A tömeges karanténba vonulás és futballmentes hétvégék arra ösztönöznek minket, hogy nosztalgiázzunk egyet veletek. Ugyan a csapat a bajnoki címről valószínűleg lemondhat, az utóbbi hónapokban igazán bizalomgerjesztő élmény volt Inter-meccseket nézni, ezt számításba véve pedig talán állíthatjuk, hogy a 2010-es évek nehezebb pillanataira is elnézőbben tekintsünk vissza. Ennek megfelelően egy kezdőcsapatot állítottunk össze a nerazzurri elmúlt 10 évének legalkalmatlanabb játékosaiból.
A válogatás során nem sok szabályt alkalmaztunk, de azért pár dolgot leszögeznénk:
- Minden felsorolt játékos a Triplete-szezon után érkezett
- Gyengén teljesítő, primaverából felkerülő játékosokat nem vettünk figyelembe, nem mintha olyan sok lett volna.
- Igyekeztünk kihagyni olyan játékosokat, akik olcsón jöttek, szerény képességűek, de ehhez képest derekasan küzdöttek a csapatért ittlétük során.
- Nem lesz sok olvasónk kedvence, Nagatomo, sőt Medel és Kuzmanovic sem. Találtunk sokkal rosszabbakat.
Kellemes borzongást kívánunk!
Tommaso Berni
Nem állítjuk, hogy Berni rossz kapus, hiszen még életünkben nem láttuk játszani. Persze harmadik számú kapusként nem is azért van itt, hogy játsszon, hanem… ki tudja miért. Mivel azonban az évtized (és jó esélyel az Inter történelmének) egyetlen olyan játékosa lett, akit úgy állítottak ki bajnokin, hogy még egy meccse sincs, megérdemli válogatottunk egyes számú mezét.
Wallace
Emlékeztek még rá? Nem valószínű. Wallace egy nem túl értelmezhető deal keretein belül érkezett a Chelseaből Milánóba, száraz kölcsönnel, ahogy az Inter szokott leadni Dimarcokat kisebb csapatoknak. Hogy az Internek mi szüksége volt erre a magasabb szinten teljesen kipróbálatlan játékosra, nagyon jó kérdés. Három meccs után mindenesetre teljesen világossá vált, hogy a srác elképesztő távolságokra van az Inter-szinttől (emlékezzünk, a 2013-mas Interről van szó), így soha többé nem került be a kékfekete csapatba. A londoniak aztán minden évben kölcsönadták, de sem a Vitessében, sem a Carpiban, sem otthon a Gremióban nem alkotott maradandót, így tavaly végleg megszabadultak tőle.
Matías Silvestre
Anyám, add el a házat… Ezt a srácot még 2012-ben nézte ki az akkoriban Marco Branca nevével fémjelzett vezetőség, és 9 millió+Viviano feléért sikerült elhozni, ez akkoriban amúgy elég lehúzós összeg volt. Silvestre közben meccsről meccsre bizonyította alkalmatlanságát, súlyosbítva az ekkortájt amúgy is Ranocchiával, Nagatomóval és Jonathannal sújtott védelmet. Gyenge produkciói ellenére is összehozott 20 meccset az Interben, majd megsérült, a következő szezont pedig kölcsönben kezdte a Milanban, ahol négyszer lépett pályára. Feltételezzük, hogy Matías valószínűleg csak a milánói csapatokra allergiás, hiszen ha nem is lett világklasszis később, azért a Sampdoriában egész korrekt formát hozott 4 éven át, az előző szezont pedig az Empoliban tolta végig.
Nemanja Vidic
Nyilvánvaló csalódás, hiszen Vidic egy vitathatatlan klasszis volt, akitől nem vártunk világmegváltást, csak azt, hogy rutinjával még pár évig segítsen az Inter akkortájt erősen omladozó védelmén. Ennek megfelelően már az első meccsén összehozott egy tizenegyes-kiállítás kombót. Bár csak 33 éves volt, mozgása alapján 43-nak tűnt, nem tudott adaptálódni az olasz ligához, és láthatóan nem is érdekelte az egész. Utána szépen visszavonult.
Dodo
Vidichez hasonlóan Dodo is az elátkozott 2014-es mercato szerzeménye volt, mikor is a vezetőség az új szerzeményekkel látszólag inkább akadályozni próbálta Walter Mazzarri, majd utódja, Mancini munkáját. A nevéhez méltón kacsaszájú brazil megint egy obskúrusabb név, akitől a Roma olyan Romásan próbált szabadulni, mivel rendkívüli sérülékenységről tett tanubizonyságot. Tán Mazzarri rendszerében wing-backként még használható is lehetett volna, a négyvédős rendszerbe egyáltalán nem passzolt, így válogatásunk nagyrészéhez hasonlóan egy év után elhúzta a csíkot. Papíron jelenleg a Sampdoria játékosa, de már évek óta Brazíliába adják kölcsön.
