Búcsú – másodjára is

Kevés olyan játékos van, akit távozása(i)kor kétszer is elbúcsúztatunk, Ivan Perisic viszont ebbe a kategóriába tartozik. Nyilván már az első, müncheni kölcsönszerződésekor is megérdemelte, hogy írjunk róla – habár utólag nézve az még korai volt -, jelenleg pedig nem is lehet kérdés, hogy jár neki a speciális arrivederci. 

Először is lássuk, milyen korszakokra lehet lebontani Perisic milánói pályafutását.

Nehéz beilleszkedés, majd kulcsemberré válás (2015-2017)

Az egész nyáron üldözött Rettegett Iván első hónapjai egyáltalán nem indultak zökkenőmentesen Milánóban. A Németországban megszokott, hatalmas befutható területek jelentősen leredukálódtak, Mancini is sokáig kísérletezgetett a pozíciójával; és persze az akkori Inter csapatjátéka sem volt éppen kiforrottnak nevezhető. 2016 tavaszától aztán már egyértelműen az együttes egyik legfontosabb támadójává nőtte ki magát; 2017 májusában, az Inter-Udinese meccsen viszont mégis úgy tűnt, hogy a remek számokat produkáló és abszolút BL-szintű szélső már a második idénye után búcsúzkodik Milánó elsőszámú klubjától és szurkolóitól.

 

 

A meggyőzött profi (2017-2019)

Spalletti csapathoz kerülése után a vezetőedző egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy meggyőzze Perisicet a maradásról. Nem volt egyszerű dolga, hiszen José Mourinho és a Manchester United hívó szavára kellett nemet mondania a horvát szélsőnek; végül mégis sikerrel járt.

A számokat tekintve a 2017/18-as szezon volt Perisic legjobbja – igaz, az évad során többször is hullámzott a teljesítménye -, a csapat pedig végre valahára a Bajnokok Ligájába is odaért. Ezt követően viszont még közel sem ért véget a szélsőnk szezonja, aki Modric után talán a legmeghatározóbb játékosa volt a világbajnoki döntőig jutó horvát válogatottnak.

Az egyetemes futball egyik legfontosabb címéért végig versenyben levő nemzeti csapat kulcsjátékosaként Perisic láthatóan nem lelkesedett azért, hogy a következő idényben is maximum újra a BL indulásért küzdhet a számos belső krízist is átélő Interrel. A továbbra is alapembernek számító horvát számai ugyan nem estek drasztikusan vissza, de a teljesítménye sokszor a legtutistább alibizésre emlékeztetett. Ennek ellenére viszont annyiból mégis megérdemelte a dicséretet, hogy a legnagyobb – és egyben őt is komolyan érintő – válság idején is a csapat rendelkezésére állt és hozzátette a magáét a következő évi BL indulás kiharcolásához.

 

Politano a Fiorentina elleni gólja után Icardi gólörömét utánozta – üzenve ezzel a csk szalagtól megfosztott és a keretből is kitett argentinnak. Perisicnek ez nem tetszett…

Conte eltérő döntéseinek legnagyobb nyertese (2019-2021)

A háromvédős szisztéma egyik modernkori apostola az érkezésekor – Spallettivel ellentétben – szinte azonnal hangsúlyozta, hogy rendszerében nincs hely Perisicnek. A horvát így végül beteljesíthette egyik nagy álmát és – ha csak egy szezonra is – a Bayern Münchenhez igazolhatott. Mint kiderült, remek húzásnak bizonyult a bajorok és az akkori vezetőedző, Flick részéről a szélső amolyan tizenkettedik emberként történő alkalmazása; a 2019/20-as szezonban triplázni tudtak, Perisic pedig mindig jól teljesített, mikor szükség volt rá.

