Elérkezett a befejező „epizód”, mikor is a legjobb játékosok kerülnek porondra – vagy legalábbis azok, akik a legmagasabb átlagosztályzatokat kapták a szezon folyamán a Nerazzurri Blog szerzőitől.
Abban azért előzetesen megegyezhetünk, hogy az alábbi öt futballista nélkül sem BL-döntő, sem top 4, sem rangadógyőzelmek, sem kupasiker nem lett volna. Mindegyikük előtt maximálisan megemeljük kalapunkat az éves teljesítményük láttán.
5. Alessandro Bastoni /6,152, 46 meccs, 0 gól, 6 gólpassz, 3545 játékperc/
Nos, rá viszont nem voltak rossz hatással a Tottenhammel kapcsolatos pletykák: bár ősszel neki is volt pár gyengébb meccse, de egy nagyon erős második félévvel, lényegében megingások nélkül hozta le az egész szezont. A Bajnokok Ligájában kiosztott három asszisztjából kettő kulcsfontosságú volt (Barcelona, Benfica), de a Milan elleni Szuperkupa meccsen is betett egyet a közösbe ebből a kategóriából. Számottevő hibájára nem is emlékszem, egyedül annyit kifogásolhatunk, hogy a kelleténél többször kell fizikai problémák lehozni – pedig láthatjuk, a csapat legfontosabb játékosai között van, akinek a játék szempontjából is óriási a jelentősége. A hosszabbítása elvileg kész tény, már csak a hivatalos bejelentésre várunk, és egyben reméljük, hogy még sok-sok éven át csodálhatjuk sallangmentes és intelligens védőmunkáját fekete-kék színekben.
4. André Onana /6,158, 41 meccs, 36 kapott gól, 19 érintetlen háló, 3720 játékperc/
Talán aki szkeptikus volt vele kapcsolatban, őket is meggyőzte a most már világszinten is elismert kameruni. Igen, van egy fura stílusa, valószínűleg a pofája is nagy, de a negatívumait bőven ellensúlyozza azokkal az aspektusokkal, amik a – szakértők szerint is – top kapusok közé emelik őt. Magabiztosságáról, lábbal való játékáról csak szuperlatívuszokban beszélhetünk – utóbbiban például egészen biztos, hogy a klub történetének legjobbja a posztján, főleg, hogy abszolút „kétlábas”, ami ebben a pozícióban kuriózum. Az első meccsei egyébként nem voltak maradéktalanul meggyőzőek, volt pár so-so megmozdulása (főleg magas labdákra való kijöveteleknél), de a hónapok folyamán kiderült, hogy mindez valószínűleg a hosszú kihagyásának, esetleg a túlzott bizonyítani akarásának volt köszönhető. Miután a bajnokságban is folyamatosan és egyértelműen őt preferálta kezdőként Inzaghi, már nyoma sem volt lámpaláznak, és a BL-menetelés egyik fő letéteményeseként joggal ünnepelhetjük a tényt, hogy a top Handanovic után (alighanem) újra világklasszis áll az Inter kapujában.
A történeti hűség kedvéért persze megjegyezhetjük, hogy az Empoli és a Salernitana ellen pontok mentek el egy-egy rossz megmozdulásán/döntésén, de én inkább más gondolatot helyeznék előtérbe: ha egész idényben övé lett volna a kezdő pozíció, valószínűleg ez egy sokkal simább BL-hely lett volna. Bődületes hiba lenne megválni tőle, Hakimi-vibe jönne elő nálam ebben az esetben.
3.: Francesco Acerbi /6,173, 49 meccs, 1 gól, 1 gólpassz, 3827 játékperc/
Tekerjük vissza az idő kerekét 2022. április 24-ére! Emlékszünk a kényszeredetten mosolygó arcra, amit emberünk Tonali (egyébként szabálytalan) góljánál vágott? Na, akkor rengeteg interista könyvelte őt el egy „milanista pezzo di merdának”, a pokolba kívánván őt a vigyorával együtt. Viszonylag nagyot tud fordulni a világ bő 365 nap alatt, ugye?
És milyen mondatok jelentek meg az interes csoportokban a leigazolása előtt? „Hát, Rano szintjét biztos hozni fogja.” „De Vrij mögé rotációba jó lesz, de nála magasabb szintre lenne szükségünk.” Ezekhez képest… A szezon kezdetekor még valóban igaz volt az utóbbi gondolat, aztán ahogy teltek a hetek és a hónapok, úgy játszotta be magát egyre inkább az ex-milanos középhátvéd, mígnem végérvényesen leírhattuk: Stefan de Vrij elé került a középső védő pozíciójában.
