
A bemelegítés után visszamentünk az öltözőbe, ahol Mourinho egy fejbiccentéssel maga köré gyűjtött mindenkit: Teljes volt a csönd: mindenki hallgatott, mert tudtuk, hogy a mester utoljára beszél hozzánk a meccs előtt. Ha izgult is, nem látszott rajta. Hét közben még mindig mérhetetlen profizmussal, hihetetlenül komolyan felkészül a mérkőzésekre, a legapróbb részletekre is odafigyel, például mindennap ellenőrzi a fű hosszúságát és minőségét, beszélget a pályamunkásokkal, így közvetlenül a meccs előtt már nem tart drámai kiselőadásokat, csak vállon vereget minket, és buzdít- Gyerünk, fiúk!
Mou végighordozta a tekintetét a kezdőkön és a cseréken, veteránokon és a fiatalabbakon, aztán halkan, dagályosság nélkül azt mondta: – Mennyit vártunk erre az estére? Mennyit várt rá az Inter? Mennyit a szurkolók? Moratti elnök úr? Elmentünk Londonba és senki sem hitt bennünk, csak mi magunk és a szurkolók. Elmentünk Barcelonába és csak mi magunk hittük, hogy valóra válhat az álmunk. És most itt vagyunk.
A diadal estéjén nem beszéltem az elnök úrral, de csak megöleltük egymást, erősen, csendben. Szavak nélkül is beszédes volt ez az ölelés: „Te meg én itt vagyunk a kezdetek, 1995 óta. Együtt éltük át az örömöket és a csalódásokat, az igazságtalanságokat, az újrakezdést és a rengeteg munkát. Senki sem hitt bennünk és lám, annyi küzdelem után most felértünk a csúcsra.”
Amikor én és csapattársaim visszagondolunk arra a madridi estére, mindig eszünkbe jut, hogy a boldogságunkban több millió szurkoló osztozott velünk. Még manapság is megszólítanak az utcán, a bárban, a stadionban: — Kapitány, micsoda este volt. Életem legszebb napja. Egy csodás ajándék.
Másnap a Gazzetta Dello Sport így írt Mourinhóról: Lehet, hogy arrogáns és hogy csak az eredmény érdekli, de két év alatt többet ért el az Interrel, mint a megelőző negyven évben az elődjei együttvéve. Ha létezik galaktikus edző, ő az.
Részlet, Javier Zanetti és Gianni Riotta Kapitány című könyvéből.