A bűvös
Mercato
2020.05.04. touristique
Ötrészes sorozatunk második részében bemutatjuk, hogy a United elleni kiesés után milyen változásokra volt szükség, hogy a Serie A után Európában is a csúcsra érjen a Nerazzurri. Az azóta már legendássá vált 2009 Mercato története következik.
Az átlag interista 2009 környékére nagyjából hozzászokott, hogy szeretett csapata keretét évről évre a legmagasabban jegyzett játékosok alkotják. Massimo Moratti elnök rendre megtartotta a nyári nagybevásárlást, sőt igyekezett télen is hozni pár nagyágyút, a klub nevével pedig nagyjából egybeforrt a legalább másfél kezdőnyi világsztár jelenléte, amit fiatal tehetségek, illetve középszerűbb, de jó esetben hajtós, „vízhordó” futballisták egészítettek ki egy 22-25 fős keretté. Hogy ez milyen eredményeket hozott a 90-es évektől egészen a 2000-es évek közepéig, most ne is firtassuk, mindenesetre 2005 környékén a Moratti-pénz elkezdett megtérülni sikerek formájában, öt év alatt négy Scudetto, két Olasz Kupa és három Olasz Szuperkupa is a vitrinbe vándorolt. A sorozatban negyedik bajnoki cím mellé azonban némi keserű szájíz is társult, kissé nehéz volt ugyanis megemészteni, hogy a tényleg bivalyerősnek tűnő keret még a szezon elején érkező sztáredző, José Mourinho irányításával sem képes igazán megmutatni a foga fehérjét a Bajnokok Ligájában.
A bajnokságot 2009-ben könnyedén hozta a csapat, 10 pontot verve a követő Juve-Milan duóra, mindezt úgy, hogy a nagy reményekkel hozott Mancini-Quaresma szélsőpáros közben ordas nagy buktát jelentett. Mourinho időben kapcsolt, és a szélsők nélkül valóban nem túl sok eredménnyel kecsegetető 4-3-3-mat 4-3-1-2-re cserélte. A szezon legközpontibb figurája ekkorra egyértelműen Zlatan Ibrahimovic lett, aki 25 góllal behúzta a gólkirályi címet, de a sikerben komoly szerep jutott olyan hardcore neveknek, mint a kapitány Javier Zanetti, Douglas Maicon, Esteban Cambiasso, Dejan Stankovic, Ivan Córdoba vagy Walter Samuel. Eközben a csatársorban egyre több lehetőség adódott a saját nevelésű Mario Balotelli számára, többnyire olyan játékosok kárára mint Adriano, Julio Crúz vagy Hernan Crespo. Adjuk hozzá a recepthez a rutinos világsztár Luis Figot, az ekkoriban még vitathatatlanul elit-középhátvédnek számító Christian Chivut, a José által imádott, másokat csak mérsékelten lelkesítő Sulley Ali Muntarit, és egy másik Inter nevelés tinit Davide Santont, és kész is a Serie A-ban hengerlő Inter! Amely azoban már a BL csoportkörben is csak egy 2. helyre volt elég a veretes Panathinaikos mögött, a nyolcaddöntőben pedig reménytelenül könnyen hullott ki a Manchester United ellen.
Nem volt mese, a csapatra megújulás várt 2009 nyarán, hiszen -hitvány szóviccel élve – hogy néz az ki, hogy egy Internazionale nevű csapat nemzetközi színtéren képtelen bármit is elérni. A várakozást a szurkolóknál jobban csak Ibrahimovic unta meg, és jelezte a vezetőség felé: szeretné, ha elfogadnák a Barcelona ajánlatát. A nagy valószínűséggel távozó Ibra mellett több távozóval is számolnia kellett Mourinhonak, illetve a csapat átigazolási piacon való szerepléséért felelős Branca-Oriali duónak. A főleg kiegészítő emberként használt Crespo, Crúz és Dacourt szerződése lejárt, Figo visszavonult, a kiégett Adriano pedig hazatért a Flamengoba, ezzel az évekig bajnoki aranyérmeket szállító kompánia komoly húzónevei távoztak. Luis Jimeneznek, Victor Obinnának, Nicolas Burdissonak és Nelson Rivasnak sem volt maradása, ráadásul a Barcelona Zlatan legjobb haverjára, Maxwellre is igényt tartott, aki mellesleg az Inter egyik legjobb balhátvédje volt az elmúlt 10 évben. Maga a svéd gigász transzfersztorija azonban árnyékot borított a másik tíz játékos távozására. Érthető okokból az előrelépést senki nem a keret legfontosabb nevének eladásával képzelte el, de úgy nézett ki, nincs mit tenni, a Barcelona hívása és egy BL győzelem ígérete egyszerűen túl csábító volt számára.
