A múlt havi kérdésemre egyértelmű választ adhatok most már: igen, az átok lekerült, a január-februári időszakot valószínűtlen, hovatovább elképzelhetetlen hatékonysággal sikerült abszolválni. A fejünket pedig nem győzzük kapkodni.
A megszokott módon nyitok, vagyis egyszerűen, a számok nyelvén mutatom be a hónapot: hat lejátszott mérkőzés, nyilván ugyanennyi győzelem, egészen imponáló, 18:2-es gólaránnyal. Eleve gólt is csupán egy alkalommal, a római özönvízkor sikerült kapni, és úgy az egész szereplés értékét növeli, ha végignézzük az ellenfelek névsorát. Tényleg döbbenetes. A legjobban nyilvánvalóan a Juventus legyőzésének örültünk (több okból is), de játékot tekintve szívesen emlékszünk az Atléti elleni odavágóra is, mentalitásra és csapaterősségre tekintve a már említett római fordítás volt jó példa, a négygólos gyalulások pedig… Hát, azok önmagukért beszélnek.
Most már ezer és egy alkalommal hangzik el mindenfelől, amit hosszú ideje szajkózok: ne számolgassunk, ne hasonlítgassunk (egyelőre) és főleg semmit ne vegyünk készpénznek a mostani csapattól. Egyszerűen élvezzük, értékeljük és kezeljük helyén, amit hétről hétre látunk, mert annyit már most kijelenthetünk, hogy ilyen szintű futballt nem sokszor élhettünk át a hosszú-hosszú, szurkolóként eltöltött éveink alatt – ezért pedig köszönet jár mindenkinek, akinek köze volt az ehhez vezető úthoz. És remélhetőleg még bőven nem annak a végén járunk.
Gondoltuk volna mondjuk másfél éve, hogy Stefan de Vrij visszajut erre a szintre? Merthogy övé a hónap legjobb védője/kapusa díj: a holland annyira makulátlanul helyettesíti a hetekre kiesett Acerbit, hogy utóbbi hiányát szó szerint észre sem vesszük. Emberünknek „csak” optimális formáció és (főleg) csapattaktika kellett, és immáron bő egy éve kvázi visszatért az ő legmagasabb szintjéhez – nyugodtan lehet dicsérni emiatt de Vrij mellett a szakmai stábot is.
Egyébként picit csaltam, mert Bastoni alighanem még magasabb szintű produkciót tett az asztalra (a támadójátékát is beleszámítva), de most azt díjaztam, hogy SdV a csereszerepből lépett így előre.
A középpálya volt most a legnehezebb kérdés. Általában a gól és gólpassz kombinációt díjazom, de most a kezdők szépen elosztogatták egymás között a matekot – sőt, a középső hármas konkrétan egy darab asszisztot termelt ebben az időszakban, Mhitarjan révén (Frattesi összesen nagyjából egy meccsnyit töltött a pályán, így nem kvalifikált a versenyre).
Summa summarum: az én győztesem itt Nicoló Barella, aki a legnagyobb színpadon, az Atléti ellen nyújtott sokáig emlékezetes, világklasszis futballt, és egyébként az összes többi meccsen hozta a magas átlagát. Hihetetlen, de a kanadai pontok valahogy továbbra is elkerülik – maradt három hónapja arra, hogy valamit kozmetikázzon a számain.
Lényegében a legtöbb futballista szóba jöhetett innen, Carlos Augusto két gólpasszal, Darmian és Dimarco 1+1-gyel, valamint a már említett Frattesi pedig 2+1-gyel jelentkeztek, de ilyen-olyan okokból ők csak jelöltek maradtak.
Hat meccs, négy gól: a legjobb támadó újfent Lautaro Martínez. Neki egyedül a BL-meccsen kihagyott helyzetei rondítanak az összképbe, de azon kívül kb. minimális visszaesést sem tapasztalhatunk nála. A kihagyott büntetőhöz meg már hozzászoktunk.
Szerencsére itt is mindenki hozzátett valamit, Thuram és Arnautovic fontos gólokkal, Sánchez pedig szép asszisztokkal jelentkezett, de Capitano az Capitano.
Ha már a legjobb középpályás díj elmaradt Davide Frattesinek, a legkellemesebb meglepetés ismét az övé. Ahogy már írtuk, és beszélt ő maga is erről: láthatóan igyekszik/igyekeznek alakítani a stílusán, és azokat a szegmenseket fejleszti(k) a játékában, amik a majdani több játéklehetőségéhez elengedhetetlenek lesznek. Volumenben is próbál többet passzolni, és a pontosságra is láthatóan figyel, ezek mellett a legnagyobb erősségeit is igyekszik megtartani (2 gól, 1 gólpassz, viszont sajnos csak 105 perc játékidő).
Kvalifikált a versenybe az újabb gólpasszal és meggyőző teljesítményekkel jelentkező Asllani, a fiatal Akinsanmiro és az éledező Sánchez.
Nem vagyok rohadék, sem hülye, ilyen hónap után nem osztok citromdíjat.
Mókás a következő díj is, a legszebb védésé. A hat meccsen összesen hét(!) lövés talált kaput, ezek közül igazából azt kellett kiválasztanom, aminél az aktuális kapusnak igazi dolga volt. Ilyen tekintetben pedig nem volt kérdés, El Shaarawy csavarását a Roma-Inter legelején bravúrral kellett Sommernek hárítani.
A legszebb gólnál már szerencsére nagyobb volt a választék, de itt sem gondolkodtam sokat, és erről Lauti gondoskodott néhány napja. Egy kis labdavezetési bizonytalanság után a rosszabbik lábával bombázott Carnesecchi kapujának jobb oldalába, jelezvén hogy köszöni, ahogy a csapatról, úgy róla is leszállt az a bizonyos átok. Úgy látszik, nem hajlandó kis gólt lőni az Atalantának, Gasperiniék töke tuti kivan már vele.
A legszebb egyéni megmozdulás pedig mi más is lenne, mint az unalomig (fenéket!) ismételt Calhanoglu-varázslat, a Serie A 2023/2024-es szezonjának legtökéletesebb, 10/10-es indítása. Igazából felesleges is bármit taglalni ezzel kapcsolatban, a jelenetsor önmagáért beszél. Na jó, azért annyit leírok, hogy a Dimarco-Thuram páros igazán megoldhatta volna, hogy ez az akció góllal fejeződjön be. (0:34-től)
A márciusi program:
- Inter – Genoa /március 4., hétfő, 20:45/
- Bologna – Inter /március 9., szombat, 18:00/
- Atlético Madrid – Inter /március 13., szerda, 21:00/
- Inter – Napoli /március 17., vasárnap, 20:45/
Ahogy látható, relatíve szellős a naptár, és megérkezik az év első válogatott szünete is a hónap második felében. A minimális elvárást nem adjuk alább annál, mint hogy tovább kell jutni a Bajnokok Ligájában, illetve a hazai meccseket illik hozni a bajnokságban. Előbb vagy utóbb nyilván jönni fog a pontvesztés, de addig is mi csak álmodnánk tovább, és élveznénk ezt a fantasztikusan alakuló, emocionálisan már eddig is sokat adó idényt…
Pontozós élmezőny:
1.: Martínez /6,77/
2.: Calhanoglu /6,75/
3.: de Vrij /6,613/
4.: Bastoni /6,611/
5.: Barella /6,59/