Robogunk tovább, ezúttal a középső régió kerül terítékre: ők azok a játékosok, akiktől ha jobb teljesítmény jött volna, az Inter számára a Scudetto sem lett volna elérhetetlen.
Talán utóbbi mondat kicsit erősre sikeredett a látottak fényében, annyi azonban biztos, hogy az elkövetkező játékostól így vagy úgy, de többet vártunk, és főleg a bajnokságban látott 12 ruhában óriási szerepe volt a formahanyatlásuknak.
15.: Milan Skriniar /5,79, 31 meccs, 0 gól, 1 gólpassz, 2405 játékperc/
Az egyik látványosan alulteljesítő volt a tavalyi második helyezett, legalábbis az ősz első felében – sorra jöttek tőle olyan elemi hibák, amiket abszolút nem szoktunk meg tőle. Aztán úgy, ahogy összekapta magát, felfelé tornázta az átlagát, viszont a tavasz elején egy sérülés miatt kurtán-furcsán ért véget az idénye, egyszersmind az interes karrierje. Abban azt hiszem, mindannyian megegyezhetünk, hogy az érthetetlenül gyenge teljesítményeihez nagyban hozzájárult 2022 nyara: Marotta félresikerült szavai, majd a PSG ajánlatának Inter-részről való elutasítása, végül pedig a hirtelen jött szerződéshosszabbítási ajánlat mind hozzátehettek ahhoz, hogy egykori kedvencünknek ne legyen tiszta a feje. Igyekszem csak a szépre emlékezni az interes karrierjéből, mert azért alapvetően igencsak a szívemhez nőtt.
14.: Marcelo Brozovic /5,960, 40 meccs, 3 gól, 6 gólpassz, 2507 játékperc/
És akkor az egy évvel ezelőtti ezüstérmes után rögtön jöjjön is az akkori győztes… Ha Skriniart elővehettük az ősz miatt, Brozovic egyenesen vállalhatatlan volt néha, tőle is teljesen szokatlan módon hiányzott a konzisztencia, és inkább szertelen, pontatlan, sokat mutogató, idegesítő énjét láthattuk. Formába lendülését persze az sem segítette, hogy kétszer is hosszabb kihagyásra kényszerült, de ez attól még a tényeket nem másította meg: ősszel nagyon harmatos volt, és Calhanoglu teljesítményét látva igazán vissza sem sírtuk. Szerencsére a vb után, tavaszra már nagyjából összekapta magát, felváltva volt a padon és a kezdőben, mígnem eljött az április: az utolsó bő két hónapban egyre-másra jöttek a legjobb, világklasszis formáját idéző produktumok. Góljai és asszisztjai – amik közül szinte kivétel nélkül mindegyik fontos szituban született – többségét ekkor is tette a közösbe, és mivel alig játszott 7-es osztályzat alatt, végül feljebb tornázta az átlagát. Hát, volt honnan.
Kíváncsian várjuk az ő sorsát is, a fullos Brozora ugyanis még mindig hatalmas szüksége van az Internek.
13.: Edin Dzeko /5,967, 52 meccs, 14 gól, 5 gólpassz, 2893 játékperc/
Az ember, aki bármennyiszer is játszott gyengén, igazából nem tudunk rá haragudni. Neki ilyen idősen ennél jóval-jóval kevesebb időt kellett volna a pályán töltenie, és akkor talán még ennél is hatékonyabb tudott volna lenni. Csak hát volt két olyan csatártársa, akikre ilyen-olyan okokból nem lehetett folyamatosan számítani, így Inzaghi kénytelen volt a bosnyákot játszatni orrvérzésig – még egyszer hangsúlyozom, nagyjából csak a körülményeket tudom hibáztatni, őt és edzőjét abszolút nem. Ha valóban távozik az elkövetkező hetekben, ő mindenképp büszkén veheti le az Inter-mezt, és úgy emlékezhet vissza erre a két évre, hogy még utoljára megmutatta a legmagasabb szinten, ki is ő – mi pedig jó szívvel emlékezünk arra például, hogy a Milan kapuját három góllal is megterhelte az idényben.
