Egy éve érkezett a megtisztelő megkeresés, amelyből villámgyors üzlet köttetett. A felek azóta is elégedettek, Marotta optimista. Na nem elsősorban e sorok írójának rekordsebességű szerződtetése miatt.
Pittyen a messenger, az általam akkor még csak a virtuális térből és a blog hasábjairól ismert Rolkó az üzenet feladója. Érdeklődik, hogy van-e kedv, idő és ihlet bennem a csatlakozáshoz. Enyhén grafomán, nem mellesleg a Nerazzurri Blog tartalmain cseperedő, az e helyütt megjelenő írásokat örök viszonyítási pontnak tekintő Inter-drukkerként nyilván megvolt a kedv, az idő és az ihlet is. Majd nem esett/esik nehezemre időről-időre mindenki orra alá dörgölni, hogy micsoda pozitív fordulatot vett szeretett csapatunk szereplése, mióta a brigád szerves részének mondhatom magam, és csabinter áthúzott mondatain, valamint Salabobo kupadöntős beszámolóján szocializálódva immár én is hozzátehetek valamennyit a tartalomgyártáshoz.
Egy esztendővel ezelőtt épp a Juventus és Fiorentina elleni hazai lebőgések között jártunk, utóbbit már blogos szerzői minőségben figyelhettem – és szenvedhettem végig. A tényleges debütálás aztán egy jókora fokkal pozitívabb élménynek ágyazott meg: a Lisszabonban lejátszott negyeddöntős odavágó beharangozása után kedvenceink kétgólos előnyt szereztek a második felvonásra. A többit ugye ismerjük: a csapat BL-döntőig jutott, a bajnokságban szépen kiegyenesedett a forma, az idei menetelés pedig a hazai kupából való elviselhető, és a nemzetközi porondról történő jóval keserűbb búcsú dacára várakozáson felüli. A második csillag karnyújtásnyira, Sommer kapott gól nélküli rekordhoz, Lautaro Martinez gólkirályi címhez áll rendkívül közel, a telhetetlenebbek pedig bizonyára a Serie A pontrekordjára is elérhető célként tekintenek. E sorok írója végre eljutott a szentélybe, hogy győztes bajnokin buzdíthassa kedvenc spílereit, a blogos meccsnézések összmérlege (és hangulata) pedig elsöprően pozitív és felejthetetlen anekdotákkal teli.
Emlékezetes és tartalmas hónapok vannak tehát mögöttünk, számomra kétségkívül az egyik legszebb időszak ez, mióta az Interért szorítok, hiszen a személyes élményeken és tapasztalatokon túl elmondható, hogy mostanra egy olyan garnitúra szerveződött, amely eredményességét, az általa játszott futball minőségét, a pályán (és azon kívül) mutatott koherencia egységességét, nem mellesleg vezéregyéniségeinek karakterét és tudását tekintve is egyike a világ legjobb gárdáinak. Ráadásként olaszabb a csapat, mint korábban bármikor, ami még úgy is említésre érdemes, hogy történelmünk és filozófiánk ismeretében nem sok Inter-drukker fogalmaz meg ilyesfajta elvárást a klub irányába.
A már-már kifogástalan idillbe rondító fejleményekről ezen a helyen nem vagyok hajlandó tudomást venni: mert bár a két BL-szezon zárása egyformán keserű pirula (más-más értelemben persze), de egyrészt mindkétszer jól berúgtam, másrészt hamar ráébredtünk: az időnkénti kudarc a legjobbakat sem kíméli, nem beszélve arról, hogy nem is volt az olyan messze, amikor a BL-kvalifikáció is álomszerűnek tűnt, nemhogy a sorozat fináléja, vagy éppen az, hogy kis híján katartikus diadallal végződő ki-ki párharcot vívjunk a nemzetközi klubfutball egyik legrutinosabb együttesével.
Nem túlzok: az utóbbi 12 hónapban minden teljesült, amiről Rolkó kolléga üzenetének pittyenésekor, sőt, sok idővel azután még csak álmodni sem mertem. Szimplán úgy voltam vele akkor, jó buli lesz ezekkel a srácokkal ötletelni, gondolatot cserélni, meccset nézni.
Hogy ennyire kibaszott jó buli lett, abban nem csak nekik, de a csapatunknak is nagy-nagy szerepe van, úgyhogy hálás pacsi mindenkinek, aki bármilyen formában is jelen volt, és hozzátett ehhez. Folytassuk, jó lesz!
Forza Inter!