Elég fura úgy nekiülni az év utolsó beharangozóját megírni, hogy az egyben a BL-döntő előzetese is. Eredetileg más struktúra volt terveim közt (csabinter one man showja), de végül ez sajnos meghiúsult – ettől függetlenül megpróbálunk megfelelni az olvasói elvárásoknak, és egy mega-giga közös poszttal vezetjük fel a futballünnepet. Csak győzzétek végigolvasni!
Amióta csabinter meginvitált a Nerazzurri Blog szerzői közé, azóta arról álmodoztam, hogy egyszer Bajnokok Ligája-finálé felvezetőt írhassak. Nem tagadom, a banter éra alatt olyasmi is megfogalmazódott bennem, hogy talán a mi életünkben még egyszer már nem jut el 2010-es magasságokba az Inter, de szerencsére az élet szeret szép forgatókönyveket írni. Most itt vagyunk, és ahogy óráról órára közeledik a kezdő sípszó, úgy megy egyre feljebb az adrenalin, és úgy gondolok egyre többet arra, mi fog majd történni Haalandék ellen.
Visszagondolva 2010-re kissé furcsa érzések fognak el, hisz szurkolói létem eddigi legfontosabb Inter-meccsét nem tudtam teljes egészében élőben nézni, méghozzá egészen prózai okokból: bátyám esküvője volt éppen, és nagyjából a 20. percben – amikor épp nyugodtak voltak a kedélyek – tudtam kilopózni a szálloda halljába végigizgulni a 90 percet.
Ez a mostani rengeteg szempontból más lesz: a csapat körüli dolgok mind merőben eltérőek (játékrendszer, játékstílus, különböző karakterek, underdog szerep a döntőben), illetve jómagam is 13 évvel tapasztaltabb lettem, és sok szezonnyi Nerazzurri blogolással a hátam mögött, szurkoló- és szerzőtársaim között izgulhatom végig a találkozót. Azt a fellépést, aminek – mint arra már utaltam – különleges felvezetést szántunk, természetesen végül közösen. És egyesített hatalmunkból megszületett az őrült hosszú poszt!
Az első írás csabinter tollából érkezik, egy visszaemlékezéssel:
Hiába számított szurkolói pályafutásom (1992-) egyik legerősebb Interének a második évados Mourinho-brigád (a 97-99 közötti társaság talán valamivel bivalyabbnak tűnt), sem a 2010 tavaszi menetelés elején, sem a közepén nem gondoltam, hogy ebből BL-győzelem lesz. És nem azért, mert már megint kishitű/realista/pesszimista voltam (a megfelelő rész aláhúzandó). Valahogy nem láttam magam előtt, hogy egyszer majd az egész világ az Interre figyel, hogy egymás után lökik félre az útból a gazdagabb és hype-oltabb csapatokat, hogy a másnapi újságok és netes oldalak a fekete-kékekről szólnak. Felkészültem rá, hogy úgy élem le az életem, hogy nem látok Inter-csékát nagyfülű kupát emelni.
Utóbbi végül megvalósult, de anélkül is emlékezetesre sikerült (volna) az a BL-idény. Balotelli kazanyi kiállításos sztorija, az utolsó percekben megfordított kijevi meccs, a társaságban végig állva kiszurkolt Chelsea elleni hazai egyaránt kultikus (a visszavágóról sms-ben jöttek az infók, mert a fene gondolta korábban, hogy ez lesz, így Eto’o góljáról két döngölős Rammstein-riff között értesültem). A Barca-tali meg más-más okból örökemlékű és Busquets sírig tartó gyűlölete is onnantól datálódik.