A szezon folyamán „leradírozta a pályáról” Osimhent, Vlahovicot (mondjuk az idén nem volt nagy szó, wehehe), Giroud-t, sőt, a jelenleg centeristennek tartott Haalandot is – a teljesség igénye nélkül. Nem rossz egy kiöregedőfélben lévő, rotációba érkezett futballistától, mi?! Nem-nem, nem szabad fukarkodni a jelzőkkel, amit ez az ember (főleg) a tavasz folyamán csinált, azt túlzás nélkül elit kategória spektrumában lehetett elhelyezni. Ja, és tette mindezt úgy, hogy a legnagyobb daráló közepette ő heti két meccset letolt, és sokszor ő tehermentesítette(!) a nála 11 esztendővel fiatalabb Bastonit pár méterrel balra. Azt hiszem, az ő teljesítménye eddig nem volt méltóképp megénekelve – hát, most megpróbáltam. Erőfeszítéseinek jutalma egy végleges szerződés az Internél, és az, hogy jó ideig nem felejtjük el a Buffonnak fejelt, elképesztően fontos gólját.
2.: Hakan Calhanoglu /6,359, 49 meccs, 4 gól, 8 gólpassz, 3502 játékperc/
Erős első idény után nem pontosan tudtuk, mit várjunk a töröktől, de azért alapvetően bizakodóak voltunk, hogy nem csak egy kezdeti, kiugró évről volt szó – szerencsére nem kellett csalatkoznunk, habár nem teljesen úgy történtek a dolgok, ahogy elsőre elképzeltük. Brozovic október eleji sérülése után nem a horvát helyettesének szerződtetett Asllani, hanem ő került regista pozícióba, és bizony egy viszonylag más dimenziót nyitott a centrumban. A „más” helyére sokan a „jobb” szócskát helyettesítették be, és szó ami szó, egyenletesen magas szintű futballt produkált a milanisták kedence, és úgy, hogy közben a BL-ben a csoportból való továbbjutásnak igencsak tevékeny részese volt (gól, gólpassz a Barcelona ellen, plusz további „Meccs embere” díjak). Ahogy a tempót diktálta, amilyen hosszú labdákat küldött jobbal-ballal, amilyen határozottsággal irányított, már-már azt mondatta velünk, hogy annyira nem bánnánk így Brozo nyári távozását. Aztán az idény végén történt ami történt – Calha visszakerült mezzalába, Brozovic pedig világklasszisként nyomta az utolsó hónapokat -, de mindezek nem másítják meg, amit már leírtam: szezonon átívelő, elképesztően komoly produkciót kaptunk tőle. Az ő jutalma is szerződéshosszabbítás lesz, amit pár napon belül hivatalosan is bejelentenek.
Ja, és a történeti hűség kedvéért: szinte végig ő vezetett, de a győztes ha nem is surranópályán, de az utolsó meccseken beelőzte.
1.: Nicoló Barella /6,378, 51 meccs, 9 gól, 10 gólpassz, 4029 játékperc/
Amíg meg nem kapta a „Serie A szezon legjobb középpályása” címet, addig azon gondolkodtam, hogy a pofázásával és olykor indolens viselkedésével kapcsolatos narratíva annyira elviszi a közvéleményt, hogy maga az, amit fociban az asztalra tett, nem kapja meg a méltó elismerését. Szerencsére a döntési pozíciókban nem vakokat foglalkoztatnak, így látták azt, amit én: az Inter legfontosabb futballistáját, azt, aki nélkül a csapat játékának minősége, kiszámíthatatlansága és sokszínűsége kategóriákat esik visszább. Elképzelésem sincs, mikre lenne képes, ha újra egy támadásban magasabb szintet képviselő szárnyvédő szaladgálna a jobb kezénél. Ja, persze a védekezőmunkájáról sem szabad hallgatni: amikor arra van szükség, hátul gürizik, és fegyelmezetten segíti a társakat saját térfélen is. Igazából neki még ott is vannak védjegyes megmozdulásai: a szorult helyzetből, dekázva kihozott labda és a sarokkal való felszabadítások mind beleégtek az agyamba.
Nicoló egyébként minden hangszeren játszott: voltak fontos momentumai a Serie A-ban, a BL-ben, a Coppában és a Supercoppában is. Komplett csomag volt tőle ez az idény, ahogy ő maga is egy ilyen mindenes középpályás, aki kétségtelenül a világelit része a pozíciójában, és mint ilyennek, abszolút méltó helyre kerül a Nerazzurri Blog Év Játékosa megtisztelő címe.
Ezzel a végére értünk ennek a jól megszokott, bár idénre picit módosított rovatnak. Ti hogy láttátok, kik voltak a legjobbak? Jogos lenne Barella első helye átlagok nélkül is?