Szombat este az Internazionale nem csupán története negyedik BEK/Bajnokok Ligája-győzelméért fog küzdeni – vélhetően tudtán kívül –, hanem a modern futball legkárosabb korokózója, a kapzsiság ellen is. Simone Inzaghi gárdája egy olyan csapat ellen lép pályára az isztambuli fináléban, majdhogynem esélytelenként, amelynek ideális esetben el sem lett volna szabad indulnia a sorozatban. Klasszikus meccselőzetes helyett – az még jön a hét későbbi részében – ezúttal mélyebbre ások, és az Inter Manchester City elleni döntőjén keresztül igyekszem rávilágítani arra, hogy mi siklott félre a labdarúgásunkban a gátlástalan tulajdonosok miatt. Csiki Roland (egykori blogger nevén: PaulPierce34) írása.
Az, hogy egy olyan tradiciókkal rendelkező klubnak, mint az Inter Bajnokok Ligája-döntős szereplése kisebbfajta csodának számít, sok mindent elárul arról, hogy 2023-ra hová jutott a világ legnépszerűbb sportága.
A 2000-es évek elején, tizenéves koromban lettem a foci-, és egyúttal a Nerazzurri szerelmese; azokban az években a Bajnokok Ligájában olyan csapatok is labdába rúghattak a legjobbak ellen, mint a Valencia, a Leverkusen, a Porto, az Ajax, a PSV, a Lyon, a Monaco, vagy éppen a Serie A legnagyobb múltú csapatai. Az, hogy az idei sorozatban három olasz is képviseltette magát a legjobb nyolc között, inkább anomália, mintsem olyan siker, amelyet a közeljövőben ismét átélhetnének az Inter, a Milan vagy épp a Napoli szurkolói.
Ugyan a hagyományok, a legendás játékosok, a nagy klubokat övező mítoszok és a múltban elnyert trófeák nem rúgnak gólokat, az mégsincs rendjén, hogy a Bajnokok Ligája végjátéka mára gyakorlatilag négy-öt, maximum hat csapat belterjes küzdelmévé vált.
Míg a korábbi évtizedekben a szeptemberi sorsolást követően tíz-tizenkét olyan gárdát is fel tudtunk sorolni, amelynek valós esélye volt a négy közé jutásra, mára ez a szám a harmadára csökkent. A szupergadazok, a kevésbé-, vagy az egyátalán nem vagyonos csapatok között évről évre nagyobbra nyílik az olló, a folyamat pedig megállíthatatlannak tűnik. Ugyan jó edzőválasztással, remek menedzsmenttel és okos igazolásokkal ideig-óráig menedzselhető a hatalmas erőforrásbeli különbség, az olló még soha nem nyílt akkorára a legnagyobbak, a nagyok és a többiek között, mint manapság.
Financial Unfair Play
A 2009-ben bemutatott, majd két évvel később, az UEFA által bevezetett Financial Fair Play szabályozásának a legnagyobb vesztese minden kétséget kizárólag a Serie A. Ezen a ponton még kár lenne habzó szájjal az arab olajsejkekre, oligarchákra és a dúsgazdag amerikai NFL-tulajdonosokra mutogatni, érdemes inkább némi önvizsgálatot tartani: az FFP lényege elméletben pont az lenne, hogy amennyire csak lehetséges, kiveszi a játékból a tehetős tulajdonosokat és akármennyi pénz is lapul a zsebükben, csak azt költhetik el, amit saját jogon megtermelnek. Márpedig felesleges is vitatni, hogy a világ negyedik legértékesebb sportligájaként és az első számú futballbajnokságaként a Premier League önerőből érte el a ledolgozhatatlannak tűnő gazdasági előnyét a riválisok előtt.
Míg 1992-1997 között a frissen megalakuló Premier League 254 millió fontért értékesítette a televízós jogokat, 2022-2025-re ez a szám már 10 milliárd fontra emelkedett. A meccsnapi, illetve a mezszponzori bevételeket akkor még nem is említettem, utóbbi esetében csupán a Juventus fér be a legjobb tíz közé, holtversenyben a Bayern Münchennel. Eközben szeretett csapatunk meg fizetni hajlandó mecénást is nehezen talál. Egészen elkeresítő.
Find more statistics at Statista
Mondjuk ki: Premier League színvonalasabb és szórakoztatóbb, ezáltal értékesebb is.
A gond ott kezdődik, hogy bár az UEFA Fair Play-ként hivatkozik saját szabályozására, az utóbbi években már a látszatra sem ad, hogy betartsa azt, vagy ha mégis próbálkozik, a Nemzetközi Sport Döntőbíróság (CAS) a szövetség maradék tekintélyét is sárba tiporja. Amíg a tradiocinális olasz csapatoknak évek óta egyensúlyoznia kell, hogy mely kulcsjátékosát tarthatja meg és ki az, akit értékesíteniük kell, hogy ne vetődjön fel a kizárás, vagy bármilyen büntetés lehetősége, addig a City, a Chelsea és a PSG-féle klubok magasról tojnak a szabályokra, és teszik ezt minden következmény nélkül. 2013-ban a Malagát lelkifurdalás nélkül kizárta az UEFA – még a CAS sem mentette meg őket.
Az európai szövetség egyszerűen nem érdekelt abban, hogy a saját termékét rontsa. Ha egyszer támad, onnantól kezdve mindenkire támadnia kellene, annak pedig beláthatatlan következményei lennének.
