A ‘Különleges’
eljövetele
2020.05.01. PaulPierce34
Ötrészes sorozatunk első fejezetében bemutatjuk, hogy Massimo Moratti majd másfél évtizedes útkeresés után, hogyan találta meg azt az embert, akinek a segítségével végre édesapja örökébe léphetett. José Mourinho és az Inter egymásra találásának igaz története.
Többszörösen is nehéz örökséget vett át Massimo Moratti, amikor 1995. februárjában Ernesto Pellegrinitől megvásárolta az Internazionale tulajdonjogát, illetve ezzel együtt az elnöki pozíciót is elfoglalta. A Pellegrini-korszak utolsó éveiben a klub darabokra hullott, az 1994-es szezonban majdnem kiesett a másodosztályba, a szurkolókat pedig az UEFA-kupa sem vigasztalta. A Matthaus-féle ‘német’ Inter tündöklése már csak egy szép emlék volt Pellegrini számára.
Massimónak azonban nem csak az elégedetlen szurkolóknak kellett reményt adnia, hanem bebizonyítani, hogy méltó utódja lesz édesapjának. Angelo Moratti az olasz futball történetének egyik legragyogóbb csapatának, a 60-as években mindent megnyerő Grande Internek a tulajdonos-elnöke volt. Ha nem is lehetetlen, de embert próbáló feladatnak tűnt, hogy akárcsak megközelítse édesapja sikereit.
Nyomasztó családi örökség
Angelo Moratti 1955 és 1968 között irányította klubot, amely ebben az időszakban három bajnoki címet, két Bajnokcsapatok Európa Kupáját, illetve két Interkontintális kupát nyert. Olyan ikonikus játékosok játszottak akkoriban a kék-feketében, mint Giacinto Facchetti (később Massimo jobbkeze, a klub elnöke), Armando Picchi, Sandro Mazzola és Luis Suarez.
Ám hiába a világsztár futballisták sokasága, a Grande Inter igazi sztárja a kispadon ült egy különc, uruguay-i tréner személyben. Helenio Herrera négyszeres spanyol bajnokként, kétszeres Király-kupa győztesként hagyta hátra Spanyolországot, hogy aztán Milánóban minden idők legjobb, legsikeresebb Interét építse fel.
A nehéz természetéről ismert Herrera nevével egybeforrt taktikája, a Catenaccio, a retesz. Az általa felépített Inter rendkívül defenzív és fegyelmezett csapat volt, amelynek elsődleges célja az ellenfél játékának tönkretétele volt. Bár a szakma nagy része elítélte a módszereit, a Mágus- ahogyan a sajtó nevezte- Barcelona után Milánóban is legendává vált.
Massimo előtt tehát ott volt édesapja példája. Ha az Internazionalét ismét a csúcsra akarja juttatni, először meg kell találnia a megfelelő vezetőedzőt. Maga is elmondta, hogy azon az úton szeretne járni, amelyen édesapja, ám hiába próbálkozott, nem találta meg a megfelelő szakembert a kispadra.
A pénz nem lehetett akadály a híresen gazdag Moratti famíliának és az új elnök nem is csinált titkot abból, hogy drágán vásárolt légiósokkal kívánja megerősíteni a keretét. A sikerek azonban nem jöttek, hiába szórta a pénzt Moratti, hiába volt a korszak Manchester City-je az akkori Inter, nem sikerült megtalálni az új Herrerát.
A vezetőedzők egymásnak adták át a kilincset, holott édesapja nem ezt a példát mutatta, a kezdeti nehézségek ellenére is kitartott Herrera mellett, végül neki lett igaza. Massimo azonban türelmetlen volt, azonnal akarta a sikert és sokszor esztelenül szórta a pénzét.
Hiába igazolt le olyan játékosokat, mint Ronaldo, Vieri, Baggio vagy Simeone ha közben minden évben a riválisok hátát leste az Inter. Majd egy évtizeden át Juventus és a Milan mögött kullogott a klub, miközben még a két római együttes is szerzett egy-egy bajnoki címet. Az Internél azonban egyszerre minden és semmi sem változott: a koncepció nélküliség maradt, a játékosok és az edzők folyamatosan cserélődtek.
