Ahhoz képest, hogy a szezon elején mennyire döcögősen indultak a dolgok, az Antonio Conte-vezette Internazionale remek helyzetből várhatja az Atalanta elleni tartományi rangadót. Mivel az utóbbi egy hétben relatíve sokat játszott az Inter és a szerzői csoportunkban is változások történtek, kevesebb időnk volt kielemezni azt a folyamatot, melynek hatására ilyen magasságokba emelkedett szeretett csapatunk. Most azonban ennek is eljött az ideje, a folytatásban elemzünk, értékelünk és be is harangozunk!
A 2019/20-as szezon mind a játék, mind az eredmények szempontjából előrelépés volt az azt megelőző évekhez képest. Conte edzői önéletrajzába ugyan nem illik bele a bajnoki ezüstérem, a csapat látványosan szintet lépett és az Európa Liga menetelés is fantasztikus volt, egészen a döntőig – igaz, szégyent ott sem vallottunk. Mindannyian tűkön ültünk tehát, annyira vártuk az új idény kezdetét, ahol azonban – elsősorban a BL meccseken – sokszor látványosan felsült az együttes.
A játékosok mintha még nem pihenték volna ki az előző szezonbeli menetelést, miközben a Covid is sok esetben megtizedelte a keretet. Ennek eredményeképp történhetett az, hogy néhány játékosnak posztján kívül kellett szerepelnie – Kolarov például hiába tapasztalt, attól még soha nem volt középső védő, főleg nem Godín szintű. És akkor itt jön a képbe a klubot érintő financiális helyzet is, melynek hatására Conténak nem volt meg a lehetősége arra, hogy teljes mértékben a saját képére formálja az együttest.
A szezon elején tehát a magas presszinget alkalmazni kívánó Internél közel sem működtek úgy a dolgok, ahogyan azt szerettük volna. A Lukaku-Lautaro duó előtt hiába adódott számos lehetőség, elsősorban talán a mentális fáradtság miatt közel sem úgy használták ki a helyzeteiket, ahogyan azt az előző idényben megszokhattuk. A csapat által alkalmazott letámadást sokszor látványosan könnyedén játszották ki az ellenfelek, köszönhetően annak, hogy Eriksen, Perisic, de sokszor még Vidal és Hakimi is idegen testként mozogtak a rendszerben. A középhátvédek pedig – akikről tudjuk, hogy sok esetben nem is voltak klasszikus értelemben azok – ilyenkor rendszeresen egyedül maradtak a támadókkal, akik lendületből vezethették rájuk a labdát.
A legfájóbb természetesen a BL-kiesés volt, hiszen – mint utólag kiderült – mindössze egyetlen gólt kellett volna lőni a Sahtar ellen a továbbjutáshoz. A helyzetek mindkét meccsen megvoltak a betömörülő ukránok ellen, akik tanultak az EL elődöntőből és eszük ágában sem volt bármilyen kezdeményezést magukra vállalni. A mentális fáradtság – gondoljunk csak a csatárduónk által elpuskázott lehetőségekre – azonban visszaütött és Conte együttese képtelen volt kihasználni a helyzeteit.
Az első változtatás vezetőedzői részről a Sassuolo-elleni bajnoki előtt történt, mikor is Gróf úr végleg elengedte a trequartistával való játék erőltetését. A mérkőzést követően Gagliardini is nyilatkozta, hogy a csapat védekezése sokkal jobban működik a 3-5-2-es rendszerben. Persze a problémák még egyáltalán nem oldódtak meg teljes egészében, hiszen a csapatot láthatóan megviselte a búcsú a nemzetközi színtérről, nem sokkal azután, hogy nyáron az EL döntőt is elveszítették. Mindez Contéra is hatással lehetett, aki az egy gólos előnyök birtokában azonnali visszaállást követelt meg játékosaitól, defenzív cserékkel alátámasztva. A csapat azonban akkor még látványosan nem állt készen arra, hogy nehéz helyzetben is meg tudja őrizni szűk előnyét, gondoljunk csak a Roma ellen elhullajtott két pontra, vagy a Napoli-elleni rangadóra, mikor Handanovic egyszemélyes hadseregként tartotta a frontot. Ebben az időszakban jó néhányan megkérdőjeleztük Conte alkalmasságát a feladatra, többek között én is.
A legkomolyabb változás a 18. fordulóban jött el, mikor az Inter azt a Juventust fogadta, melyet 2016 ősze óta nem tudott legyőzni. Conte itt abszolút megmutatta, hogy még mindig a legjobb (olasz) edzők között kell számon tartani, hiszen annyira simán gyűrte le egykori munkaadóját és egyben az előző kilenc kiírás bajnokát, hogy az már-már kellemetlen volt, elsősorban Pirlóra nézve. A korrektség jegyében persze meg kell említenünk az Olasz Kupa elődöntőjét is, ahol a két együttes újfent összecsaphatott és ahol elsősorban az jelentette a különbséget, hogy kijött: mely csapat játékosai vannak jobban hozzászokva a kupaelődöntőhöz hasonlóan éles meccsekhez és azok megnyeréséhez. A Juve ott két, kapitális Inter-bakit kihasználva jutott tovább.
