Nagyon olcsó volt a címadásban ellőni ezt, de nem tudtam kihagyni: az Intert 8 és fél szezon után elhagyó Marcelo Brozoviccsal egybeforrt az Epic becenév, és eleinte bármennyire is vegyesen álltak hozzá a szurkolók, végül valószínűleg mindenki elismerését kivívta. Ebből kiindulva pedig az interes társadalom vakargatja a fejét az átigazolás körülményeit szemlélve.
Ahogy nekiültem a posztnak, még próbáltam – szokásomhoz híven – pozitívan állni a dolgokhoz, aztán ahogy teltek a percek és órák, úgy lettem egyre szomorúbb, és rám tört a felismerés: soha többet nem fogok elégedetten vigyorogni Brozovic Inter-mezben látott tanári, könnyed fociját látván.
Persze magát a búcsúztatót messzebbről kezdeném, méghozzá annyira, hogy vissza is kanyarodok a leigazolásáig. Ki ne emlékezne arra, hogy 2015 januárjában megérkezett ez a kissé idejétmúlt módon melírozott hajú, vékonydongájú tag a Dinamo Zagrebből? Ezt a bizonyos transzferablakot egyébként akkoriban egész jónak értékeltük/értékelték, ugyanis mellette még Podolski, Santon és Shaqiri is az érkező oldalon szerepeltek. Hát, tudjuk, mi lett az ő sorsuk…
De visszakanyarodva hősünkhöz: pár éven belül ő volt a második igazolás a horvát kirakatcsapatból, és mivel két évvel fiatalabb előde igen megosztó volt szurkolói körökben, így őt is szkeptikusan fogadták sokan. ”Mit tudhat ő? Újra egy horvát ligából érkezett játékostól várjuk a megváltást?” – kérdezték ők. Az ügylet formulája egyébként ismerős lehet az Inter-érzelmű elméknek: két év kölcsön, opcióval…
Az első időszakát, hovatovább szezonjait egyébként nem tudtuk sikertörténetnek elkönyvelni: eleve a pozíciója sem volt edzői számára egyértelmű (szélsőt, támadó középpályást is relatíve sokat kényszerült emiatt játszani), ezt pedig a teljesítménye is megsínylette, ami viszonylag hullámzó volt így. Az látszott, hogy a tehetség benne van, de valahogy nem akart összeállni a nagy egész, az pedig pláne elvitte negatívba az összképet, amilyen testbeszéde volt meccseken: látványosan csapkodott a kezeivel, olykor szemre nemtörődöm módon futballozott, ezek miatt pedig sok idegesítő hibája, ebből kifolyólag pedig kemény kritikusa is akadt.
Így, hegyeken-völgyeken át lavíroztunk el a 2017/2018-as idényig, mikor is úgy látszott, a helyzet ”tarthatatlan”, lemond róla a vezetés, és a téli átigazolási időszak végén, január 31-én megegyeztek a Sevillával az átigazolásáról. Igen ám, de mivel nem sikerült semmilyen focistát szerződtetni a helyére, így Spalletti bölcs szavára kvázi az utolsó pillanatban blokkolva lett a transzfer… A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Az idén olasz bajnokká vált kopasz tréner elkezdte folyamatosan a számára megfelelő poszton játszatni Brozot (ekkor még a 4-2-3-1-es formáció 2-esének egyik tagjaként), és lám, megérkezett a stabil forma is. Ezt követően a tavaszi, BL-ért folytatott hadjárat folyamán kiosztott nem kevesebb, mint 7 gólpasszt (köztük volt a záróforduló utolsó perceiben Vecino fejére tekert szöglet), emellett egy gólt is szerzett – egészen hasonlót produkált, mint amit az utóbbi hónapokban láttunk tőle.
Egy szezonnal később már teljesen egyértelműen a középpálya igazi vezére volt, és érdekesebb tényként idebiggyesztenék valamit: azt gondoltuk sokan, hogy akkor a leghatékonyabb és legjobb ez a csapatrész, amikor mellette a másik 6-os az idén szintén a távozás mezejére lépő Gagliardini… Változnak az idők, velük változunk mi is.