Furcsa módon a döntő előtt nem izgultam. És olyan különös izgatottságot sem éreztem egészen addig, amíg el nem indultam a meccsnézős helyszínre. Maga a madridi kilencven perc viszont érzelmileg egy teljesen más állapotba repített. Fel sem fogtam, mit látok, mi történik. “Szakmailag” egyáltalán nem tudtam odafigyelni a részletekre, hogy most ki fog kit, mi a meccsterv, Robben már megint jobbról indul befelé és a hosszút lövi. Életemben nem használtam semmilyen drogot, de valami ilyesmi lehet bódult delíriumban végignézni valamit, majd a 35. és a 70. percben hangszálgyilkosan ordítani magadon kívüli állapotban. Talán rémlik, hogy a kupaátadást még megvártam, aztán valahogy bekeveredtünk a belvárosba, a Marióba, majd teljesen elcsigázott állapotban elindultam haza, útközben meg ismeretlen emberek ölelgettek. Otthon már majdnem hajnalodott, amikor benyomtam a laptopom, és kicsit könnyes szemekkel mentegettem le a döntőről készült szalagcímeket, fotókat és tudósításokat (már egyik sincs meg, mert később betörtek hozzám és elvitték).
A mostani történet pár dologban hasonlít csak a 13 évvel ezelőttire. Emlékszem, utána sokszor elmondtam, hogy az a siker annyit jelent, hogy ha azt követően soha többé nem élhetem át, akkor is megérte. Úgyhogy a szombat minden perce ajándék az élettől, és eredménytől függetlenül kis kárpótlás az ellopott emlékeimért.
Hibarinnal tovább ülünk a nosztalgiavonaton:
Kicsit sajnálom, hogy ennyi évet kellett várni a BL döntőre. A 2010-es örömmámor után nem gondoltam, hogy micsoda szenvedéseken kell keresztülmennem, hogy újra eljussunk ideáig. De jobban belegondolva 2009-ben, még a remek átigazolási időszak után se mertem úgy igazán álmodozni erről. Pedig visszaemlékezve arra az idényre, minden idők egyik legmagabiztosabb és legerősebb Interét lehetett követni hétről-hétre. Talán először a Chelsea elleni párharc után kezdtem el reménykedni, hogy itt még lehet valami. A Barcelona elleni meccseket pedig már teljesen bezsongva vártam. Az elképesztő 3-1-es siker utána pedig kezdtem elhinni, hogy itt akár a végső győzelemre is esélyesek lehetünk.
Én 2010-ben érettségiztem, és elég mérges voltam amiatt, hogy a visszavágót ki kellett hagynom, mert az osztályfőnöknek aznap este kellett szerenádot adni. Jobban szerettem az Intert, mint az akkori osztályomat és osztályfőnökömet, szóval képzeljétek el mekkora lemondással járt ez nekem. Bár utólag belegondolva, megmenekültem egy pár infarktus közeli élménytől. Akkoriban sokkal szenvedélyesebben szurkoltam még és sokkal idegesebb is voltam egy-egy olyan sportesemény nézése alatt, ami közel állt a szívemhez, mint manapság. Azért igazi katarzist, akkoriban is ritkán éltem át. Az olaszok 2006-os vb győzelme vagy a magyar jégkorong válogatott szapporói feljutása az A csoportos vb-re 2007-ben mindenképp olyanok voltak. Ehhez csatlakozott 2010. május 22-én az Inter-Bayern Bajnokok Ligája finálé. Nagyon féltem a döntőtől, de az már nem egy olyan félelem volt, ami kétségekkel lett volna tele. Akkor már szentül hittem, hogy nekünk kell megnyerni a párharcot. Mivel egy kisvárosban nőttem fel, ahol rajtam kívül egy Inter szurkolót sem ismertem, így otthon néztem a döntőt. Feszült rajtam (na jó, ez erős túlzás) a Vieris Inter mezem, tiszta idegben voltam és miután Milito beverte az első gólt, akkorát kiáltottam, hogy zengett a ház legalább egy percig.
A Bayern játéka nem igazán volt lenyűgöző abban a döntőben, így úgy emlékszem, hogy ezután a gól után, viszonylag nyugodtan szemléltem az eseményeket. Milito második gólja után a 70. percben, pedig már szinte úsztam a boldogságtól. A mérkőzés lefújása után elég sokáig ugráltam örömömben, amikor pedig Zanetti felemelte a kupát, óriási büszkeséggel töltött el, hogy Inter szurkoló lehetek. Nem kívánok mást, mint hogy minden olyan Inter drukker, aki nem tudta ezt átélni 13 éve, az átélhesse, akik pedig átélték azt, azok újra átélhessék ezeket az érzéseket. Forza Inter!
