AZ ESTE, AMIRE 45 ÉVET VÁRT AZ INTER

2020.05.22. Paul Pierce34

Vannak nálunk erősebb csapatok Európában, mint például a Chelsea, a Manchester United vagy a Barcelona. Ennek ellenére nyerhetünk a fináléban. Megmutattuk mire vagyunk képesek, persze volt egy kis szerencsénk a United ellen, de szerintem rászolgáltunk a továbbjutásra. Az Inter nagyon erős csapat, ezt megmutatták a Chelsea és Barcelona ellen is. De támadni akarunk, egy támadó felfogású edzőnek tartom magam, míg Mourinho inkább védekezni szeret.
Jól ismerem Josét, együtt dolgoztunk a Barcelonánál. Amikor kineveztek vezetőedzőnek megvolt az esélye, hogy továbbmenjen a PSV-hez Bobby Robsonnal, de ő mellettem akart maradni. Remek asszisztensem volt, kiváló riportokat írt nekem az ellenfél játékáról. Ráadásul Josénak azt is megengedtem, amelyet korábban még soha egyetlen asszisztensemnek sem: teljes mértékben rábíztam néhány meccs irányítását.

Számomra a győzelem egy álom, nem egy rögeszme. Azt szeretném, hogy a játékosaim is egy álomért harcolnának, nem pedig egy rögeszméért. A meccs után többen majd elmennek a hegyekbe, vagy strandolni, mások pedig a világbajnokságra. Néhányan maradni fognak a csapatnál, mások pedig távozni. De azt viszont nem tudom megmondani, hogy a döntő lesz-e az utolsó meccsen az Inter kispadján. Nem tudom mit szeretne a Real Madrid, milyen ambícióik vannak. Egy valamit tudok, az a gazdag történelmük. Annyira fontos meccs előtt állunk, hogy nem tudok másra koncentrálni jelenleg csak a szombati döntőre.

Van Gaal? Nagyszerű edző, rengeteget tanulhattam tőle. Három éven át dolgozhattunk együtt Barcelonában és mivel úgy 50 méterre laktunk egymástól, éjjel-nappal dolgoztunk. Van Gaal mellett megtanultam, hogy ha sikeres akarsz lenni, kőkeményen kell dolgoznod. Csak jókat tudok róla mondani és sohasem fogom elfelejteni a közös munkánkat, illetve azt, hogy mennyit tanulhattam tőle.

A bemelegítés után visszamentünk az öltözőbe, ahol Mourinho egy fejbiccentéssel maga köré gyűjtött mindenkit: Teljes volt a csönd: mindenki hallgatott, mert tudtuk, hogy a mester utoljára beszél hozzánk a meccs előtt. Ha izgult is, nem látszott rajta. Hét közben még mindig mérhetetlen profizmussal, hihetetlenül komolyan felkészül a mérkőzésekre, a legapróbb részletekre is odafigyel, például mindennap ellenőrzi a fű hosszúságát és minőségét, beszélget a pályamunkásokkal, így közvetlenül a meccs előtt már nem tart drámai kiselőadásokat, csak vállon vereget minket, és buzdít- Gyerünk, fiúk!

Mou végighordozta a tekintetét a kezdőkön és a cseréken, veteránokon és a fiatalabbakon, aztán halkan, dagályosság nélkül azt mondta: – Mennyit vártunk erre az estére? Mennyit várt rá az Inter? Mennyit a szurkolók? Moratti elnök úr? Elmentünk Londonba és senki sem hitt bennünk, csak mi magunk és a szurkolók. Elmentünk Barcelonába és csak mi magunk hittük, hogy valóra válhat az álmunk. És most itt vagyunk.

A diadal estéjén nem beszéltem az elnök úrral, de csak megöleltük egymást, erősen, csendben. Szavak nélkül is beszédes volt ez az ölelés: „Te meg én itt vagyunk a kezdetek, 1995 óta. Együtt éltük át az örömöket és a csalódásokat, az igazságtalanságokat, az újrakezdést és a rengeteg munkát. Senki sem hitt bennünk és lám, annyi küzdelem után most felértünk a csúcsra.”

Amikor én és csapattársaim visszagondolunk arra a madridi estére, mindig eszünkbe jut, hogy a boldogságunkban több millió szurkoló osztozott velünk. Még manapság is megszólítanak az utcán, a bárban, a stadionban: — Kapitány, micsoda este volt. Életem legszebb napja. Egy csodás ajándék.

Másnap a Gazzetta Dello Sport így írt Mourinhóról: Lehet, hogy arrogáns és hogy csak az eredmény érdekli, de két év alatt többet ért el az Interrel, mint a megelőző negyven évben az elődjei együttvéve. Ha létezik galaktikus edző, ő az.

