodt 2010 tavaszán, viszont tőle megtudjuk, mi jelenthet előnyt ma este:
„Arra emlékszem, hogy talán ez volt az a meccs, amin a legjobban izgultam a szezonban (életemben? Nehéz visszaemlékezni). Busquets akkori alakítása a legjobb érv a VAR mellett. A meccs után viszont a Bayern elleni győzelemben már biztos voltam, egyszerűen nem létezett, hogy nem húzzuk be a trófeát. Manapság mindenki elmondhatja a véleményét ezernyi poszt és oldal alatt, számomra furcsa azt olvasni sok helyen, hogy az Inter full védekező (csúnya játékkal, ne vicceljünk) játékkal jutott el idáig. Szerintem okos játékkal nyertük a meccseket, úgy, hogy nagyrészt a mi elképzelésünk érvényesült mindvégig (10 perc alatt voltunk hátrányban az egész BL-szezonban, nem kell szerintem magyarázkodni). A Barcelona vagy a Bayern talán elszokott az ilyen játékstílustól a hazai bajnokságában, legalábbis az ilyen szinten játszó, stabilan védekező ellenfelektől biztosan. Két éve azért fájt a döntőbeni vereség, mert féltünk, hogy a következő évtizedben nem lesz ilyen esélyünk – erre itt vagyunk ismét, ez pedig, bármi történjék is, óriási dolog.”
És akkor zárjuk a posztot legfiatalabb szerzőnkkel, Alesssandroval, akivel három év alatt másodszor járunk a BL döntő kapujában, és akivel vélhetően a budapesti Interisták egyik törzshelyén is össze lehet futni ma:
„Akkor: Nyolcadikosként túl sok mozgásterem nem volt még a hétköznap esti meccsnézések tekintetében, így otthon néztem, fel-alá mászkálva a kilencven perc egészét. Már akkor is, mint azóta minden nagy meccsünkön, azért fohászkodtam, hogy csak ezt az egyet, valahogy, bárhogy, és akkor semmi egyebet nem kérek többet. Lúcio felszabadítása volt talán a legintenzívebb mámor, amit a futballnak köszönhetően átélhettem – pedig volt egy pár.
Most: Agilis, dörzsölt, talpraesett és felkészült csapatunk van, talán ezekben a szegmensekben Európa legjobbjai. Több spílerünknek ez az utolsó nagy lehetősége, mindez pedig olyan szintű éhséggel párosul, aminek köszönhetően Mhitarján képes volt lefutni minden ifjoncot az első meccsen – és erre képes lesz a második meccsen is. Hiszek abban, hogy ez dönthet. Könnyen lehet, hogy a következő 10 évben a Barcelona azzá a korszakos csapattá érik majd, mint a Pep-érában, ez az este viszont rólunk kell, hogy szóljon. Csak ezt az egyet, valahogy, bárhogy. (Azóta pedig már a mozgásterem is több a hétköznap esti meccsnézések tekintetében, úgyhogy mindenki a Marioba!)”