Átnyergelünk a mai napra, ninogoffredo a világ jelenlegi legjobb csapatával, a Manchester Cityvel foglalkozott átfogóan:
2016 nyarán sokak fejében felmerülhetett kérdésként, hogy Guardiola vajon a PL-ben is meg tudja-e majd valósítani azt a pozíciós játékot, melyet korábban szinte tökélyre fejlesztett Barcelonában, majd Münchenben. A kezdeti botladozások után viszont egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a katalán szakember Angliát is könyörtelenül meghódította.
Több helyről is hallottam már, hogy a City az elmúlt hat szezonban öt PL-t megnyert, a feledés jótékony homályába engedve a hetedik, 2016/17-es idényt, mikor is Guardiola átvette a kékeket. Minden bizonnyal a félrement átigazolási politika miatt történt, ami; az első olyan szezon zajlott le a Barcelona egykori csk-jának életében, mikor nem nyert semmit.
Claudio Bravo kapusposzton közel sem tudta azt hozni, mint korábban Spanyolországban; Nolito sem tudta megugrani a szintet, Agüeróval sokáig csak a f*szméregetés ment a visszatámadás elsajátítása végett – eleinte a még rutintalan Gabriel Jesus játszott helyette- , és a kezdőbe igazolt John Stones is hibát hibára halmozott.
Eközben Conte könyörtelenül leoktatta a PL-t a Chelsea-vel (Victor Mosesszel szárnyvédőként), de mellettük a legtöbb figyelmet és elismerést a lendületes Pochettino-féle Tottenham, valamint a gegenpressingre építő Liverpool kapta.
A 2017-18-as idény előtt aztán még jobban a zsebébe nyúlt Manszúr sejk, megszerezve az őket a BL-ből kiejtő Monacotól Mendy-t és a tényleg fantasztikus Bernardo Silvát, valamint Kyle Walkert attól a Spurs-től, akiket az előző évben egyszer sem tudtak legyőzni. Mahrez a két évvel korábbi bajnok Leicesterből jött megerősíteni a jobb oldalt. Kapusposzton is sikerült előre lépni, az azóta a világ egyik legjobbjává váló Ederson érkezett Portugáliából, leváltva a sokat bizonytalankodó Bravot. A védelembe télen – Stones sérülése miatt – még megszerezték Aymeric Laporte-ot, melynek köszönhetően már tényleg egy brutális City állt össze.
A bajnokságot 19 pontos előnnyel sikerült megnyerni a Mourinho-féle United előtt, a Ligakupa döntőben (majd rögtön a rá következő bajnokin) pedig az Arsenalnak fűzték be az oktatófilmet. A 18/19-es szezonban a Liverpool már nagyon komoly kihívóvá vált, de ebben az idényben még sikerült őket maguk mögött tartani. A következő évben viszont már nem, és a Lyon elleni BL negyeddöntős kiesés következtében először merült fel komolyabban, hogy Guardiola valóban képes lehet-e a csúcsra juttatni a Manchester Cityt.
A 2020/21-es idénytől kezdve viszont a kékek letaszíthatatlannak tűnnek a PL trónjáról és a BL-ben is sikerült elérni némi áttörést. Előbb a Tuchel-féle Chelsea elleni döntőt gondolta túl Pep, kihagyva a kezdőből az addig alapember Fernandinhót, tavaly pedig a Real ellen esett ki az elődöntőben, tulajdonképpen önhibáján kívül.