Mivel átigazolási díjat már nem óhajtottak fizetni a harmincon túli játékosért, Ivánnak vissza kellett térnie az Interhez és ahhoz a Contéhoz, aki nem tartott rá igényt a korábbiakban. A klub háza táján viszont más szelek kezdtek fújni, a Covid jelentősen áthúzta a vezetőség korábbi terveit, így a vezetőedző kénytelen volt javarészt a már addig is meglévő játékosait fejleszteni. Ennek volt köszönhető, hogy a csapat tizenkilencedik bajnoki címével végződő szezonjának második felére Perisic amolyan szürke eminenciássá avanzsált a bal oldalon és újfent hozzá tudott tenni aktuális csapatának sikereihez. Ennek ellenére nagyon úgy nézett ki, hogy a robbanékonyságát már teljesen elvesztette a horvát és a legtöbben úgy számoltunk, hogy Robin Gosens lehet majd az igazi megoldás szárnyvédőként.

Egy(?) szezon a világelitben (2021-22)

A klub gazdasági helyzete miatt a nyáron még nem jött Gosens, cserébe a jobb oldalról elment Hakimi, a csatársorból pedig a házi gólkirály. A vezetőségnek nagyon okosan kellett betömködnie a keletkező lyukakat, miközben egy olyan játékos vált világklasszissá, aki nem az eredeti posztján játszott, már bőven túl volt a harmincon – és állandó kezdőként soha nem tudott egyenletesen klasszis teljesítményt nyújtani. Hogy az Inzaghitól érkező bizalom, a gördülékenyebb támadójáték, az önálló döntéshozatalok előtérbe kerülése az edzői sablonokkal szemben, vagy a vágy egy újabb, zsíros szerződésre az oka-e ennek, nem tudom; az viszont kétségtelen, hogy Perisic idei teljesítménye abszolút a legszűkebb elitbe helyezi őt. Sokatmondó, hogy a Serie A aktuálisan legjobb baloldali szárnyvédőjének – a már sokat emlegetett Gosensnek – téli érkezése óta sansza nem volt kiszorítania a horvátot a kezdőből.

Perisic szezonját a Juventus elleni kupadöntő koronázta meg, ahol amellett, hogy végre szanaszét alázta az Inter ellen mindig parádézó (és patkánykodó) Cuadradót, a hosszabbításban szerzett duplájával megnyerte a csapatnak a trófeát – és persze a meccs legjobbjának is megválasztották. Ezt követően pedig az Inter utolsó hazai bajnokiján is góllal búcsúzhatott a közönségtől.

 

 

Számok a teljesítmény mögött

Perisic beilleszkedése ugyan nehezebben ment a vártnál, de a 37 meccsen elért 9+6 így is jónak számított a Mancini-féle, inkább védekező alakulatban. Találatai közül a bajnokikon a Samp, a Palermo és a Roma ellen is ő lőtte az első gólunkat, a kupában pedig a szezon egyik legszebb kontráját fejezte be a zebrák kárára. Az asszisztok is fontos pillanatokban érkeztek, akár a Verona, akár az utolsó előtti fordulóban, az Empoli ellen.

A 2016/17-es szezonban 42 mérkőzésen 10 gól és 11 gólpassz volt a mérlege; itt már abszolút az egyik elsőszámú játékosa volt a csapatnak. A Juventus elleni fejese hosszú ideig az utolsó győzelmet jelentette a merdával szemben, a Milant az utolsó percben fosztotta meg a Derby győzelemtől, az Udinesét pedig az ő duplájával vertük még a szezon közepén. Sajnos a középpálya, de legfőképp a védelem viszont jóval gyengébben teljesített, mint Perisic a szélen, a hetedik helyet követően tehát abszolút érthető volt, hogy Iván szívesebben folytatná egy komolyabb célokért küzdő csapatban.

Miután Spalletti meggyőzte a maradásról, a horvát játékos 39 meccsen 22 találatban vállalt szerepet, egyenlő arányban elosztva a gólokat és asszisztokat. Aki nem látta Perisicet játszani, gondolhatná, hogy az volt a legjobb szezonja a balszélsőnek, de ez csak bizonyos periódusokban volt így. Jól jelzi a játékos teljesítményének hullámzását, hogy a 15. fordulótól egészen a 29-ig nem tudott feliratkozni a kanadaira. A Chievo elleni mesterhármasa persze minden bizonnyal örök emlék marad neki.