2018-ban még a Der Spiegel hozta nyilvánosságra, hogy a birtokukba jutott dokumentumok szerint a Manchester City szándékosan manipulálhatta a pénzügyi beszámolóit. Egyrészt kiderült, hogy szponzori bevételei ilyen-olyan szervezeteken keresztül magától a tulajdonostól származnak, másrészt sikerült a kiadásaikat is elfedniük, úgy mint több alkalmazottjuk fizetését, köztük Roberto Manciniét. A sálas a vádak szerint csak a bére egy részét kapta meg hivatalos úton a City-től, a fennmaradó összeg már a szintén Manszur sejk által tulajdonolt Al Jazira Sportstól, valamint a Cultural Sportstól érkezett az ott betöltött tanácsadói szerepéért.
Hogy miképp reagált a vádakra a City? Manszur sejk kijelentette: inkább tíz éven át pereskedik és fizeti az ügyvédeit, de nem fogja elfogadni az UEFA által kiszabott kétéves büntetést. Jött a CAS, és elévülés miatt ejtették a vádakat, Pep meg ripacskodhatott a szivarjával és számon kérhette a városi rivális Unitedet, meg az Arsenalt, hogy őket miért nem akarja megbüntetni senki, azok után, hogy mennyit költöttek a 2000-es években. Talán, mert akkor még nem volt FFP, Pep?!
A Szuperliga a megoldás?
De Manszúr sejknek, vagy Nasser Al-Khelaifinek miért nem volt elég az erőforrás, amely már így is sokszorosa a riválisokénak? Miért volt ezeknek a kluboknak szüksége kamu szponzori szerződésekre? Ahonnan az ilyen, felfoghatatlanul gazdag olajmágnások jönnek, nincs lehetetlen, vagy olyan, hogy valami nem vásárolható meg. Mohóságuk, kapzsiságuk határtalan. Érthető, a garázsban álló számozott luxusautók, a sokadik megvásárolt magánsziget vagy jacht után, már semmilyen kézzel megfogható tárgy nem elégíti ki a vágyaikat. Ekkor jön a pont, amikor futballklubot vesznek, ezáltal sikert, elismerést.
Önmagában nem az a gond, hogy egy adott területen új szereplők tűnnek fel, és az sem, hogy esetleg tehetősebbek, mint a régiek. Kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Nem is kell messzire mennünk: a szintén olajmágnás Angelo Moratti hosszú évek sikertelensége után, Eusébio és Pelé leigazolásával próbálkozott, majd miután egyiket sem sikerült megvennie, inkább a világ legjobban fizetett edzőjévé tette Helenio Herrerát – és milyen jól döntött. Három évtizeddel később fia, Massimo a világ összes pénzét elköltötte, hogy újra nagycsapatot csináljon az Interből, és többnyire kudarcot vallott. A probléma az, hogy az újgazdag klubok korábban soha nem látott módon és arányban ölik meg a versenyt, torzítják az átigazolási piacot, a lokális szurkolók pedig soha nem érezhették távolabb a szívüktől a kedvenc csapatukat, amelyek mára rideg cégekké, termékekké váltak. A Barcelona évek óta a csőd szélén táncol, a Manchester United szurkolói a saját tulajdonosaik ellen tüntetnek, a Juventus (vélhetően nem egyedüliként) a könyveléssel kénytelen csalni, hogy egyáltalán életben maradjanak, a többi olasz pedig minden átigazolási szezonban a túlélésre játszik. Az elemzők között konszenzus van abban, hogy az idén júniusban érvénybe lépő, módosított FFP csak még inkább növelni fogja a szakadékot a klubok között.
Az oligarchák, sejkek megjelenése gyógyíthatatlan sebet ejtett a futballon.
A folyamat megállíthatatlan, a Szuperliga maximum elodázható, de elkerülhetetlen, sőt, ki merem jelenteni, most már igenis szükséges. Idő kérdése és a legnagyobb klubok összeállnak és egy saját ligát fognak kreálni, hogy az összes bevétel az ő markukat üsse. Amennyire eleinte elleneztem az ötletet, mára azt gondolom, ez az egyetlen megoldás: a kis halak így sem, úgy sem szólnak már bele a nagyok játékába, de a Szuperligával legalább az utóbbiak között szorosabb lenne a küzdelem.
Ugyanakkor nevetséges lenne néhány európai óriási felelőtlen gazdálkodását, illetve az olasz klubfutball évtizedes lemaradását csupán az újgazdak klubok nyakába varrni.
A Serie A igenis felelős azért, hogy az egykor a kontinenst uraló liga manapság jó eséllyel a harmadik, de inkább a negyedik legélvezhetőbb Európában és ezen még az idei csodálatos kupaszereplés sem változtat. Botrányos infrastruktúra, omladozó stadionok, csak „az adott szezont éljük túl”-féle átigazolási politika ennyire elég, nem többre.
És még ezzel együtt is azt gondolom, hogy a futballnak nem lehet érdeke a Manchester City szombati győzelme. Hiába a szemet gyönyörködtető játékuk, a létező legmagasabb szintű a szakmai munka egy korszakos zsenivel a kispadon, fantasztikus játékosokkal a pályán.
Ha szombaton a Manchester City emelné magasba a trófeát, nagyon rossz üzenete lenne a labdarúgás szerelmesei számára. Szomorú lenne konstatálni, hogy a sikerhez kapzsiságon és csaláson keresztül is vezethet az út, egyúttal a fillérekből, a zseniális Marotta által összeeszkábált Inter győzelme, azt jelentené, hogy a pályán még mindig nem az eurómilliók döntenek.
Nem kérdés, menthetetlen idealista és futballromantikus vagyok.
(Fotó: az Inter Facebook-oldala)