Ezekben az években a City már egyértelműen a világ legjobb csapatává vált – az elmaradó BL győzelmek ellenére is. Cancelo bemozgása a középpályára labdás fázisokban; Rodri magabiztos játéka; de Bruyne, a két Silva (David és Bernardo), valamint Gündogan helycseréi is mind nagyon látványosak voltak. Az időközben távozó Agüerot is remekül pótolták a beérni látszó Jesusszal, vagy hamis kilencesként Torresszel és Fodennel. Emellett pedig a védelem is csak tovább erősödött Ruben Dias érkezésével. Ha pedig Agüero, akkor azt se felejtsük szem elől, hogy az olyan, még a Mancini-időszakban érkező ikonjaikat is gond nélkül pótolták, mint Kompany, David Silva (Yaya Touré – ő Guardiola alatt már jóval kevesebb lehetőséget kapott).
2022 nyarán aztán komoly fordulat következett. A City immáron rendre ott volt a BL elődöntőjében, de a végső győzelem valahogy mindig elmaradt; sokak szerint egy igazi, vérbeli 9-es hiánya miatt. Erling Haaland érkezése után viszont komolyan megváltozott a keret; Sterling, Jesus és Zinchenko is távozni kényszerültek, de mellettük Mahrez és Foden játékpercei is drasztikusan lecsökkentek.
Guardiola emellett azt is belátta, hogy hiába a nagy labdabirtoklás, ha átmeneteknél a szélső védőit – Cancelót és Zinchenkót – csak akkor nem forgatják be a Szalah-k, Manék, Martinellik, Viniciusok, amikor nem akarják. Ezért télen a portugál szűrét is kitette és sokkal inkább olyan, labdával ügyes, ugyanakkor párharcokban szinte verhetetlen játékosokat kezdett el használni, mint Akanji, vagy Aké. Stones eközben fellépett a középpályára Rodri mellé osztogatni, miközben Bernardo Silvának sokszor szárnyvédőt is kellett játszania a gyengébb minőségű ellenfelek ellen.
A City idén már megnyerte a PL-t és az FA Kupát is, tehát a triplázásért mennek most szombaton Isztambulba. Mindenképpen ők számítanak esélyesnek, hiszen az egy szem Grealish annyit ér, mint nálunk 5-6 kezdőjátékos együttvéve. A világ minden pénze a rendelkezésükre áll és emellett nem sajnálják akár tisztességtelen módon is előteremteni a kellő tőkét (de ezt most hagyjuk is). A ragyogó gazdasági helyzetük mellett pedig a szakmai munka is kiváló, Guardiola mellett Begiristain is remek dolgokat visz véghez.
Az aktuális nemzetközi rutin is mellettük szól, hiszen hiába nyert az Inter már három BEK és BL-döntőt, az elmúlt öt évben mindössze kétszer sikerült továbbmenni a csoportkörből, miközben a City az utóbbi három szezonban mindig ott volt legalább a legjobb négyben.
A csak félig, vagy annyira sem komolyan vehető érvek mellett (tojásos jóslat, Yaya Touré-átok, nálunk van horvát) a komoly esélyünket a szerkezetünk adhatja. Az öt védős rendszerünk még kiegészül a lábbal briliáns Onanával, valamint a minden bizonnyal visszalépkedő Brozóval, így a Citynek nagyjából nyolc emberrel kellene letámadnia ahhoz, hogy létszámfölényt tudjanak teremteni a tizenhatosunk előtt. A kameruni kapusunk mellett idén Martínez, Dimarco, Barella és Bastoni is az igazán éles helyzetekben voltak a legjobbak, ráadásul el is tudjuk altatni őket, hiszen – az egyébként fantasztikus és minden elismerést megérdemlő – Dzeko kap majd legalább ötvenöt percet kezdőként…
Egyáltalán nem vezetett könnyű út a döntőbe. Előbb a jövőjét teljesen feláldozó Barcelonát kellett kiejteni a csoportkörben, majd az utóbbi öt évben minden olasz csapatot (Juventus, Roma, Milan) lepofozó Portót a nyolcaddöntőben. A Benfica – a Napolihoz hasonlóan – zseniális volt ősszel, de a negyeddöntőben ők is kevésnek találtattak, a legjobb négy között pedig gyönyörűen megsemmisítettük a Milan BL DNS-éről szóló, légből kapott butaságot.