A világbajnoki ezüstöt követően aztán érthető módon fáradtan és egy idő után kissé alulmotiváltan teljesített a horvát, de a 45 találkozón összehozott 9+8 még így sem volt rossz. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a BL csoportkörben gólt és gólpasszt sem tudott összehozni – mindezt azok után, hogy az előző évek olaszországi rangadóin sokszor tudta ő a különbséget jelenteni.

A következő, kölcsönben töltött idényében Perisic 35 meccsen lépett pályára a bajoroknál, összehozva az előző évéhez képest jobb, 8+10-et (a BL-ben egyébként 10/3+3 volt a mérlege).

A 2020/21-es szezonban Conte – a további erősítésekre hiába várva – kénytelen volt átkonvertálni az elsődlegesen balszélsőként alkalmazható játékost szárnyvédővé. Hogy ez végül mennyire jött be, azt az idei szezon sokkal jobban megmutatja; az előző idényben Perisic 42 meccsen egy 5+5-re volt képes, ami a saját számait illetően látványos visszaesés volt. A cselei nagyon nem ültek; úgy tűnt, hogy már teljesen lelassult és láthatóan az sem tett jót neki, hogy folyamatosan Conte utasításait kellett követnie és nem hozhatott saját döntéseket. (Épp ezért is lesz majd érdekes megfigyelni, hogy mennyire fogja tudni átmenteni az idei formáját a következő évre, ahol újfent szigorú sémákat kell majd követnie.) Ugyan a csapatot ebben a szezonban jóval kevésbé határozta meg a horvát, mint akár a túloldalon levő Hakimi, tavaszra így is sikerült visszaküzdenie magát a kezdőbe és a Milan elleni 3-0-ás, bajnoki végeredményt is érdemben befolyásoló győzelemből két gólpasszal vette ki a részét.

És akkor elérkezett az idei évad, melynek elején Inzaghi még bőszen lekapdosta a pályáról a 60. perc környékén, majd szépen lassan bebizonyosodott, hogy Perisic nélkül egy jóval gyengébb Intert láthatunk a gyepen. A horvát tulajdonképpen az egész szezonban a legjobbak között volt és még Gosens januári érkezése sem zavarta meg. A vonal melletti cselei változatosabbak voltak, a sebessége mintha visszajött volna és láthatóan a társai is újra bíztak benne. A 49 meccsen elért 10+9 abszolút kiemelkedő immáron krisztusi korban, ráadásul szárnyvédőként – különösen, hogy most volt először olyan, hogy az egész idényen át, folyamatosan magas szinten játszott, hullámvölgyek nélkül.

Hiába érezhetjük úgy, hogy egy nagyon komoly érték fog ingyen távozni, mégis sokkal kellemesebb most a horvátra gondolni, mint két évvel ezelőtt. 2015-ben érkezett és előbb segített a klubnak visszajutni a Bl-be, azt követően pedig bezsebelt minden, Olaszországban megszerezhető trófeát az Interrel. A 255 meccsen elért 55 gól és 49 gólpassz pedig magáért beszél.

Most pedig lássuk, hogyan búcsúzik tőle két szerzőtársam.

Blazious: Nem egyszerű egy ilyen szezon után fenntartani az ellenszenvemet a horvát szélső iránt, de azért csak megpróbálom.

Furcsa egy eset az övé, meg fura játékos is. Nem rendelkezik minden erénnyel, ami a szélső poszthoz kell: viszonylag ugyan gyors, de nem kiemelkedően, cselezni nem igazán tud, ellenben kétlábas, jól lő, nagy a munkabírása, jól fejel.