„Nem akartam neki tanácsot adni, de megmondtam neki mit gondolok: Ha megnyeri a Bajnokok Ligáját a Barcelonával, azzal nem tesz semmi kiemelkedőt. A katalánok már három év alatt kétszer megnyerték azt nélküle is. Én a kiemelkedő tettek híve vagyok, nem az átlagosaké. De neki ez volt az álma, és menni akart. Elmondta, hogy hiányozni fogok neki, én pedig ugyanezt válaszoltam” – mondta Mourinho a svédről.
Volt az üzletnek egy a Nerazzurri számára értékelhető oldala is, Ibrahimovicért ugyanis a Barcelona a 49.5 millió eurós vételár mellé Samuel Eto’o-t is hozzácsapta. A nem elhanyagolható egóval rendelkező kameruni támadó viszonya ekkorra jelentősen megromlott a spanyolokat irányító Pep Guardiolával, gyakorlatilag nem voltak beszélőviszonyban, a Barca pedig igyekezett megválni tőle, így mindössze 20 millió értékben számították bele az üzletbe. Az Inter így nemcsak egy akkoriban bődületesnek számító összegre tett szert, hanem egy rutinos, a labda kapuba juttatásához minden trükköt ismerő, fizikailag még mindig top formában lévő klasszisra is, akiben jókora bizonyítási vágy is tombolt, újra meg akarta mutatni a világnak, hogy ő a legjobb. Mourinho:
„Mérges voltam, hiszen nincs edző, aki nem bánná, ha elveszíti Ibrahimovicot. De olyan edző sincs, aki ne örülne Eto’o-nak. Elvesztettünk egy klasszis játékost, de nyertünk egy másikat. Az Inter remek üzletet kötött, Eto’o egy fillérrel sem ér kevesebbet, mint az 50 milliós Ibra. Ez így legalább 100 millió nekünk.”
Mire azonban Eto’o megérkezett Milánóba, a klub már túlvolt egy-két nagyszabású üzleten. Az előző szezonból kifolyólag még kétcsatáros rendszerre kialakított keret volt a cél, azonban csak Balotelli számított biztos maradónak, így egyértelműen szükség volt még támadókra, az Inter választása pedig egy bizonyos Diego Militora esett.
Diego Alberto Milito az előző szezont a Genoában töltötte, 31 mérkőzésen 24 lőtt góljára pedig joggal kapták fel a fejüket az olasz futball követői, a góllövőlistán mindössze (ki más mint) Ibrahimovic tudta megelőzni. Az ekkor már 30 éves, El Principe becenévre hallgató csatár nem tartozott a Serie A legfényesebb csillagai közé, bár korábban Spanyolországban szintén kishíján gólkirály lett a Real Zaragoza színeiben (itt egy másik világklasszis támadó, Ruud Van Nistelrooy előzte meg). Sőt, egyszer már Genovában is kiérdemelte a közönségkedvenc státuszt, de a piros-kék csapat ekkor még a másodosztályban vitézkedett, a szezon végén pedig egy osztállyal lejjebb sorolták bunda miatt. Milito tehát komoly névnek számított már két topligában is, de azt kevesen gondolták, hogy a kicsit Syl Stallonéra, kicsit az „eredeti” Principére, Enzo Francescolira hasonlító gólvágó karrierjében van még egy komoly fordulat. Képes-e Crespo, Adriano, Zlatan örökébe lépni, sőt annál is többet nyújtani ez a nagycsapatot sosem látott harmincas argentin?
Valamikor a visszasorolás idején fordulhatott meg a Genoa tulajdonosa és elnöke Enrico Preziosi fejében, hogy mérkőzések adása és vétele helyett a transzferpiacban merüljön alá, és kössön őrültebbnél őrültebb, teljességgel követhetetlen üzleteket, játékoscseréket. Gyakran élt az ekkor még dübörgő olasz közös tulajdon-szabály adta lehetőségekkel, mely lehetővé tette, hogy egy játékos két csapattal is szerződésben álljon. Szívesen vásárolta be magát fiatal játékosokba 50%-ban, vagy adta őket kölcsönbe, majd értékük növekedésével túladtak rajtuk. Teljesen megszokott dolog volt tehát Preziositól, hogy mikor az Inter Milito iránt érdeklődött, a vételárat nem csupán egy konkrét összegben, hanem 18-20 éves játékosokban állapította meg.
