Marotta egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, mikor kiadták neki az ukázt: próbálja meg a lehető legjobban pótolni Contét, Lukakut, Hakimit és Eriksent. A kobra végül remekül megoldotta a problémát; elhozta a nyári EB-n (borzasztóan) szereplő hollandok egyik legjobbját, a kuzinok kulcsemberét, a támadósorba pedig kettő, Olaszországban már bizonyított játékost. Emellett pedig edzőkérdésben is szimpatikus döntést hozott, hiszen a megúszós nevek helyett megadta a lehetőséget a még mindig fiatal Inzaghinak. Ha viszont tényleg minden új érkező ennyire telitalálat, akkor miért van az, hogy bajnoki címvédőként lassan már a dobogóról is lecsúszik a csapat? Erre próbálok meg választ találni a nyári átigazolásaink teljesítményének vizsgálatával.
Elsőként kezdjük azzal a két játékossal, akiket abszolút megérte idehozni és akiknek akár a tavalyi, bajnoki címmel végződő szezonban is komoly szerepük lehetett volna.
Hakan
Ha csak a játékosokat nézzük, a nyári mercato legjobb húzása egyértelműen a török megszerzése volt. Némiképp ugyan fájdalmas belegondolni, hogy Eriksen mennyire lubickolhatott volna az Inzaghi-féle fociban, de szerencsére Calha is tökéletesen megtalálta a helyét.
Pedig – az őszinteség kedvéért – azt be kell vallanom, hogy túl sok mindent nem vártam tőle. A kuzinoknál mindig nagyon kiegyensúlyozatlan volt, a nagy meccseken rendre eltűnt, a támadóharmadban pedig állandóan sikerült a rossz megoldást választania. A statisztikái persze nem voltak különösebben rosszak, köszönhetően a kisebb csapatok elleni remekléseknek, de igazán soha nem éreztem azt, hogy húzóembere tudott volna lenni a Milannak.
Ehhez képest az Interben egy viszonylag gyengébb, októberi periódust leszámítva konstans a legjobbak között van, a szögletei kiválóak és – Eriksennel ellentétben – a védőmunkája is megfelelő. Az idei első, milánói derbin például egy szerelését követően a rá amúgy is neheztelő Ibrahimovic két kézzel lökte fel hátulról.
Apropó, Milan… Az egyetlen negatívum Calhával kapcsolatban a karmája, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Amíg a piros-feketéknél volt, szinte mindig az Inter volt a jobb az egymás elleni meccseken, és a tabellán is. Idén ez teljesen megfordult; három összecsapás a kuzinokkal, két döntetlen és egy vereség, a bajnokságot pedig szintén ők vezetik. Azt ugyanakkor leszögezhetjük, hogy az idei, tavalyihoz képest gyengébb bajnoki szereplés egyáltalán nem a törökön múlik – és persze a kupában is vár még ránk egy visszavágó.
Dzeko
A másik nyári szerzemény, akire azt mondhatjuk, hogy tökéletesen megérte. Az immáron harminchatodik életévét is betöltő bosnyákra ugyanakkor jóval nagyobb szerep hárul, mint ahogyan az várható lett volna. A bajnokság korábbi gólkirályán időnként meg is látszódik, hogy az ideálisnál többet kell a pályán töltenie, egyszerű passzokat ront el és a helyzeteit sem értékesíti…
Ó, azok a fránya helyzetek. Mentségére legyen mondva, hogy a befejezéseivel egész karrierjében voltak problémái és igazából ez az egyetlen olyan játékelem, amiben ha ügyesebb, akkor abszolút a legszűkebb világelitbe tartozhatott volna. Persze így sem kell szégyenkeznie a több, mint háromszáz góljával a pályafutása során.