Ha csak a számokat nézem, Perisic személyében az utóbbi évek egyik legjobb, leghasznosabb játékosától búcsúzunk. A 2015-ös leigazolása óta szinte minden szezonban jó eredményeket produkált. Volt, hogy ő húzta a szekerünket az Icardi fejére, lábára ívelgetős korszak alatt, meg persze olyan is, amikor teljesen eltűnt, és csak a tudásának árnyékát láttuk a pályán.

Aztán valami megtört a kapcsolatban (Icardival is), és folyamatosan a távozásáról lehetett olvasgatni. Olyannyira, hogy ’19 telén már szinte könyörgött, hogy mehessen, bárhova, csak el. Csakhogy épp ez volt a legszarabb idénye, és mivel épkézláb ajánlat nem érkezett érte, Marotta nyomott egy baz+, baz+, aprópénzért aztán el nem mész fuck that fuck that-et, a tavaszi szezon erejéig még maradásra kényszerítve a horvátot. Olyannyira megromlott ez a viszony, hogy nyáron mehetett kölcsönbe a Bayernhez, pedig mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a kivásárlási árat nem fogják kipengetni a szezon végén. Conte érkezésével is kifelé lógott a lába a csapatból, csak az mentette meg, hogy ismételten nem kellett senkinek, nekünk meg nem volt pénzünk helyette igazolni. Így kénytelen-kelletlen egy sorral hátrébb került, és meg kellett tanulnia egy új poziciót. Ez eleinte nem is nagyon ment, amíg vélhetően az öreg Antonio fel nem lógatta a lábánál fogva, és el nem beszélgetett vele, hogy vagy ez van, vagy a piranhák fogják a húsát lerágni a csontjairól. Innen fogva persze már mindenki csak a jóra emlékszik, 2 szezon alatt klasszis, idén gyakorlatilag MVP teljesítmény Rettegett Ivantól.

Velem azonban nem tudta elfeledtetni a korábbi hisztiket, a folyamatosan más csapat felé kacsintgatást, a néha leszarom hozzáállást. Az utolsó két szezonban elérte, hogy jó szívvel emlékezzünk rá, így nem bukott játékosként távozik a klubtól. Ha két évvel ezelőtt megy, talán óriási csalódásként marad meg számunkra. Látjuk, hogy a játékosok manapság már jóval 30 felett is képesek csúcsteljesítményre, de kérdéses, hogy Perisicben van-e még két jó év. Köszönjük Ivan, de én azért örülök, hogy nem a maradás mellett döntöttél! Távozásával egy rossz emlékű, Icardival fémjelzett korszak végére tehetünk végleg pontot.

 

 

Rolkó: Perisic-Inter vonatkozásban az egyik első emlékem, amikor Kovacic nyilatkozott róla elismerően, miszerint őt tartja az egyik legnagyobb tehetségű horvát labdarúgónak. Akkoriban garanciát éreztem arra, hogy a szélsővel nem fogunk rosszul járni. A másik dolog, ami “végigkísérte” az ő interes pályafutását: édesapám állandóan dicsérte, és folyamatosan az egyik legjobb játékosnak tartotta a csapatban.

Szó ami szó, amikor ment neki, igencsak ellenállhatatlan tudott lenni, és ezt eleinte – eredendően jobb lábas lévén – a jobb oldalon is bizonyította. Fura, de anno nagyon szurkoltunk, hogy a Bayern (egy szintén jó idényt követően) véglegesítse, most meg érzünk egy kis keserűséget a tényleges távozása okán. Bár sokszor volt hangulatember, olykor szeretett is volna távozni, azért alapvetően pozitív emlékeket őrzünk meg róla, pláne mivel odatette a “végére” az utóbbi két szezonját: elsajátított egy számára új pozíciót, méghozzá úgy, hogy a világelithez mérhető produktumot tett az asztalra. Nem tudom, idén mi lett volna a csapattal az ő magas szintű futballja nélkül… De most már: Gosens, time to shine!

Felhasznált képek forrásai: beIN SPORTS, La Gazzetta Dello Sport, Bavarian Football Works, The Guardian