Itt vagyunk a döntőben és ugyan nem mi vagyunk az esélyesek, de az egészen biztos, hogy nem fogunk úgy földbeállni, mint a Real egy körrel ezelőtt. Élvezzük ki ezt a szezonzárást és bármi is történjék, legyünk büszkék erre a csapatra!
A 2022/2023-as Inter BL-menetelésre touristique emlékszik vissza:
Hosszú Bajnokok Ligája-ínség után az Inter éveken át küzdött azzal a problémával, hogy bármit csinált, bármilyen csoportba került, egyszerűen képtelen volt belőle továbbjutni. Tavaly erre jelenthetett volna némi gyógyírt az első kalap, és a relatíve könnyebb csoport, ám a nyolcaddöntőben azonnal a remek formában futballozó Liverpoolt kaptuk, akik ellen bár nagy elvárásaink nem voltak, mégis sikerült egy kicsit keserű szájízzel távozni.
Nos, idén sem vágtunk neki nagy reményekkel a kupasorozatnak. Ezúttal ismét a harmadik kalapból sorsolták az Intert, szóval várható volt, hogy két európai nagyágyú is érkezik majd. Így is lett, a remek Nagelsmann-féle Bayern mellé a nyáron megint kétes megítélésű tranzakciók árán felturbózott Barcelonát sikerült kihúzni, a sorsolásra kiküldött Zanetti szigorú arckifejezése még a negyedik kalapból sorsolt, relatíve könnyebb Victoria Plzen láttán sem enyhült.
A hadjárat a Bayern ellen kezdődött, hazai pályán, összességében egy nagyon sima vereséggel. Az Inter ebben az időszakban kimondottan nem volt jó formában, a Bayern pedig semmi esélyt nem adott. A Plzen elleni idegenbeli meccs döcögött ugyan, de az eredményt tekintve nem lehetett panaszunk, Dzeko és Dumfries megszerezték az idény nem kevés BL gólja közül az első kettőt. A tényállás egyértelmű volt, a Barca elleni, egymást követő két párharcból kell kijönni pozitívan, és akkor minden esély meglesz a továbbjutásra.
És, bár sok esélyt erre sem adtunk, pont ez történt. Először a szezonban láthattuk Inzaghit szakítani a filozófiájával, és megjelent a színen a Conte-Inzaghi hibrid, szigorú mélyblokk hatékony átmenetekkel. Calhanoglu átlövése Ter Stegen kapujában landolt, ez pedig döntőnek bizonyult, hiszen az első meccsen nem érkezett válasz erre a gólra (Dimarco és Darmian óriásit mentek, hogy megfogják Raphinha és Dembelé támadásait) a második meccs pedig döntetlent hozott. De még milyet! Az Inter persze mindenképp megköszönheti a sorsnak, hogy a hazaiak kénytelenek voltak Piqué-Erik Garcia duóval kiállni, persze így legalább Piqué ideje is eljöhetett, hogy átgondolja a visszavonulás lehetőségét. Ha más nem, Barella gólja mindenképp rávilágított ennek a szükségszerűségére.
A folytatásban Lautaro írta be az IDDQD-t, és először Garciát ültette hintába, majd Gosens elé tálalt tökéletesen.
A csoportkör hátralévő két meccse mondhatni formalitás volt, a Barcelona ugyan a csapat nevének B, A, R és E betűit is felajánlotta a cseheknek arra az esetre, ha megállítják az Intert, ez Mhitarjánt, Dzekot és a sérüléséből visszatérő Lukakut nem hatotta meg túlzottan. A Bayern elleni idegenbelin már a továbbjutás tudatában mindkét csapat egy felforgatott tizeneggyel állt fel, és őszintén szólva semmi érdekes nem történt.