Részlet, Javier Zanetti és Gianni Riotta Kapitány című könyvéből.

A Herceg megkoronázása

Az volt az álmom, hogy megnyerjem a Bajnokok Ligáját. 45 évet kellet várnia erre az Inter szurkolóinak. A mérkőzés előtti estém, ugyanolyan volt, mint bármelyik másik. Nyugodt én koncentrált voltam. Tudtam, hogy nehéz összecsapás vár ránk, de biztos voltam abban, hogy sikerrel fogunk járni.

Julio nagyon hosszan rúgta ki a labdát és Demichelissel vívtunk egy fejpárbajt. Másodpercről másodpercre megvan a jelenet a fejembem. Amint odafejeltem a labdát Wesley elé láttam, hogy készen áll a kulcspasszra: tudtam, ha valakinek bízhatok a passzában, akkor ő az. Befutottam az üres területre, megkaptam a labdát, amit jól át tudtam venni. Láttam, hogy Badstuber érkezik a jobboldalról. Csináltam egy lövőcselt, ahogy mi hívjuk odahaza ’amague’ és pár másodperccel később már szaladtam a szurkolóink elé.

A második gólom története egészen 2001-ig nyúlik vissza, méghozzá egy Racing-Lanus mérkőzés kapcsán, amelyet az Apertura utolsó előtti fordulójában rendeztek. Befűztem a védőt, de ahelyett hogy a hosszú sarokba lőttem volna, külsővel a rövidre lőttem, kapufa lett az ellenfél kapusa pedig a kipattanót megfogta. Amikor Van Buyten kicseleztem a második gólom előtt, az kísértetiesen hasonló volt, ahhoz ami a Lanus ellen történt, de a döntőben már ügyesebben csináltam a Bayern ellen. A labdát a megfelelő távolságban kell tartanom a testemtől, hogy el tudjam csavarni a hosszú sarokba.

Részlet Diego Milito Inter szurkolóinak írt leveléből

forrás: Inter.it

JOSÉ MOURINHO

A játékosoknak különböző céljaik vannak a pályafutások végéhez közeledve. Egyesek csak ott akarnak lenni egy csapatban, kitölteni a szerződésüket és ennyi. Mások viszont azt mondják maguknak: oké, érjünk el valamit, amit korábban még nem sikerült.

Az alapembereim fantasztikusan játszottak egész évben. De azokra is számíthattam, akik nem kaptak sok lehetőséget abban a szezonban, mint például Materazzi, Cordoba vagy Toldo. Ha kellet a fiataloknak, ha kellett nekem segítettek. Ezért is voltam annyira boldog a döntő után. Nem magam miatt, hanem miattuk. A második Bajnokok Ligája győzelem nem rólam szólt, hanem azokról, akik végre elérték az álmaikat.

Milito egyszerűen fenomenális volt. Ha szóba kerül a triplázás, akkor gyakorlatilag a szezon utolsó három meccséről beszélünk. És mind a hármat ő döntötte el. Győztes gól a kupadöntőben és a bajnokság utolsó fordulójában majd dupla a BL-döntőben. Szenzációs.

Ott voltam a srácokkal a pályán, az éremátadásnál, de nem akartam ott lenni az öltözőben, mert nem akartam búcsúzkodni. Túl nehéz lett volna számomra visszamenni Milánóba velük. Az nem igaz, hogy már aláírtam volna a szerződésem a Real Madriddal. Az igaz, hogy már megállapodtunk és hogy a Barcelona elleni elődöntő után már eldöntöttem, hogy távozok, mert biztos voltam benne, hogy megnyerjük a döntőt. Az viszont hazugság, hogy már aláírtam egy szerződést.

Én ott voltam, gyerekek és idősek együtt sírtak, amikor megnyertük a Bajnokok Ligáját.

A Goal.com szurkolókról szóló sorozatában, olyan hétköznapi, átlagos embereket szólaltat meg, akik a helyszínen élhették át, amikor imádott csapatuk a csúcsra jutott. A lapnak Fabio Reato mesélte el, hogy miképpen élte át 2010. május 22-ét.