Roy Hodgson, Marcelo Lippi, Luigi Simoni, Marco Tardelli, Hector Cuper csak néhány név azon edzők közül, akikben Moratti előbb a megváltót látta, majd nem sokkal később már menesztette is.
Azt senki sem vonta kétségbe, hogy Moratti szívén viseli a klub sorsát és nyerni akar, a módszerei azonban nem működtek. Különösen fájó, hogy az ígéretesnek tűnő Ronaldo-korszak sem hozta a várt sikereket. A 2002-es szezon utolsó fordulójában, a Lazio elleni vereséggel elveszített bajnoki cím mai napig fájó pont marad a kék-fekete szurkolóknak. Örökre a retinánkba égett a kispadon zokogó Ronaldo képe.
A brazil végül dicstelenül, a hátsó ajtón távozott Milánóból, miközben Moratti tovább törhette a fejét, hogy ki lesz az a vezetőedző, aki végre összerakja álmai Interét, hogy méltó örököse lehessen édesapjának. Még mindig nem adta fel, hogy megtalálja a saját ‘Mágusát’.
Mancini furcsa bukása
A fordulópontot Roberto Mancini kinevezése, illetve a Calcipoli jelentette. Mancini játékosként a legendás 1991-ben olasz bajnok, illetve 92-ben BL ezüstérmes Sampdoriával szerzett magának nevet, de a 2000-ben Scudettót szerző Laziónak is tagja volt. Már edzőként is a Kék Sasoknál szerzett magának nevet, a 2004-ben elhódított Coppa győzelem után pedig Moratti úgy látta, hogy Mancini a megfelelő ember a terveihez.
Bár a Milánóban eltöltött négy esztendő igen ellentmondásosra sikeredett, hiszen hiába szerezte meg a klub a második Moratti-éra első bajnoki címét, a Calciopoli és a Bajnokok Ligája kudarcot beárnyékolták a sikereit.
A Juventus kizárásával, illetve a kiöregedni látszó Milannal szabad terep nyílt az Inter előtt, hogy évekig egyeduralkodó lehessen a bajnokságban. Mancini élt is a lehetőséggel, a zöld asztalnál megnyert 2006-os Scudetto után, a 2006-07-es bajnoki címet simán, majd a 2007-08-ast szenvedve, az utolsó fordulóban húzta be.
Mister X -ahogy az első Interes szezonja után nevezte el a média- sorsát azonban megpecsételte, hogy nemzetközileg nem tudott szintet lépni a klub és a Bajnokok Ligájában rendre a nyolcaddöntő jelentette a végállomást.
A 2007-es Valencia elleni kudarcot is nehezen emésztették meg a szurkolók, de az egy évvel későbbi, Liverpool elleni kiesés után már maga Mancini érezte azt, hogy ideje távozni. Az Anfielden simán, 2-0-ra kapott ki az Inter, hogy aztán a visszavágón ziccerek sokaságát kihagyva, végül kettős vereséggel, szégyenkezve kelljen távozni az európai porondról.
„Utolsó két és fél hónapomat töltöm az Inter élén. A játékosokkal már közöltem ezt, így most már elmondhatom mindenkinek. A döntést korábban meghoztam, nincs összefüggésben a mostani vereséggel. Tájékoztattam a klubelnököt, Massimo Morattitt is, akivel egyébként soha nem volt problémám. Most az a fontos, hogy továbbra is összeszedetten futballozzunk itthon. Az Inter mindig is nagycsapat lesz, függetlenül attól, hogy ki az edzője” – mondta csalódottan a meccs után Mancini.
Bár azt mondta, hogy a Liverpool elleni vereség nem játszott szerepet a döntésében, kívülről úgy tűnt, mintha feladta volna a harcot, hogy az Interrel Európában is csúcsra jusson.