12.: Samir Handanovic /6,00, 16 meccs, 20 kapott gól, 5 érintetlen háló, 1415 játékperc/
Na, az ő szezon eleji játszatása miatt viszont elő lehet venni mesterét – pontok mentek el rajta ugyanis. Teljesen nyilvánvaló, hogy a stabil kezdő pozíció egy ekkora csapatban már sok neki, ellenben csereként beugorva mondjuk kupában, olykor a bajnokságban még mindig tudott tényező lenni, ez pedig az én szívemet örömmel töltötte el. Ahogy az is, hogy ő emelte fel a kupákat, amik közül az egyiknek igencsak tevékeny részese volt. Lassan 40 éves lesz, tehát nyilván eljárt felette az idő, és ahogy a testbeszédéből lejön, ezt ő is nagyon jól tudja és el is fogadja.
11.: Henrih Mhitarjan /6,01, 49 meccs, 5 gól, 2 gólpassz, 3336 játékperc/
Igazából tőle azt kaptuk, amit vártunk: egy jobb opciót negyedik számú középpályásnak a Vecino-Vidal páros után. Játékintelligenciája, tehe -rbírása, rúgótechnikája és passzkészsége sokszor kiemelte a mezőnyből mezzala pozícióban – és ez főként azért nagy szó, mert kvázi egy pályafutást játszott le támadó középpályásként/szélsőként. Az esetek túlnyomó többségében egyébként – paradox módon – észrevétlenül hozta a stabil, jó átlagát, és a rengeteg játékidő ellenére abszolút nem látszott meg rajta a kora (34 év). A produktivitása picikét hagyott maga után kívánnivalót, de azért e tekintetben is megvoltak a maga pillanatai: szívesen gondolunk a Fior és a Milan ellen szerzett góljaira is.
10.: Stefan de Vrij /6,03, 38 meccs, 1 gól, 0 gólpassz, 2485 játékperc/
Talán meglepő, hogy a holland becsúszott a top 10-be, de én azt gondolom, mindenképp megérdemelte. Az első hónapokban ő is megrogyott – nem véletlen vette át tőle Acerbi a kezdő szerepet -, de az idény második felére prímán összerakta magát és a játékát, így megingások nélkül, viszonylag magas szinten futballozva szállította a korrekt osztályzatokat. Igazából számottevő hibájára nem is emlékszem az utóbbi hónapokból, szóval kijelenthetjük, hogy Francesco Acerbinek abszolút megbízható cseréje van. Hehe.
9.: Matteo Darmian /6,05, 48 meccs, 2 gól, 2 gólpassz, 3341 játékperc/
Sokunk új kedvencét valószínűleg magasabb pozícióba várta a legtöbb olvasó, de ha belegondolunk, ez is nagy teljesítmény: az évad nagy részét kényszerposzton kellett lejátszania, és nem hogy helytállt, de sokszor feledtette is Skriniart. Az ő futballja eszünkbe juttatta, mit is szeretnénk látni a háromvédős rendszer jobb oldalán: az erős fizikum és jó mentalitás mellett egy kis dinamikát, sebességet, technikát és játékintelligenciát. Óriási kincs ő a jelenlegi csapatban, viszont nagy kérdés, meddig képes ezt a nívót képviselni – annyi viszont biztos, hogy aki esetleg eddig nem kedvelte, most már biztosan a szívébe zárta. Fun fact: ezzel az idénnyel most már az Interben szerezte a legtöbb gólt pályafutása során (8-nál jár, a Torinóban 6-ig jutott).