A 20. fordulót megelőzően aztán Antonio Conte két dolgot is kiemelt. Egyrészt, hogy az új igazolások hiányában olyanoknak kell majd előlépniük, akik eddig kevesebbet, vagy nem jól játszottak.
Eriksennél Conte arra a következtetésre jutott, hogy a dán képességeit akkor tudja a legjobban kamatoztatni, ha Brozovic mellett játszatja, jóval hátrébb, mint amihez a játékos korábban hozzászokott. Ezzel a csapat egyensúlyát sem kell megbontania, mint ahogyan az korábban történt a trequartistás próbálkozással.
Eriksen játéka remek hatással volt Perisicre is, aki egyre nagyobb kedvvel és önbizalommal játszott az utóbbi hetekben. A két játékos karrierjének felélesztése abszolút a vezetőedző érdeme és az ő beépítésüknek, valamint a velük szemben tanusított türelemnek is köszönhetően áll ott a csapat, ahol.
Mindeközben pedig végre valahára Alexis Sánchez is elérte azt a fizikai állapotát, melyben utoljára talán még Arsenal-játékosként volt; a legutóbbi, Parma-elleni találkozót az ő duplájával nyerte a csapat. És akkor még nem beszéltünk a közeljövőben szintén visszatérésre készülő Vecinóról, aki a sérülése előtt nem csak Spalletti, de Conte rendszerében is fontos játékosnak számított.
Jelen pillanatban kifejezetten nehéz lehet Arturo Vidalnak lenni, aki korábban pont Conte irányítása alatt tört be igazán a köztudatba és számított a vezetőedző egyik legnagyobb kedvencének, többnyire gyenge teljesítményei miatt viszont mégis kiszorult a kezdőből – igaz, a hírek szerint az Atalanta ellen ez pont megváltozhat.
A másik dolog, amit Gróf úr kiemelt az újraindulás előtt, hogy a bajnokság második felében már jóval kevesebb lehetőség lesz pontokat veszíteni. Láss csodát, azóta az Inter zsinórban hat bajnokit nyert meg, köztük a Milan és Lazio elleni rangadókkal, valamint a mumus Parma legyőzésével. Ezeken a találkozókon az Inter már egy abszolút pragmatikus futballt mutatott be, tudva, hogy mikor kell letámadni, majd visszaállni és kivárásra játszani.
A csapat tökéletes egységet mutatva, elképesztő mentális erőt sugározva nyerte az elmúlt hat bajnokit. Ezeknek a tényezőknek volt köszönhető az is, hogy le tudtuk gyűrni a mindig kellemetlen ellenfélnek bizonyuló Parmát úgy, hogy Skriniar, Perisic, Barella és Eriksen is meglehetősen gyengén teljesítettek. Itt érdemes visszakötni a szezon elején látottakhoz, mikor is elképzelhetetlen lett volna, hogy úgy nyerjünk meccseket, hogy két-három kulcsjátékosunk is épp gyengébb napot fogott ki.
Ma este azonban egy olyan ellenfél jön a Meazzába, amelynek szintén nincsenek mentális problémái. Az Atalanta bajnoki formáján egyáltalán nem látszódik a megtorpanás azt követően, hogy a BL-ben külső tényezők fosztották meg őket a jó eredmény elérésétől és tették még nehezebbé a továbbjutást a Real ellenében.
Gasperini jelenleg talán a második legjobb edző Conte után, aki Olaszországban dolgozik (Simone Inzaghi köszörülheti felháborodottan a torkát) és biztosak lehetünk benne, hogy ezúttal is meg fogja nehezíteni kedvenceink dolgát (hoppácska).
Sok helyen kiemelték már, hogy nagyon fontos lenne nyerni annak tükrében, hogy a Juve és a Milan is diadalmaskodni tudtak a hétvége során, én azonban egy döntetlennel sem lennék már elégedetlen – a korábban a Serie A-ban is megforduló Bruno Fernandes is hangsúlyozta nemrég, hogy a bajnokság nem sprint, hanem maraton. A bergamóiak elleni csörtét követően az Inter számára a Torino, Sassuolo, Bologna, Cagliari négyes jön, melyek közül egyik sem sem tűnik megoldhatatlan feladatnak, miközben a riválisok még a nemzetközi színtéren is érdekeltek, a Juventus esetében pedig meccset is pótolnak, ráadásul nem is egyszerűt.
A mai találkozónk 20:45-kor kezdődik, a Digi Sport 1 pedig élőben közvetít. Gasperini csodálatos, csakúgy, mint az Atalanta, de a jobb edzőnk és jobb csapatunk mégiscsak nekünk van, úgyhogy ha nagyon kell, be tudjuk ezt húzni ma este is. Forza!