A 2019/2020-as kiírás még komolyabb áttörést hozott számára Conte kinevezésével: tovább fejlődött a futballja, és az őrült edző irányítása alatt immáron registaként, emberünk belépett a szűken vett elitbe a világ középpályásai között. Ekkortájt jutottunk el odáig, hogy ha ő nem volt pályán, az Inter játéka egyszerűen megszűnt létezni – olyan egyensúlyt teremtett támadás és védekezés között, amit a keretből egyszerűen senki sem tudott reprodukálni. Ő volt a játék alfája és omegája, és ettől kezdve egészen eddig az idényig pótolhatatlannak gondoltuk. Nagy szerencsénkre kiderült, hogy mégsem az, ugyanis Calhanoglu hozott valami újat, valami mást, és a törökkel is működött az immáron Inzaghi által irányított Internazionale. Az idény hajrájában aztán mégis azt láthattuk, miért is volt Marcelo Brozovic az utóbbi évek egyik legstabilabban magas szintet hozó, hovatovább legfontosabb Inter-játékosa.
És hát akkor eljutottunk idáig… Győzött a pénz, a sok pénz és a még több pénz. Mondjuk tény ami tény, – látva a tendenciákat – Marottáék ennél egészen biztos, hogy többet is kisajtolhattak volna az arabokból, és ezt nyilván anélkül állítom, hogy szakember lennék. Az árleszállítós bohózat pedig aztán még inkább árnyékot vet erre az egész ügyletre.
De mik vezethettek ehhez a lépéshez? Az biztosnak tűnik, hogy a szakvezetés hosszú távon mindenképp a csapatba szeretné építeni Kristjan Asllanit, és mivel e törekvés mellett az is látszott, hogy a horvát nélkül is létezik Internazionale, könnyebben tudták elengedni a kezét. Emellett gondolhatunk mondjuk Brozovic nem 100%-ig sportemberhez méltó életmódjára, ami esetlegesen hamarabb elhozhatja számára a hanyatlást – na, ennek még nyomát sem láttuk, mivel manapság is a világ egyik legnagyobb teherbírású játékosa.
Végső konklúzió? Egyesek szerint tök jó, hogy végre távozott, ugyanis az Inter játékának ő volt a lelassítója az alibipasszaival és a labdára tekeredésével – ez a kontingens csappant meg az utóbbi évek alatt, és maradtak igen-igen kevesen. A nagyobb százalék szerint pedig (ahova magamat is sorolom): hosszú esztendők óta stabil teljesítményt nyújtó, a középpályán biztonságot és taktikai fegyelmet biztosító, olasz és nemzetközi szinten is abszolút elismert futballista távozik szeretett klubunktól. Utóbbi tényekhez hozzácsaphatjuk, hogy még csak 30 éves, látszólag ereje teljében van, és már elképesztő rutinnal rendelkezik. Hogy az imént taglalt életmódja miatt elvileg hamarabb is elindulhat lefelé a lejtőn? Nos, ezzel kapcsolatban maximum jósolgathatunk. Azt viszont csak remélni tudjuk, hogy a maga mögött hagyott űrt be fogják töltik azok, akiket utódjának szántak – nagyon nem lesz könnyű örökség.
Egy bajnoki cím, két-két kupa és szuperkupa győzelem, EL- és BL-döntő, a Serie A-szezon legjobb középpályása, plusz egy kevésbé megfogható dolog: aktív részvétel a banter érából való kirángatásban. Tovább számszerűsítve még: 330 meccs, 31 gól, 43 gólpassz. Ezeken kívül is még rengeteg sztori volt a horváttal kapcsolatban (például Icardi-ügyektől kezdve a krokodilblokkon át az Epic-gólörömig), illetve persze az e helyütt most fel nem sorolt, sok-sok szép pillanat a pályán töltött perceiből.
Mindent, de mindent köszönünk neki, és azt gondolom, ha rátekintünk az elért eredményeire, talán idővel még a nyegle hülyeségeire is mosolyogva fogunk emlékezni.
Nektek mi volt tőle a kedvenc momentumotok?