A Porto elleni sorsolást mindenképpen tekinthetjük szerencsésnek, de ne feledjük, mennyi de mennyi olyan hang volt, ami a portugálokat tartották a párharc esélyesének. Vagyis inkább lesajnálták az Intert, és meg kell hagyni, ugyancsak borzalmas formában várhatta a csapat a nyolcaddöntőt, trendingelt a #Inzaghiout, romokban a védelem és impotens a támadósor. Azonban meglepő módon mindenki sokkal koncentráltabb arcát mutatta, mint az várható volt, amihez talán egy pár héttel korábban lejátszott Napoli elleni bajnoki szolgáltatta a mintát. A Porto előtt adódó lehetőségeket Onana védte, majd a borzasztó idegesítő Otavio kiállításával megnyílt az út az Inter előtt, bekapcsolt a támadógépezet, Lukaku pedig élt is a helyzetével, igaz, csak másodszorra. A visszavágó megint a mélyblokkos, szigorú Intert hozta, és bár a hazaiak kapufákig is jutottak, a nevük mellé ezúttal is csak egy piros kártya került az eredményjelzőn.
A Benfica meccsen kicsit ismételte magát a történelem, hangsúlyozzuk, vélhetően most is azok hivatkoztak az Inter túl könnyű útjára a BL-ben, akik a sorsolás pillanatától kezdve a Benfica továbbjutását tartották életszerűbbnek. A Benfica viszont nem találta a fogást a védelmen, annál inkább mutatott pár hiányosságot a saját térfelén. Barella fejesgólját egyébként valóságos csodának éltük meg, és nem azért, mert a nem túl magas középpályásunk amúgy szinte sosem fejel kapura, hanem mert a bajnokságban ezidőtájt alig-alig sikerült valakinek megzörgetnie a hálót.
Lukaku nem sokkal később egy Joao Marioról kapott tizenegyest tudott értékesíteni, és azt mondhatjuk, hogy ez a meccs (a Juve elleni első kupaelődöntő mellett) igazi fordulópontot jelentett a szezonban. A visszavágón már záporoztak a gólok, Barella, Martínez és Correa is betaláltak, így a meccs végén még a totális bealvás és rövid időn belül kapott 2 gól is belefért.
A következő állomás az AC Milan volt, ami évek óta nem látott médiafigyelmet generált a két csapat meccseit illetően. Külföldi szakik sora kezdte el a Derby della Madonninák jelentőségét, történelmét és hangulatát ajnározni, és hát a szurkolótáborok sem maradtak adósak, mint ahogy a csapatok sem… talán egyet leszámítva. Inzaghi tökéletesen megmutatta, mennyire jól kiismerte Pioli csapatát, ráadásul az első meccsen Dzeko és Mhitarján révén gyorsan lecsapott, és innentől esélyt sem adott ellenfelének. A visszavágót ugyan már Leaoval a fedélzeten vívhatta meg a Milan, összesen annyi lövést sem tudtak generálni, mint amennyi gólra lett volna szükségük a győzelemhez, mivel közben egy, a kontrák egyikéből kialakult tilitoli után Lautaro állította be a 3-0-ás végeredményt. 13 év után döntőben az Inter!
Hogy egy kicsit mérleget vonjunk a teljesítményből: 12 meccs, 7 győzelem, 3 döntetlen, 2 vereség. Az összes győzelem clean sheetet hozott, az egyenes kieséses szakaszban egyedül a Benfica tudott gólt lőni Onanának. 19 lőtt, 10 kapott gól, 9 különböző gólszerző, és a két évvel ezelőtti Scudetto óta a legjobb sportteljesítmény. Hogy mit hoz a döntő, jó kérdés, de a magam részéről én egy ezüstérem esetén is ünnepelni fogom a srácokat, mert megérdemlik!
Végül pedig a kezdőcsapattal/bevethető futballistákkal kapcsolatos kérdésekre Alessandro igyekezett válaszokkal szolgálni:
Skriniar szerepeltetése maximum szakmai szempontból kelthet némi dilemmát, még azzal együtt is, hogy hónapok óta nem lépett pályára. Ugyanakkor a szlovák körüli hercehurca óhatatlanul is közrejátszik abban az általam általánosnak hitt vélekedésben hogy semmilyen_formában_nincs_keresnivalója_a_gyepen_az_isztambuli_döntőben. Darmian tanárian futballozott tavasszal, óriási igazságtalanság lenne megfosztani őt attól a szereptől, amit teljes joggal birtokol – és lelkes, odaadó futballal meg is hálál meccsről-meccsre.