„Többeknek is elmeséltem, hogy azon a napon maga a mérkőzés volt a legkevésbé csodálatos. A légitársaság amivel utaztam Inter sálat és zászlókat ajándékozott nekünk. A madridi repülőtér tele volt Inter szurkolókkal. Már délután hat órakor bementünk a stadionba és akkor még senki más sem volt benn, csupán mi, Interesek. Zanetti később írt is arról a pillanatról önéletrajzi könyvében, amikor kifutott a pályára bemelegíteni és senki más nem volt a stadionban, csak az Interisták. „

„Amikor Milito megszerezte az első gólt őszintén szólva teljesen összezavarodtam, fogalmam sem volt, hogy elég lesz-e a győzelemhez vagy sem. A második gólja után már biztos voltam a győzelemben. Gyerekek, tinédzserek, idősek, mindenki sírt örömében. A meccs után olyan sokáig maradtunk a stadionban, ameddig csak lehetett. Amint bezárták a Bernabeut, indultuk a reptér felé. Életem egyik legszebb emléke az a nap.”

Így éltük meg mi, bloggerek

bimre_

Ha jól emlékszem, valami heppöning volt aznap az írásbeli érettségik lezárásaképp, de csak nap közben. Mindenkit elküldtem, aki felvetette, hogy nézzük társaságban, otthon akartam lenni egyedül a szobámban. Ez végül meg is valósult, bár két Heineken azért velem tartott.

Felöltöztem ünnepibe =mez és címeres korsó), és halálos nyugodtsággal végig néztem. Egy szemernyi kétségem sem volt sem előtte, sem közben, hogy meglesz, a sors egyszerűen azt akarta, hogy nyerjünk, ez nyilvánvalóvá vált a számomra a barcelonai meccs lefújásakor.

A 35. és 70. percben azért felordítottam, mint a sakál, de annyira biztos voltam benne, hogy meglesz, hogy a végén sem tudtam megkönnyezni, ez akkor is és utólag is egy kicsit zavart.

PaulPierce34

A Barca elleni odavágó, illetve a Roma és a Siena elleni mérkőzések annyira intenzívek voltak érzelmileg, hogy nagyon nehéz volt újra rápörögni egy fontos meccsre, még akkor is ha ez történetesen a klub történetének legfontosabb estéje volt.

Debrecenben egy Interes baráti társasággal volt szerencsém megnézni a találkozót ötödmagammal, egy azóta már megszűnt, elég puccos belvárosi helyen. Jól emlékszem, hogy az akkori anyagi lehetőségeimhez mérten nagyon drága volt a pub, így az egész estét kibekkeltem két pepsivel. Mint ahogy az Inter is a Bayern támadásait.

A góloknál egymásra borultunk és azt kérdezgettük folyamatosan magunktól és a mellettünk ülőtől, hogy fogunk-e sírni? Végül egyikőnk sem sírt, holott többségünk már több, mint tíz éve volt akkor Interista és azóta erre a napra vártak.

Boldogok voltunk és azt hiszem, a többiek nevében is beszélhetek, akikkel aznap végignéztem a meccset: sose feledjük el azt az estét. Innen is üdv Nektek, Peti, Pepe, Viktor és az akkori barátnőitek.

touristique

Egyedül néztem, a szobámban. Nem könnyű visszaemlékezni a részletekre, valószínűleg mert végig transzban voltam. De inkább volt ez győzelmi mámor volt ez mint az idegtépő stressz, mivel Barca elleni visszavágó már kellőképpen megedzett. Ráadásul az, ahogy az Inter kiejtette a Chelseat, gond nélkül átlépte a CSZKA-t, és persze nagy küzdelemben a címvédőt is búcsúztatta, megtanított hinni a csapatban. Soha nem éreztem még ilyen erősnek őket. A Scudetto és a Coppa már megvolt, itt sem távozhattak ezüsttel.

Talán leginkább Zanetti arca égett bele a retinámba. A kapitánynak ekkor már volt gyakorlata kupák emelgetésében, ám mikor a BL-serleget emelte fel, a szokásos szelíd vigyor helyett valami elmebeteg vicsort öltött magára, dülledt szemekkel, szinte kilógó nyelvvel. Tizenöt év öröme és bánata volt ott a kiáltásában, ahogy a miénkben is a képernyők előtt.

csabinter

A döntőt megelőző egy-két napot a Balatonnál töltöttem, úgyhogy kicsit izgultam a finálé délutánján a Budapestre visszautazásom miatt. Kértem a MÁV-ot, hogy ezúttal, ha lehet, ne színesítse a zötykölődést felsővezeték-szakadással vagy durrdefekttel. Szerencsére mindenféle gikszer nélkül, időben megérkeztem.

Arra emlékszem, hogy igazából a vonatozáson tudatosult bennem, mi fog történni este. Akkoriban nem volt divat félóránként simogatni az okostelefont (főleg, ha elfogyott a netkeret…), nézni az Insta-sztorikat (nem is voltak), meg pörgetni a Twittert. A lelki szemeim előtt viszont láttam, ahogyan a játékosok készülődnek, úgyhogy fokozatosan kerített hatalmába az izgalom.

