Kilenc és fél szezon után távozik a keret egyik legszerethetőbb figurája, Danilo D’Ambrosio. Korszakhatárhoz érkeztünk.
Ha Edin Dzeko búcsúztatójában joggal hangzott el a gondolat, miszerint „vannak, akiket nem feltétlen a képességeik tesznek igazán naggyá”, akkor mit mondjunk Danilo D’Ambrosio kapcsán? Ismerjük jól, nem volt zsonglőr, mi több, posztján és a játék egyik elemében sem magaslott ki az átlagostól eltérő módon a mindenkori mezőnyből, ám olyan megbízhatósággal, szenvedéllyel és áldozatkészséggel tette a dolgát, aminek okán örökre a fekete-kék szívekbe költözött. Egy lett közülünk.
Nem mellesleg olyan profilt testesít(ett) meg a pályán, amelyre minden valamirevaló futballcsapatnak szüksége van/volt/lesz. Ha bárki Inter-mezben balhéba keveredett a gyepen, lehetett bármilyen messze hősünktől, biztos lehetett abban, hogy a keret lelőhetetlen macsója a másodperc töredéke alatt ott terem, hogy rendet tegyen. A forrófejűség és az indokolatlan izmozás persze soha nem tartozott a sajátjai közé. Állta a sarat és felvette a kesztyűt mindig, de igazi értéket azzal a minden helyzetben odaadó, szív-lélek focival teremtett együttese számára, amelynek köszönhetően egy igazán minőségivé váló Interben is meg tudta őrizni státuszát, mielőtt elkezdett tisztességesen és szerényen kikopni a csapatból. Hogy BL-döntőben léphetett a gyepre, frappáns és jól megérdemelt koronaékszere egy szép és mindent egybevetve sikeres Nerazzurri-karriernek.
Essen azért néhány szó a kezdetekről is… Danilo abban a korszakban csatlakozott a kerethez, amikor rendkívül nehéz volt lelkesedni az Interért.
Ha fel kellene idéznem, milyen elvárásokat fogalmaztam meg vele kapcsolatban, igen komoly bajban lennék. Úgy hiszem, ez volt az az időszak, amelyben a meccsek túlélésénél több ambícióm nem volt, nem lehetett, így a transzfereket is nagy adag fenntartással kezeltem. A megváltást persze nem a jobbhátvédektől szokás várni, de ez a Torinoból sokunk által akkor már jól ismert figura évről-évre a jobbak közé tartozott, ami még úgy is nagy szó, hogy a léc nem volt túlságosan magasra helyezve akkortájt. Védő létére néhány egészen fontos és emlékezetes gólt is elhelyezett az ellenfelek kapujában. Például a 2017/18-as idény utolsó, BL-indulásról döntő bajnokiján – a római Sasok ellen egyébként szerzett győztes találatot is később, a Fiorentina ellen pedig kétszer is az ő berobbanásai hoztak három pontot a konyhára, és akkor a kulcsfontosságú (és emberfeletti) utolsó emberes mentéseiről még nem beszéltünk…
Spaletti Interében alapembernek számított, Conte és a háromvédős szisztéma eljövetele fokozatosan szorította háttérbe Skriniarral szemben – a parókás mester első szezonjában több, a másodikban lényegesen kevesebb játéklehetőség jutott neki osztályrészül. Inzaghinál már végérvényesen a (használható) perememberek táborát erősítette. És ugyan akadtak olyan hangok, amelyek az utóbbi időben túlzott szigorral kérdőjelezték meg helyét és szerepét, a rutinja, mentalitása kétségkívül fontos pillér volt az öltözőben. A vélemények nem kevésbé oszlanak meg, amikor arra terelődik a szó, hogy járt-e volna még egy év neki tiszteletből. Én azonban úgy gondolom, Danilo és a klub közös története így kerek, a két fél eddig a pontig volt képes kölcsönösen segíteni, építeni egymást, sérelemnek, hiányérzetnek tehát semmi helye nincs. A 35. életévét taposó talján bekk 284 Inter-meccsel és 5 trófeával búcsúzik – egyébiránt könnyen lehet, hogy a következő szezonban ellenfélként köszönthetjük őt újra a Meazzában. Fura lesz…
Persze akkor sem feledjük azt, amit a címben már rögzítettem: Uno di noi, Danilo D’Ambrosio!