D’Ambrosio és De Vrij pedig állandó készenlétben állnak, és én simán el tudok képzelni olyan forgatókönyvet, amelyben fontos játékpercekhez juthatnak – ebben az esetben a magam részéről hezitálás nélkül vezényelném őket a pályára. A középpálya összetétele számomra szintén nem képezheti vita tárgyát, pláne így, hogy Mkhitaryan a Milan elleni visszavágó óta nem volt bevethető. Ellenkező esetben kötelezőnek tűnne a fejvakarás, de úgy vélem, az örmény lehengerlő, magas nívójú átlegteljesítménye dacára épp elégszer meggyőződhettünk arról, hogy ez a csapatrész akkor a legütősebb (a játék valamennyi szegmensében), ha a Barella-Brozovic-Calhanoglu triumvirátus sorakozik fel rajta. Valódi kérdőjelek egyedül a horvát kapcsán fogalmazódhattak meg bennünk a szezon folyamán, de Brozo elég erős jelzéseit adta annak az utóbbi időben, hogy nélkülözhetetlen eleme a csapatnak – és ő is akarja nagyon, hogy ez így legyen. A csatársor már más kávéház. Egyre valószínűbb, hogy Dzeko lesz Lautaro párja, és hiába győzködtem magam a napokban, nehéz hinnem abban, hogy ez most jó döntés.
Abban persze látom a logikát, hogy miért (lehet) jó egy elnyúló meccsen ráengedni Lukakut a fáradó ellenfélre, míg az is világosan látszik, hogy a bosnyák a meccs kedvezőtlen alakulása esetén kevésbé tűnne hatékony opciónak a padról beszállva. Meg hát a Milan ellen tényleg nagyon összeszedett volt. Viszont a Manchester City egészen más dimenzió, és nem igazán áll össze előttem, hogyan lesz képes érdemi nyomás alá helyezni az angolok labdával és labda nélkül egyaránt ügyes és rátermett védőit a támadásszervezéseiknél. Egyértelműen mellett szól viszont, hogy statikus foci és hosszú labdák esetén hasznosabb, mint a belga, és Inzaghi ezekre a szituációkra alighanem kulcstényezőként gondol, viszont a LuLa-páros csúcsminőségű kémiáját játékpercek szempontjából redukálni erős luxusnak tűnik. Mindent egybevetve abban mindenképp bízhatunk, hogy Inzaghi vitatott döntései közül mindegyik ült az idei BL-szezonban. Miért pont most szakadna meg a sorminta?
Ezekkel a gondolatokkal készültek tehát az egyetlen magyarországi Interrel foglalkozó blog szerzői, én pedig túl sok mindent nem tudok, és igazából már nem is szeretnék hozzáfűzni, hiszen így is nagyon bő lére eresztettük a dolgokat. Ez persze szándékos, és azt gondoljuk, a különleges alkalom miatt ugyanilyen bánásmódban is részesülhetünk.
Na jó, zárásként még annyit: a héten a rengeteg Intert lesajnáló vélemény, hozzászólás olvasása/hallgatása után azért sokkal nagyobb lett bennem a meccsdrukk, és nagyon-nagyon remélem, hogy a csapat megmutatja, nem véletlen jutott el idáig. Az alap jó, vannak világszínvonalú játékosok – mi több, egy egész csapatrészről elmondhatjuk ezt -, és bármekkora klasszisok (+ egy gép) vannak a túloldalon, ez egy jó taktikával egészen biztosan eredményezhet nyílt meccset. Tűkön ülünk. Reménykedünk. Álmodunk.
Várható kezdő: Onana – Bastoni, Acerbi, Darmian – Dimarco, Calhanoglu, Brozovic, Barella, Dumfries – Martínez, Dzeko.
Kezdés 21:00-kor, az M4 Sporton.