Egy nappal később ismét sokkoló bejelentést tett, állítása szerint nem akart lemondani és a vereség okozta csalódás miatt – most akkor mi van?- beszélt hülyeségeket, de a Morattival való egész estés meeting után lehiggadt és rájött, hogy továbbra is Milánóban képzeli el a jövőjét.
Ekkor még 11 forduló volt hátra a Serie A küzdelmeiből, a kék-feketék pedig még mindig hat pontos előnnyel előzték az üldöző Romát, tehát egy magabiztos bajnoki cím még megmenthette volna Mancini megtépázott tekintélyét.
Az idény hátralévő része azonban totális szenvedést hozott az Internek: döntetlen Genoában, vereség a Juventus és Milan ellen is. A mélypontot az utolsó előtti forduló jelentette, amikor hazai pályán kellett volna megverni a már biztos bennmaradó Sienát, ám végül a 2-2-es döntetlen azt jelentette, hogy az utolsó fordulóra marad a döntés. Materazzi az utolsó percben büntetőt hibázott, úgy, hogy nem is ő volt kijelölve, mint első számú végrehajtó. Ezek után mindenki számára világossá vált, hogy Mancini teljesen elvesztette az öltözőt.
Végül az utolsó fordulóban, egy drámai meccsen, Pármában sikerült behúzni a bajnoki címet, hála a sérülten játszó Ibrahimovic duplájának. A svéd később az önéletrajzi könyvében leírta, hogy bár személy szerint az semmi problémája nem volt Mancinivel, az öltözőt teljesen elvesztette azután, hogy lemondott, majd egy napra rá meggondolta magát. Onnantól kezdve nem volt tekintélye a játékosok előtt és az amúgy is klikkekből álló öltöző darabjaira hullott.
Ekkor már hetek óta arról cikkezett az olasz sajtó, hogy bár Mancini meggondolta magát, Moratti a Liverpool elleni vereség után elkezdte keresni az utódját. Két név volt a listáján: Rafa Benítez és José Mourinho. Mindketten tudták, hogy mi kell a Bajnokok Ligája győzelemhez.
Mámor és bukás Londonban
A ’Különleges’ ekkor már hónapok óta csapat nélkül volt, miután a Chelseatől távoznia kellett az őszi szezonban. Hiába nyertek a Kékek 50 esztendő után újra bajnokságot a portugál vezetésével, miután megromlott a viszonya Roman Abramoviccsal, illetve a csapat kulcsjátékosaival, különösen a kapitány John Terry-vel már nem volt maradása a klubnál.
Az orosz tulajdonos és Mourinho kapcsolata idillinek indult, ám amilyen gyorsan jöttek a sikerek, olyan hamar megromlott kettejük kapcsolata. Abramovics előbb kinevezte Frank Arnesent Mourinho feje fölé, akivel több nézeteltérése is volt az átigazolásokat illetően, majd az izraeli Avram Grantot is a nyakára küldte. Az orosz ráadásul a Chelsea játékával sem volt elégedett, amire Mourinho elég csattanós választ adott egy interjúban:
‘Ez csak omlett és tojás kérdése. Ha nincs tojás, nincs omlett. És fontos a tojások minősége is.”
Abramovicsnak egyre inkább elege lett Mourinho agresszív viselkedéséből és a portugál pozíciója már nem volt oly biztos, mint az első két szezont követően. Sokan azt vizionálták, hogy ami a Manchester Unitednek Sir Alex Ferguson, az Arsenalnak Arsene Wenger a Chelseanek majd José Mourinho lesz. Tévedtek.
A 2008-as gyenge szezonrajt és az, hogy a kapitány Terry-vel megromlott a viszonya a ‘Különleges’ bukását jelentette. A Rosenborg elleni BL-meccsen és már a félidőben lecserélte a Terry-t, aki a meccs után Másnap azonnal Peter Kenyonhoz rohant panaszkodni. Másnap hivatalosan menesztették Mourinhót
A munka nélkül maradt portugál három klubot vett célpontba: Manchester United, Real Madrid és az Inter.