Az összjátékban ugyanakkor tökéletesen használható – feltéve, hogy harminchat évesen nincs a lábában heti kétszer kilencven perc – és az előkészítésekből is kiveszi a részét (a Lautaróval nem létező kapcsolata majd minden bizonnyal egy másik poszt témája lesz). Hosszú idő után az ő duplájával jutott tovább az Inter a BL csoportkörből és a bajnokságban is remek számokat hoz – annak ellenére, hogy időnként nem győzzük fogni a fejünket azt látván, hogy ,,már megint mit hagyott ki?!”
Ugyan a jelenlegi Dzeko természetesen nem jobb játékosa az Internek, mint amilyen Lukaku volt az előző két évben, azt ugyanakkor bátran ki merem jelenteni, hogy a fénykorában levő bosnyák jobb futballista volt, mint az eddigi legjobb belga. Nagy kár, hogy sok más, korábbi Nerazzurri játékoshoz hasonlóan Dzeko is legalább öt évvel később jött, mint kellett volna…
A szódával elmegy kategória egyetlen díjazottja a mindig mosolygós Dumfries.
A hollanddal a legnagyobb probléma az, hogy nem Inter-szintű futballista, egyetlen képessége sem kiemelkedő, cserébe mégis folyamatosan játszik. Történhetett mindez annak köszönhetően, hogy a szintén nem a világelitbe tartozó, de játékintelligenciában sokkal magasabb szinten levő Darmian megsérült még az ősz végén. A hollandnak így lehetősége volt bejátszania magát az amúgy is jó formában futballozó együttesbe a nem túl veretes ellenfelek ellen – és természetesen megilleti a dicséret, amiért sikerrel vette ezt az akadályt. A dolog az elmúlt két hónapban kezdett átfordulni negatív irányba, mikor a minőségibb ellenfelekkel szemben egy gödörbe került Interben kellett volna minőséget vinni a jobb oldalra. De akkor nézzük szépen sorjában, hogy mi is a baj a kezdő státuszú Dumfries-zel:
– védekezésben kevés
A szezon első hónapjaiban a De Boer-féle holland válogatott egyik legjobbjaként az önbizalomtól duzzadó Dumfries nagyon meg akarta mutatni, hogy neki helye van az Inter kezdőjében. Ennek voltak köszönhetőek olyan sikertelen – és egyben teljesen indokolatlan – szerelési kísérletek, melyekre adott esetekben rá is fázott a csapat (lásd: Juve ellen összehozott büntető).
A passzsávok zárása, mint olyan, nem létezik a holland számára; talán az előző fordulóban, a Fior ellen volt az első olyan eset, hogy lefülelt egy indítást. Az pedig szép és jó, hogy az ellenfél kapuja előtt viszonylag jól használja a fejjátékát a holland, de a védekező pontrúgásoknál valahogy mindig ő marad le az emberéről.
– ügyetlen
Számtalan olyan szituáció volt már, hogy Dumfries egyszerűnek tűnő labdákat sem tudott átvenni. A cselezési készsége szintén a nullához közelít, így Inzaghi érthető módon azt kérte tőle, hogy egyszerűsítse le a játékát. Ennek köszönhetően jöttek a teljesen tutista, egyérintős visszapasszok, melyekkel nincs is baj; az viszont elfogadhatatlan, hogy pl.: a Pool ellen mindkét meccsen volt a középpályán egy-egy odafejelt labdája az ellenfélnek, melyekből jöttek is a veszélyes ellentámadások.
– alacsony a játékintelligenciája; azt hiszi, hogy fontos eleme a támadójátéknak
Ugyan a tavalyi, Conte-ball egyik leggyakrabban alkalmazott taktikai eleméből, a gyors ellentámadásokból már nem maradt meg túl sok, időnként azért előfordult, hogy Barelláéknak sikerült kipörgetniük a labdát a jobb oldalon teljesen szabadon futó Dumfriesnek. Ilyenkor reménykedhetünk, hogy a hollanddal legalább végig tudunk vezetni egy kontrát, de a tizenhatosnál valahogy mindig megáll és inkább visszateszi valamelyik nem túl jó helyzetben levő középpályásnak.