Moratti és Preziosi tehát megegyeztek, a maga korában teljesen átláthatatlan üzlet köttetett: a kitűnő formában lévő Milito 28 millió értékben került az Interhez, ám csak 13.5 millió euró készpénz mozgott, az összeg másik feléért cserébe két fiatal csatár, a manapság a Chievo Veronából ismert Riccardo Meggiorini, és a tehetségesnek tartott, ám ebből később semmit nem villantó Robert Acquafresca került Genovába. A Genoa rajtuk kívül még két, az primaverát kinövő játékost kapott, a középpályás Francesco Bolzonit és a Juventus későbbi sztárhátvédjét, Leonardo Bonuccit. Az ő értékük azonban egy másik játékos, Thiago Motta vételárába lett beleszámítva.
Thiago Motta Militohoz hasonlóan alapembere volt a 2008/09-ben 5. helyig menetelő Genoának, ez pedig már önmagában nagy szó, hiszen a korábban évekig térdsérülésekkel bajlódó Barca-nevelésű középpályásról előző klubjai gyakorlatilag lemondtak. A 26 éves koráig alig több mint 100 felnőtt meccset játszó Motta korábban óriási tehetségnek számított, Barcelonában a La Masián sajátította el a 2000-es évek második felére a klub védjegyének tekinthető passzjáték alapjait, folyamatos problémái miatt azonban a katalánok eladták az Atletico Madridnak. 2008 nyarán Motta már ingyen érkezhetett Genovába egy igazán gyenge, sérülésekkel teli szezont követően. Olaszországban azonban valami helyreállt, a brazil középpályás végigjátszhatta a szezont, teljesítményével pedig meggyőzte az Inter felelőseit is. José az új idényben már nem igazán alapozhatott a lelassult Vieira játékára, Muntari pedig finoman szólva nem aratott zajos sikert, Motta így könnyen a kezdő közelében találhatta magát.
Ezzel azonban még csak a nyári érkezők felénél járunk. Július közepén egy igazi hátvédklasszis, a Bundesligából ismert brazil világbajnok Lúcio érkezett meg Milánóba, manapság kimondottan potom pénznek számító, de akkoriban sem egetverő 7.8 millió euróért. Lúcio ekkortájt nem igazán kellett már a Bayernnek, az Inter számára azonban kapóra jött egy olcsón elhozható, a futball legmagasabb szintjeit megjáró védő, aki amúgy a maga 31 évével tulajdonképpen fiatalításnak számított a Nerazzurri középhátvédjeit nézve. Játékstílusa igazi egyéniségre vallott, nem mindennapi fizikumát kellő, de nem alattomos durvasággal párosította, védjegye azonban mégis a lendületes megindulásai voltak, melyekről ember volt a talpán, ki nem pattant le – innen jött korán kiérdemelt beceneve, a Ló. Pontrúgásoknál pedig természetesen konstans légiveszély, melyet a 2002-es BL döntőben már megmutatott a nagyvilágnak, bár a végső siker akkor kicsúszott a kezei közül.
Az ötödik érkező Marko Arnautovic volt, akit sokan amolyan „új Ibrahimovicnak” képzeltek el, és tényleg adódik néhány párhuzam: középcsatár, -ics-csel végződik a neve, magas, Hollandiából jön és jókora egóval rendelkezik. A túl sokat ezzel szemben még nem bizonyító osztrák srác csak kölcsönbe érkezett, amolyan „hátha beválik” alapon, ötödik számú csatárnak (Eto’o, Milito és Balotelli mellett a szezont a kölcsönből visszatérő David Suazo is Milánóban kezdte meg). Róla annyit muszáj megjegyeznünk, hogy valóban nem lett a szezon főszereplője, és bár később korrekt csatárrá vált, igazán nagy név sosem lett belőle. Nekünk, magyar futball-fanoknak örökre beégett a retinánkba a 2016-os magyar-osztrák EB csoportmeccsen produkált nulla teljesítménye, és az az arc, amivel a 2-0-ás vereséget konstatálta.