8.: Lautaro Martínez /6,10, 57 meccs, 28 gól, 11 gólpassz, 4117 játékperc/
Bár sajnos ismét megvoltak a mélypontjai, azért azt hiszem, mindenki érzi, hogy az argentin ismét lépett egyet előre pályafutásában. Az egy dolog, hogy gólban és gólpasszban is ő végzett az élen a csapatrangsorban – ezt akár a temérdek játékperc számlájára is írhatjuk -, de a jó meccsein most már lehet azt is érezni egyértelműen, hogy ő viszi a csapatot, nem pedig meglovagolja a mások által generált hullámot. A néhány alkalommal viselt csapatkapitányi karszalag kifejezetten jót tett a fejének, és folytatta azt a tendenciát, hogy az idegőrlő baromságait (színészkedés, önzőzés) idényről-idényre egyre inkább hagyja el. Persze az említett két dolog pont pár napja, a legfontosabb meccsen jött elő újra és nagyon élesen, de remélhetőleg azok is olyan momentumok voltak, amikből majd tanul a későbbiekben. Én megadom neki a türelmet továbbra is, ugyanis 2022/2023-ban (amikor játékpercben is első helyen zárt az Interben) beküzdötte magát a kedvenceim közé.
7.: Federico Dimarco /6,141, 50 meccs, 6 gól, 10 gólpassz, 3170 játékperc/
Perisic nehéz örökségét végül ő, nem pedig Gosens vette át, ezzel pedig igazán nem számoltunk, többek között az egy idénnyel ezelőtti dolgok miatt sem, amikor gyakrabban játszott a védelem bal oldalán. Ahogy látható, a gyerekként (is) Curva Nordhoz tartozó szélső a horvát akkori termését (10+9, 3897 perc alatt) időarányosan reprodukálta, ami bőven több, mint amire előzetesen számítottunk tőle. Ha valaki, hát ő aztán egyértelműen előrelépett 2022/2023-ban, és ha esetleg további dolgokon képes fejleszteni a futballjában (a rúgótechnikáján ugyebár már nincs mit), akkor egészen komoly jelzőket is felsorolhatunk majd a neve mellé. Ja, és azt ne felejtsük el, hogy úgy tűnik, ő a nagy meccsek embere: gólok a Milan, Juve, Roma ellen, gólpassz a Napoli látogatásokor… Jelenleg nincs kérdés abban a tekintetben, hogy a bal oldali szárnyvédő pozíciójába kell -e hozni kezdő embert.
6.: Romelu Lukaku /6,147, 37 meccs, 14 gól, 7 gólpassz, 1988 játékperc/
Bár jelenleg a futballvilág (és sok Inter-szurkoló is) a BL-döntős balfék/balszerencsés megmozdulásaira emlékszik elsősorban, azért az ő szezonja ennél sokkal nagyobb hullámvasút volt – ahhoz képest ahol szerepel a neve, egészen pozitívnak hat.
A visszatérése utáni első góljára csak perceket kellett várni, viszont a sport- és fitneszformája láthatóan hagyott kívánnivalót maga után már akkor is. Ezt követően pedig jött az igazi kálvária: az ősz nagy részét sérülés(ek) miatt ki kellett hagynia, és a világbajnokságra is úgy ment, hogy még bőven-bőven nem volt 100%-os. Tavasz elejére viszont már mintha kezdte volna megtalálni önmagát, akkor annyi hibádzott, hogy a helyzetei kimaradoztak, a legnagyobbak is. Áprilisra viszont elérte az optimális szintjét minden tekintetben, onnantól olyat hozott, amit a Conte-érában láthattunk csak tőle – ennek (is) köszönhetően találta magát a pontrangsor ezen részén. Gólok, asszisztok, domináns, megállíthatatlan foci, minden, ami Big Romot a legjobb időszakában jellemezte. Fájdalom, hogy egy ideig most nem erre (hogy lényegében a BL-be kormányozta az Intert), hanem döntős momentumaira emlékszünk majd. Mint sokaknál, nála is kérdéses a hogyan tovább – annyi biztos, hogy ő mindenképp maradna/visszatérne.
Ők voltak tehát a köztes régió, a befejező részben pedig értelemszerűen a legjobbak kivesézése jön majd.