És mi történik, ha ziccerbe kerül? Nos, a Milan ellen láthattuk, hogy sikerült belepüfölni a labdát a teljesen kiszolgáltatott Maignanba, miközben arra is emlékezhetünk, hogy Darmian a tavalyi szezonban milyen okosan oldotta meg ezeket a szituációkat.
Jó dolog, hogy szárnyvédőként valaki segíteni akarja a támadásokat, de közben az is fontos, hogy az egyensúly megmaradjon a védekezésbeli feladatokkal. A hollandnál ez egyáltalán nincs meg.
Dumfries rendszeresen Martínezék vonalába mozog a jobb szélen, ráadásul totál feleslegesen, hiszen Barella tényleg csak akkor teszi le neki a labdát, ha már nagyon nincs más opciója. Amennyiben viszont az ellenfél labdát szerez és megindul, akkor az Inter jobb oldala teljesen sebezhetővé válik, köszönhetően annak, hogy az ottani emberünk még valahol az ellenfél tizenhatosánál próbálja összeszedni az erejét egy visszasprinthez. Gondoljunk csak a Real-elleni visszavágóra, ahol egészen botrányosan nézett ki, hogy Skriniarnak egyszerre legalább két támadót kellett levédekeznie.
– az ellenfelek sem veszik komolyan
Elég, ha csak annyit mondok: Theo Hernández. A francia természetesen nem tartozik a legkedveltebb játékosaink közé, az mégis elképzelhetetlen, hogy akár Darmiannal, akár D’Ambrosióval szemben megengedné magának ezt a fajta pökkhendiséget. A legszomorúbb ugyanakkor mégis az, hogy a csapattársait mintha abszolút nem érdekelte volna, mi történik szerencsétlen Dumfries-zel, teljesen hidegen hagyta őket Theo parasztsága.
Őszintén szólva nem értem, hogy Inzaghi miért ragaszkodik ennyire kezdőként a hollandhoz. Azt láthattuk, hogy az utóbbi időszakban Darmian sincs formában, de ennyi játéklehetőséggel nehéz is lehet visszarázódni, illetve még ősszel remekül kavarta meg a Milan baloldalát, és a legutóbbi, Roma elleni kupacsörtén is zseniális volt. Hiába harminckét éves, hiába nem tud már futni, hiába semmi extra, a játékintelligenciája, valamint a jobb technikai képzettsége miatt szerintem továbbra is neki kellene kezdenie háromból kétszer a jobb oldalon. Ráadásul a támadó szellemű Perisic mellett sokkal jobb, ha a másik oldalon egy visszafogottabb játékos kezd, akit – ha ég a ház – nyugodtan le lehet hozni és beküldeni helyette a lelkes hollandot.
Dumfries egy teljesen korrekt megoldás lehetne a rotációban. Így, hogy a Torino elleni idegenbeli meccsen nem ő játszott, láthattuk, hogy volt egy teljesen okés produktuma a Fiorentinával szemben. Ősszel is, mikor csak időnként kezdett, volt egy szép gólpassza a Bologna ellen, valamint a bikák elleni, decemberi találkozót is az ő okos(!) lövése döntötte el. Az viszont, hogy heti kétszer rendszeresen ott legyen a kezdő sípszótól, nem túl szerencsés.
Összességében tehát – a felsorolt hibái ellenére – egy elfogadható, keretmélyítő igazolásról beszélhetünk a holland esetében. Az viszont elfogadhatatlan, hogy az olasz bajnoki címvédőnél Denzel Dumfries egy ennyire egyértelműen kezdő státuszú játékos lehessen.
Azt ugyanakkor szögezzük le, hogy a legnagyobb baj nem vele van. A holland természetesen nem tehet róla, hogy decemberi teljesítményével bejátszotta magát a kezdőbe; ő élni tudott a kínálkozó lehetőséggel. Vannak viszont olyan játékosok a keretben, akiktől legalább annyit, de inkább még többet vártunk, mint Dumfries-től, de a teljesítményük hosszútávon mégsem üti meg az ő szintjét sem.