Még egy elem azonban hiányzott, a csapatnak még mindig nem volt igazi karmestere, magát lehetőleg trequartista szerepkörben otthon érző, irányító középpályása. Az igény az előző szezonokban is megvolt egy klasszisra ezeken a posztokon, a 4-3-1-2-es felállás kimondottan megkövetelt egy labdaügyes, kreatív, kitűnően passzoló és lövő „tizest” (a kor Milanját se tudnánk elképzelni Kaká vagy Rui Costa nélkül, ugye), de az évek során itt kipróbált játékosok nem feleltek meg tökéletesen az összes követelménynek. A legtöbbször itt szereplő Stankovicot mai szakkifejezéssel inkább box-to-boxnak nevezhetnénk, Figot is láttuk itt többször, de ő egy vérbeli szélső volt, és ezen nem 34 évesen jött el az ideje változtatni, a chilei Jimenez pedig nem pont az a minőség, amire Mourinhonak szüksége volt.
Míg Mou állítólag leginkább régi katonájára, az anno BL győztes Portóját mozgató Decora vágyott, a vezetőség sikerrel beszélte le róla, és győzte meg, hogy a siker zálogát Wesley Sneijdernek hívják. Bár nem ez volt az egyetle posztja karrierje során, a támadó középpályás szerepét képességei alapján valóban mintha csak Sneijderre szabták volna: agilis, alacsony súlypontú, mindkét lábával ügyes játékos, aki remekül lát a pályán, és hát jellemzően oda is tudja tenni a labdát, ahova szeretné. Ez alól természetesen sokszor az ellenfél hálója sem kivétel, melyet főleg közvetlen szabadrúgásokkal veszélyeztetett, de akciógólokban sem szenvedett sosem hiányt. Utolsó Ajaxban töltött szezonjában 20 gólt szerzett középpályásként, ez pedig meggyőzte a Real Madridot, akik így 2007 nyarán 27 millió euróért szerződtették őt. Sneijder Madridban is megállta a helyét, sikerült a bajnokságot is megnyerniük, a második szezonja azonban egy sérülés miatt nem sikerült túl jól. Ráadásul mivel a Real címek nélkül maradt az év végén, elkezdtek egy új nagy fogás után kutatni, akit végül Kaká személyében azonosítottak 65 millió ellenében. Sneijder, bár szívesen maradt volna, eladólistára került, az Inter pedig lecsapott a 15 millióért vihető zsenire (és így Cambiasso, Samuel és Figo után ismét a madridiak szemetesében talált kincset). Az üzlet részben a játékos vonakodása miatt csak a mercato utolsó napjaiban lett hivatalos, egészen pontosan augusztus 27-én, mindössze két nappal a szezon második bajnokija, azaz az AC Milan elleni összecsapás előtt.
Az Inter ekkor már túl volt két mérkőzésen: 2-1-re kikapott a Laziotól a Supercoppa döntőjében, és 1-1-et játszott a Serie A nyitányán a Bari ellen. Mourinho nem árult zsákbamacskát, mindkét meccsen kezdőként számított Lucióra, Mottára, Militóra és Eto’o-ra is. Nem állíthatnánk, hogy a csapat rosszul játszott ezeken a meccseken, a helyzetek számát tekintve főleg a Lazio elleni vereség tűnik hihetetlennek (a kékek uruguayi kapusa,Fernando Muslera különösen jó napot fogott ki), kifogásokra azonban nem volt idő, az Internek el kellett kezdenie pontokat termelni a Serie A-ban és a BL csoportkörben is. Mourinho tudta, igazán azzal húzhat nagyot, ha a 4-3-1-2-es felállásába a milánói derby első percétől beilleszti Sneijdert, Stankovicot pedig Cambiasso hiányában a középpálya közepén veti be registaként, két oldalán Zanettivel és Mottával. A holland karmester az első taktikai utasításokat a szóbeszéd szerint már Olaszországba érkezése előtt SMS-ben megkapta Josétól, a ’Special One’ szokás szerint semmit nem bízott a véletlenre. Sneijder a meccsen végül nem vált főszereplővé, már ha azt nem számítjuk, hogy Gattusót róla állította ki Rizzoli a 40. percben, de összességében remekül debütált. Az Inter pedig Motta, Milito, Maicon és Stankovic góljaival egy legendás meccsen 4-0-ra győzte le a Pirlot, Nestát, Thiago Silvát, Patot és Ronaldinhot is sorai közt tudó városi riválist, ezzel pedig végre igazán kezdetét vette a 2009/10-es szezon.
https://youtu.be/NAijrzyCgmU