A Chelseatől való távozása másnapján a Tottenham felajánlotta a portugálnak a vezetőedzői posztot, mindezt úgy, hogy Martin Jolnak még élő szerződése volt. Mourinho ekkor még nem akart a londoni riválishoz igazolni, az ajánlatot csak arra használta fel, hogy Abramovics zsebéből még egy kis pénzt kiszedjen. Kiharcolta, hogy az orosz 18 millió eurót fizessen neki és stábjának végkielégítésként, cserébe a következő szezon kezdetéig nem ír alá egyetlen Premier League csapathoz sem. A Tottenhamnek végül meg kellett elégednie Juande Ramosszal.
Szóba került, hogy az angol válogatott szövetségi kapitánya legyen, miután Steve Mclarennel nem sikerült kijutni a 2008-as EB-rem ám Mourinho utasította vissza a szövetség ajánlatát nem esik ínyére a válogatott szünetek hozta tétlenség.
Sir Alex Fergusonnak ekkor még esze ágában sem volt visszavonulnia, így a Unitedre várnia kellett, arra klubra, amelyet már oly régóta kinézett magának. José úgy tekintett a Unitedre, ahol egy napon majd végső otthonra lelhet és ahol nem kell évente azon gondolkodnia, hogy kirúgják-e a szezon végén vagy sem. A skóttal azonban szárnyalt a United, három Premier League győzelem 2006 és 2009 között, illetve BL győzelem 2008-ban, pont annak a szezonnak a végén, amelyben Avram Gram váltotta Mourinhót.
A Real Madridnál ekkor nem egy nagyágyú ült a padon Bernd Schuster személyében, de egy olyan tréner, akivel meglett a bajnoki elsőség. És bár Pereztől nem áll távol, hogy edzőt buktasson bajnoki címet követően – lásd Vicente del Bosque- a némettel nem így tett. Egyetlen reális opció maradt Mourinho előtt, az Internazionale.
2005-ben, tel-avivi előadáson arról beszélt, hogy legszívesebben a hátralévő edzői pályafutását Angliában szeretné befejezni, legalábbis ami a klubkarriert illeti.
„Még tizenhárom éven át szeretnék dolgozni, de kötelességemnek érzem, hogy egy nap Portugália kapitánya legyek. Kettő, esetleg négy évig lennék szövetségi kapitány, hogy beleessen egy világbajnokság és egy Európa-bajnokság is. Ha ezt a négy évet levesszük, akkor nagyjából, nyolc-kilenc év van hátra a pályafutásomból és most úgy gondolom, hogy ezt az időt Angliában szeretném eltölteni. Egyetlen esetben tennék kivételt, ha jönne egy olaszországi ajánlat.”
Moratti tárt karokkal várta a portugált, akivel a háttérben már réges-rég folytak a tárgyalások, miközben Mancini az elvesztett renoméját próbálta helyreállítani és az elbukhatatlannak hitt bajnoki címet nem elbukni. A Reuters már márciusban arról írt, hogy a portugál Milánóban tárgyalt a klub vezetésével, persze Moratti mindent cáfolt.
„Egyszerűen már nincs türelmem ezekre a kérdésekre válaszolni, csak nevetek az egészen”– mondta mosolyogva.
Végül a drámai körülmények között megnyert Scudetto sem mentette meg Roberto Mancinit, mennie kellett.
2008. június 2-án az Inter hivatalosan is bejelentette, hogy a klub új vezetőedzőjét José Mourinhónak hívják.
Egy különleges klubhoz érkeztem, azt viszont már nem akarom, hogy a jövőben én legyek a ’Special One’. Bár továbbra is egy nagyszerű edzőnek tartom magam, már nem akarok különleges lenni, csupán José Mourinho. Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam, ugyanazzal a motivációval és szenvedéllyel a labdarúgás iránt. Az Inter egy óriási lehetőséget adott nekem. Hálás vagyok az Elnök úrnak és Brancának, hogy engem választottak” – mondta az Internazionale újdonsült vezetőedzője.
Ekkor még csak sejthette Massimo Moratti, hogy a klub történetének egyik legjobb döntése José Mourinho kinevezése.
Folyt. köv.