Beszéljünk tehát a nem jól sikerült vételeinkről, akik közül a kevésbé rossz a mi kutyánk kölyke, Federico Dimarco.
Young távozása és Kolarov leépülése miatt szükség volt egy olyan játékosra, aki időnként tehermentesíteni tudja Perisicet. Az nagyon hamar kiderült, hogy Dimarco a bal oldali szárnyvédő poszton nem fog beválni, az 1v1-eket egyáltalán nem vállalja fel és a beadásai is maximum álló helyzetből találnak csapattársat (amúgy pontrúgásokban is sokkal gyengébb, mint Calhanoglu).
Bastoni gyenge szezonkezdetét látva viszont sokan vizionáltuk, hogy esetleg az ő pozíciójában juthat majd több szerep a saját nevelésű játékosunknak. Nos, amikor olyan ellenféllel nézünk szembe, akik ellen csak a támadásra kell koncentrálni, nem is néz ki rosszul a labdajáratásban erős Dimarco. Ha viszont már a védekezésre is oda kell figyelni, gyakran kijönnek az olasz játékos hiányosságai; elég, ha csak a Sassuolo meccsig gondolunk vissza.
Dimarco nyilván közelebb áll mindannyiónk szívéhez, mint saját nevelés, de a hozzáadott értéke köszönő viszonyban sincs például Dumfries teljesítményével sem és akkor az igazán minőségi játékosainkról még nem is beszéltünk. Őt viszont továbbra is védi az a tény, hogy nem kezdőjátékosként számolunk vele, sokkal inkább a tehermentesítés a feladata – igaz, erre is csak nagyon korlátozottan alkalmas.
Joaquin Correa viszont abszolút az alap tizenegybe érkezett; ehhez képest a szezon nagy részében a bőven harminc feletti Dzekonak (és Sáncheznek) kellett megoldania azokat a helyzeteket, mikor az argentinra lett volna szükség. Correa legalább két hónapot hagyott ki a különböző sérülései miatt és ugyan már egy jó ideje egészséges, az őt tökéletesen ismerő Inzaghi mégsem rakja be tizenöt percnél hosszabb időre.
Az talán nyilvánvaló, hogy a korábbi Lazio játékosnál nem tudásbeli problémák vannak. Az igazán nagy gond a mentalitásával lehet; eddigi pályára lépéseinek kilencvenöt százalékánál azt érezhettük, hogy ő, egymaga akar megoldani mindent és maximum Lautaro Martínezzel hajlandó együttműködni. A Verona és az Udinese elleni góljai még sokat érhetnek a végelszámolásnál, de az egyetlen, igazán jó teljesítménye a Napoli elleni, hazai 3-2 során jött ki, mikor nagyon úgy tűnt, hogy tökéletes párost tud majd alkotni klubjában is válogatottbeli társával.
Ezt követően viszont hosszú időre kiesett, jelenleg pedig újfent teljesen idegen testként mozog a pályán, mikor lehetőséget kap. Ennél jobban pedig nem is hagyhatná cserben az ő hozzá oly annyira ragaszkodó Inzaghit.
A legnagyobb csillagaink távozását követően a csapat a nemzetközi porondon még előre is tudott lépni és a bajnokságban is versenyben van, Marotta tehát kiváló munkát végzett a nyáron. Ennek ellenére a keserű szájíz sem indokolatlan az Inter szurkolók részéről, hiszen még így is ott van az a bizonyos ,,lehetne ez ennél jobb is” érzés. A szezon utolsó szakaszában kulcskérdés lesz az, hogy a keret tagjai – akár az új, kulcsjátékosnak szánt igazolások is – fel tudnak-e nőni az elvárásokhoz. Hamarosan meglátjuk.
Képek forrása: Squawka, sempreinter.com, inter.it