Egy kisebb társasággal a budapesti Zöld Pardont választottuk, de mivel viszonylag későn érkeztünk, csak a kivetítő egyik oldalánál jutott hely. Őszintén szólva magáról a meccsről kevés emlékem maradt meg. Valószínűleg azért, mert fel sem fogtam, mit látok.

A góloknál ordítottam, azt tudom, az utolsó percekben meg egy helyi tévéstáb is meginterjúvolt, de fogalmam sincs, miket kérdeztek és miket válaszoltam.

A kupaátadást követően átmentünk a budapesti interesek egyik törzshelyére, a Caffé Gian Marióba, ahol ismerősökkel és ismeretlenekkel beszéltük át az eseményeket nem feltétlenül sivatagosra száradt torokkal.

Olyan éjjel egy körül indultam haza, útközben vadidegen Inter-mezes emberekkel ölelkeztem, majd valamikor 2 körül otthon még bekapcsoltam a gépemet és végigkattintottam az összes híroldalt, lementettem a képeket, kicsit sírtam, screenshotokat csináltam, a YouTube-on végtelenítve beraktam a Pazza Intert.

Azok a fotók sajnos önhibámon kívül már nincsenek meg, mert egy betörés alkalmával ellopták a laptopomat. Az emlékeimet viszont nem tudták elrabolni

Blazious

A meccsen kívül nem sokra emlékszem abból a napból. Az biztos, hogy otthon voltam, apámmal ketten néztük a meccset.

Talán a meccs előtt még izgultam, de amint elkezdődött, valami elképesztő nyugalom szállt meg.Egyszerűen tudtam, hogy nyerünk.
Ekkorra már felfogtam, hogy milyen jó csapat is volt az az Inter, az előző év, meg az őszi BL-izgalmak után sok pénzt nem tettem volna a végső győzelemre.

De a Chelsea elleni meccs visszaadta a bizalmamat a csapatban. A Barcelona ellen meg már lejátszottuk a döntőt, azon a meccsen körmömet rágva, transzban ültem végig a 90 percet. De utána már tudtam, hogy nincs az az Isten, hogy ne nyerjük meg a BL-t.
Így a Bayern elleni döntő már csak a hab volt a tortán,

Jó, az igazat megvallva, 70 percig tartott csak a nyugalmam, aztán elkezdtem izgulni, mert annyira tipikus Inter lett volna onnan elveszteni a meccset. Amikor Robben rávezette Chivura, mindig megugrott azért kicsit a vérnyomásom, de a román is állta a sarat, mint mindenki.

Azt sajnálom csak, hogy másnap nem találkoztam senkivel, egy-két cimborámnak tudtam csak az orra alá dörgölni a győzelmet.

Furcsa, de így 10 év távlatából sokkal többet jelent számomra ez a győzelem, mint akkor. Volt egy év, amikor Európa legerősebb klubjait vertük meg, és minden kétséget kizárva mi voltunk A Világ Legjob Csapata.

Rolkó

Még a Barcelona elleni odavágó környékén realizálódott bennem, hogy a döntő pontosan akkor lesz, amikor bátyám esküvője – sebaj, gondoltam, ráérek akkor foglalkozni ezzel, amikor valóság válik az egészből. És hát ahogy mondani szokás, a többi már történelem…

Aznap elég sokat foglalkoztam magamban a meccsel, de egyéb teendőim is akadtak a többszörösen is „nagy nap” kapcsán. Az esti dolgokat meg még egy ideig homály fedte, csak reménykedtem valami kompromisszumos megoldásban.

Szerencsére a vacsorát viszonylag gyorsan „letudtuk”, így lényegében szabad program lett a dínom-dánom közepette – ez volt az én esélyem a hallba való kilopózásra, édesanyám heves tiltakozása ellenére. Azt tudni kell rólam, hogy (nyilván sokunkhoz hasonlóan) szinte minden Inter-meccset elejétől a végéig nézek élőben, de akkor az a furcsa szituáció állt elő, hogy a valaha volt legfontosabba a 10. perc könyékén sikerült bekapcsolódnom.

A góloknál kicsit eresztettem csak szabadjára az örömömet, a végén kicsorduló könnycseppeknél egy lapáttal azért rátettem.
Miután hazamentünk, annak rendje és módja szerint a falum egyik vendéglátóipari egységében még megünnepeltem az eseményt, természetesen végig Inter-mezben villogva.

Testvérem házassága azóta már rég a múlté, az Internazionale BL-győzelme viszont örökkön örök. Pontosabban: „timeless”.