Emlékeztek még, hogy kiröhögtek minket 2017 nyarán, mikor több pénzért hoztuk el a bukdácsoló Sampból Skriniart, mint a Milan a csúcsformában levő Bonuccit? Vagy arra, mikor a szlovák határozottan kijelentette; ő olyan karriert akar az Internél, mint amilyet Hamsík futott be Nápolyban? És arra, hogy mi őszintén hittünk benne; ő lehet majd a capitano futuro hosszú éveken át? Sajnos a képünkbe robbant a valóság, de a szlovák emberevő mindenképp megérdemli a búcsút – mégha az egy kissé keserédes is lesz.
2017-ben Skriniarnak a roppant bizonytalan Murillót kellett kiszorítania az Inter kezdőjéből. A védőnek egyébként nem volt rossz féléve a Sampban, de itt azért kellett Sabatini szeme, valamint az akkor még pénzben bővelkedő Steven Zsang zsebe. Spallettinél aztán rögtön meg is kapta a bizalmat a rutinos tanár úr, Joao Miranda mellett, Skriniar pedig ezt meghálálva végig is tolta mind a harmincnyolc meccset a bajnokságban (és még kettőt a kupában). Ellentmondást nem tűrő belépőit, szinte tökéletes egy-az-egy elleni védekezését, valamint az egyre jobban előtérbe kerülő vezéregyéniségét látva hamar a korábbi Falunkra, Samuelre kezdtünk el asszociálni. Magabiztos teljesítményének meg is lett az eredménye – az Inter hét év után jutott be újra a Bajnokok Ligájába.
Spalletti – és az ő – második évében is szinte végig hibátlanul játszott, az Inter ismét beverekedte magát a top4-be, 2019 nyarán pedig el lehetett kezdeni még komolyabb célokat szövögetni…
…Az Inter ugyanis – Marotta érkezésének köszönhetően – egy óriásit dobbantott, mikor leszerződtette a mindenhol bajnoki címet nyerő Antonio Contét. Látványos volt, ahogy az ordibátornál szinte mindenki tudása legjavát hozta; Skriniar viszont az első, közös szezonjukban nagyon nem találta önmagát. Conte eleinte a háromvédős rendszer baloldalán használta, később időnként átkerült jobbra, majd az idény végére már egyértelműen a Godín, de Vrij, Bastoni hármas mögé szorult.
Egy darabig aztán úgy tűnt, hogy a jó Antonio a következő szezonban is inkább D’Ambrosiót játszatná helyette, de az idény eleji pofonok szerencsére jobb belátásra bírták a mestert. Skriniar állandó tag lett a védelem jobb oldalán és újra tudta hozni a korábbi, Spalletti alatt látott formáját. Ennek köszönhetően pedig a szintlépést is sikerült megugrani, hiszen a stabil, top4-es helyezéseket követően az Internek a 2020/21-es évadban a bajnoki cím is összejött.
Conte távozása után a védelem összetétele nem változott a 2021/22-es szezonban, azonban de Vrij egyre romló teljesítménye, valamint a proaktívabb játék felé történő elmozdulás miatt a csapat védekezése visszaesett. Skriniar azonban sokszor egyedül is tartotta a sarat, a Real Madrid elleni csoportkörös meccsen például volt, hogy Benzema és Vinícius ellen kellett védekezni teljesen egyedül – de ezt is megoldotta. Az Internek ugyan nem sikerült minden célját elérnie a szezon végére, de a szlovák talán a legjobb szezonját futotta kék-feketében. Handanovics kiöregedését látva pedig szinte mindannyian úgy gondoltuk, hogy tökéletes választás lehet majd csapatkapitánynak.
Az élet azonban máshogy gondolta. Ugyan minden részletet nem tudunk, de valószínűleg Marottáék úgy gondolkodtak, hogy Bremer megszerzése felülírja Skriniar legendává válásának lehetőségét, így átadólistára tették a szlovákot. A Juventus azonban közbeszólt és ők szerezték meg Bremert a városi riválistól, Skriniarnak pedig maradnia kellett. Marottáék itt már hiába próbálkoztak szerződéshosszabbítással, a szlovák immár hajthatatlan volt. A PSG ugyan ajánlott valamicskét érte télen, de ez nem volt elég, Skriniar pedig amúgy is a bőséges aláírásra pénzre ment, ami most nyáron várja szeretettel Párizsban.
Mondanom sem kell, hogy ennyi minden mellett a játék már közel sem ment úgy a védőnek, mint az elmúlt két szezonban. Inzaghi azonban mindezek ellenére is kitartott mellette és sokszor még így is ráadta a csapatkapitányi karszalagot. Télen aztán az utolsó ilyen alkalomról sikerült kiállíttatnia magát az Empoli ellen; ez volt az első – és egyben utolsó – piros lapja Inter mezben. Innentől kezdve egy darabig csak csendben tette a dolgát – Lautaro Martínez kapta meg a karszalagot, mikor Brozovic nem volt elérhető -, majd megsérült és a 23. forduló után már csak egyszer, a Porto elleni idegenbeli BL nyolcaddöntőn láttuk – nagyon rosszul – játszani, csereként beállva.
Persze az is lehet, hogy ő akart dobbantani a nyáron és a fenti fejtegetés egésze kuka. Mindenesetre szomorú volt azt látni, hogy egy olyan játékos, aki korábban tényleg mindenét kitette a pályára az Interért és a többieket is jobbá tette, így kell, hogy elköszönjön. Ingyen, már szezon közben megegyezve a PSG-vel, miközben az Internek le kellett szednie a búcsúposztját minden platformról a mocskolódó kommentek miatt.
246 meccs, 11 gól, 5 gólpassz, sok-sok clean sheet, látványos mentések, harcos belépők és egy nagyon félrecsúszott búcsú. Sajnálom, hogy így alakult, tényleg legendává válhatott volna. Feltéve, ha ilyen még lehetséges ezekben az időkben…
A napokban D’Ambrosio búcsúztatónk is érkezik, Gagtól viszont nem ígérem, hogy külön is elköszönünk – talán elnézitek. Forza Inter!