Yann M’Vila
Újabb 2014-es szerzemény. M’Vila komoly tehetségként indult, végig darálta az összes korosztályos válogatottat, 22-szer még a felnőtt válogatottban is szerepelt Laurent Blanc alatt. Aztán valami megtört, és olyan dzsudzsákosan Oroszországba igazolt, Európa pedig szépen lassan túllépett rajta. Kivéve az Intert, akik az „új Vieira” nagy visszatérését várták tőle. Maga M’Vila is így volt ezzel, olyannyira, hogy már azelőtt Milánóba utazott az új mezzel pózolni, hogy a két csapat megkötötte volna az üzletet (kölcsön+opció, nyilván). A lelkesedés tehát megvolt, a teljesítmény azonban borzasztóan hiányzott, Mancini érkezése után pedig a szörnyű fizikai állapotban lévő francia minden reménye elszállt a csapatba kerüléshez, egy kisebb balhé után pedig visszarepült Kazanyba.
Angelo Palombo
Kicsit gondban voltunk kit válasszunk M’Vila mellé a középpályára, ekkoriban az Inter ugyanis újra és újra megpróbált nagyon olcsón valami klasszik verőembert szerezni, így került a csapathoz rövid időn belül Medel, Mudingayi és Gargano is. Végülis a 2012-ben már a Serie B-ben vitézkedő Sampdoriából sikerült átkölcsönözni az Olaszországban tipikus jómunkásemberként ismert, 22-szeres válogatott Palombot a télen távozó Thiago Motta pótlására. Végülis háromszor csodálhattunk meg Inter-mezben, de állítjuk, hogy ezen a három meccsen az égvilágon semmit nem csinált.
Ricky Alvarez
Óvakodj a youtube-hős dél-amerikaiaktól, figyelmeztetünk mindenkit Alvarez feltűnése óta, akit az argentin Kaká-ként harangozott be a média 2011-ben, viszont nem gondoljuk, hogy internetes videók nézegetésén kívül bárki is komoly energiákat fektetett volna a megfigyelésébe. Különben Ricky korrekt játékos volt, de legfeljebb az a fajta, aki pár százezer Euróért cserébe a Genoánál köt ki, majd meg is torpan azon a szinten. 12.8 milliós vételára azonban komoly összegnek számított a triplete utáni ínséges időkben, azt hiszem számtalan jobb lehetőség lehetett volna ennek a pénznek az elköltésére akkortájt. És mit kaptunk cserébe? Egy nem túl acélos teljesítményt három éven át, sok oldalpasszal, töketlenkedéssel fűszerezve, bár a többiekkel ellentétben róla legalább pár szép emlékünk van. 73 meccsen 11 gólt szerzett.
Ezequiel Schelotto
Ó igen. A szörnyű Stramaccionis szezon telén 5 játékos is érkezett, beválni pedig finoman szólva egyikük sem vált be. A legrosszabb emlékeket mégiscsak erről a kőegyszerű, futóbolond argentinról őrizzük, pedig ekkor érkezett a 100 éves Tommaso Rocchi is. Egyetlen gólját a Milannak lőtte, ami mondjuk tökjó, de ne feledjük, a csapat 9. lett a szezon végén, szóval rohadtul nem volt semmi jelentősége. Funfact, hogy egyszeres felnőtt olasz válogatott, valamint, hogy az U21-ben Magyarország ellen mutatkozott be, tavaly pedig állítólag a Chievoban szerepelt, de nem emlékszünk rá.
Diego Forlán
Tipikus flop. 2011-ben egy számára kimondottan sikeres VB után egy évvel Forlán igazán nagy névként igazolt az Interbe, Samuel Eto’o pótlására. Rögtön az első meccsén gólt is szerzett, aztán röpke fél évvel később megszerezte a másodikat, és ennyi volt számára a milánói kaland. Brit tudósok azóta is kutatják, hogy tudott ennyire gyenge formát mutatni az Atletis éveiben 0.55-ös gólátlagot produkáló uru csatár, ő maga arra fogja, hogy az edzői (Gasperini, Ranieri és Stramaccioni) nem a jó poszton játszatták, Alvaro Recoba szerint egyszerűen Eto’o nadrágja volt túl nagy rá, de ne vicceljünk már. Egyébként Forlán kitűnő játékos volt, de egy jóllakott, idős csatárnak nem szokott beválni a Serie A, és a társak sem feltétlenül a legmagasabb színvonalat képviselték ekkortájt.
Gabriel Barbosa
A végére maradt a legnagyobb melléfogás. Nyilvánvaló, hogy a scoutolást itt sem végezték kellő alapossággal: Barbosa tiniként robbant be a brazil ligába, 16 évesen lőtte első gólját, 19 évesen pedig már felnőtt válogatott volt, ez pedig elég referencia volt ahhoz, hogy 2016-ban a már kínai tulajdonú Inter 29.5 millió Eurót áldozzon rá. Az Inter közben rövid időn belül kétszer is edzőt cserélt, a Gabigol becenevű, hihetetlen médiacsinnadrattával érkező csatár viszont sem Frank de Boert, sem Stefano Piolit nem hatotta meg. A játék semelyik elemében nem tűnt jónak, cserébe fegyelmezetlenül mozgott a pályán, látszólag egyáltalán nem értve a taktikai utasításokat. 5-10 perceket kapott csereként, végülis 9 meccsen egyszer talált be, egy tipikus ajtó-ablak szituációban. Az, hogy közben hazatért Brazíliába, és a Flamengo az ő (gabi)góljaival nyert Libertadores kupát, már egy másik történet.
Természetesen minden felsorolt játékosnak a legnagyobb sikereket kívánjuk, és sajnáljuk, hogy itt nem jött össze, de hát mint tudjuk, It’s not for everyone…
Forza Inter, maradjatok otthon!