Emlékszem, Sopronban…játszott egy interes

Figyelemre méltó tehetségként indult. Sorban álltak érte a legnagyobb olasz klubok, benne látták a következő talján védőfejedelmet. Az Interrel a futballvilág csúcsát ostromolta, a legnagyobbak ellen és a legnagyobbakkal futballozott. Aztán valami megtört. Széttépett szerződés, fogadási csalás, meghurcolás, börtön. Luigi Sartor szomorú története.

“Pagliuca elém gurította a labdát, amit egyből Bergominak passzoltam, és amíg ő Simeonét kereste, addig én –kihasználva az üres területet – felfutottam a jobbszélen. Már az ellenfél térfelének közepén jártam, amikor kényszerítőztem Djorkaeffel, miközben fél szemmel azt figyeltem, merrefelé mozog Ronaldo, hogy megtaláljam egy beadással.”

“Rabóczki elém gurította a labdát, amit egyből Bagolynak passzoltam, és amíg ő Ivancsics Gellértet kereste, addig én – kihasználva az üres területet – felfutottam a jobbszélen. Már az ellenfél térfelének közepén jártam, amikor kényszerítőztem Cotannal, miközben fél szemmel azt figyeltem, merrefelé mozog Feczesin, hogy megtaláljam egy beadással.”

Ezek a képzeletben lejátszott akciók akár pontosan így meg is történhettek volna. Az első jelenetsor valamikor 1997 őszén futhatott végig a futball akkori topligájában egy telt házas Meazzában, míg a második 2006 telére datálódhat a mi kis gyengécske NB I-ünkben a soproni Káposztás utcai stadion egy-két ezer didergő nézője előtt. Alapesetben azt gondolnánk, nem lehet egymással kapcsolatban a két történet. Valószínűleg leültettek sztorizgatni két korábbi, egészen eltérő szintre eljutott futballistát, hogy meséljenek a karrierjükről, idézzenek fel néhány emlékezetes pillanatot a pályafutásukból.

A két fenti támadás között kilenc év telt el, de bármilyen hihetetlen, mindkettőben ugyanaz a játékos a főszereplő: Luigi Sartor.

Leszállás a kölcsönvonatról

Az 1975-ös születésű jobbhátvéd a Juventus utánpótlásában nevelkedett és már 1992-ben, vagyis 17 esztendősen bemutatkozott a felnőtteknél. Elég szerencsétlenül, ugyanis első – és mint utólag kiderült, egyetlen – fekete-fehér mezben lejátszott mérkőzésén öngóllal “járult hozzá” a Juve firenzei vereségéhez. Ahogyan ilyenkor egy tehetséges olasz fiatallal lenni szokott, “jutalmul” felrakták egy kölcsönvonatra, ami előbb a Reggianánál, majd a Vicenzánál tette ki. Utóbbi állomáshelyén úgy ragadt meg a kezdőben, hogy néhány méterrel beljebb tolódva a svéd Björklund párjaként sokszor belső védőt játszott. Kiváló teljesítményének köszönhetően behívták az olasz U21-es válogatottba, melynek edzője, Rossano Giampaglia a tökéletes védő prototípusaként írta le, akiért hamarosan az Inter, a Milan és a Juventus fog marakodni. Igen, köztük az a Juventus, amely nemrég végleg lemondott róla. Az 1996-os atlantai olimpián is szereplő hátvéd egyébként a Paris SG-t jelölte meg álmai csapatának, végül be kellett érnie az 1997 nyarán nagybevásárlást tartó Interrel.

Moratti kétmillió eurót fizetett a 22 esztendős bekkért, ám túlzás lenne azt állítani, hogy az átigazolás bejelentése után másnap újra kellett volna nyomni a La Gazzetta dello Sportot. A mercatón valósággal szétcsapó Inter rajta kívül Westet, Morierót, Zé Éliast, Simeonét, Recobát és a világ akkori legjobb futballistáját, Ronaldót is leigazolta – érthető tehát, miért nem a négyéves szerződést aláíró Sartor vitte el a nyári showműsort.

Csendes mellékszereplő

Luigi Simoni a nagy választék (jobbhátvédben Bergomi, Zanetti, West és Colonnese is bevethető volt) ellenére nemcsak a Serie A-ban, hanem az UEFA-kupában is számolt vele. A bajnokságban 23 mérkőzésen 1973 percet tett a lábaiba, az akkori harmadik számú európai sorozatban két kivétellel valamennyi mérkőzésen 90 percen át a pályán tartotta, a kupában a negyeddöntőig jutó Interben minden meccsen számított rá. Lényegében alapemberként játszhatott a bajnoki ezüstöt és UEFA-kupa győzelmet (a párizsi döntőn csereként állt be) szállító csapatban, de ha a szívemre teszem a kezem, a mérkőzésre gyakorolt hatása minimális volt. Egy lelkes, fegyelmezett iparosként emlékszem rá, aki nem mindig tudta kezelni a rá nehezedő nyomást; a hibázástól való félelem gyakran meglátszott a játékán, ezért keveset kockáztatott, a támadásokat ritkán tudta eredményesen segíteni. Azért párszor odaért a kapu elé, a Sampdoria legyőzésekor például higgadtan küldött a kapuba egy elé keveredő labdát – ez volt az első és egyetlen találata az Inter mezében.

Ahogyan Milánóba érkezése, úgy a távozása sem bolygatta meg a város mindennapjait. Mindössze egy esztendő elteltével elhagyta a klubot és 1998 nyarán a Parmába szerződött. Szeretett UEFA-kupákat felemelni, amit a joghurtosoknál is gyakorolhatott: első sárga-kék idényében ismét megpuszilhatta a tekintélyes trófeát. A Parmából négy szezon és 67 meccs után állt tovább: 2002-ben a Romához került a hasonló poszton játszó Sebastiano Sivigliáért cserébe. A fővárosban nem sok vizet zavart (újabb kölcsönadások is következtek), de azért a hírekbe sikerült bekerülnie az ún. adminisztratív dopping egyik áldozataként; a római klub akkortájt több – elsősorban ifjúsági korú – játékost papíron szándékosan túlárazva tüntetett fel a nagyobb profit érdekében.

A Stadio Olimpicóból a Káposztás utcába

Római szerződése 2005-ben vált semmissé, miután állítása szerint összetépte azt. Szívesen visszamentem volna az időben, mondjuk úgy 2005 karácsonyának környékére, hogy besétáljak egy olasz fogadóirodába és oddsokat kérjek arra, melyik lesz Sartor következő csapata. Életemben nem találkoztam még oddsmesterrel, de lehet, hogy fültövön vágott volna egy, ha azt kérem tőle, mondjon egy szorzót a magyar bajnokságban szereplő Sopronra, mint lehetséges Sartor-célállomásra.

Merthogy végül az lett.

“Bizonyára csodálkoznak, hogy Rómából éppen Magyarországra, Sopronba szerződtem” – kezdte a 31 esztendős védő. – “Nem kell különleges okokat keresni a döntésem mögött, egyszerűen elegem lett a római csapatból. Játszani akartam, és erre az olasz fővárosban már nem volt lehetőségem. A Románál marasztaltak, remek szerződést kínáltak, de én összetéptem a papírt, és nem fogadtam el. A kalandvágy is vonzott, kíváncsi voltam, milyen az élet és a futball Magyarországon. Emlékezetes sikereket értem el Olaszországban, igazi sztárokkal futballozhattam együtt, de harmincegy évesen nem levezetni jöttem ide, hanem azért, hogy újra bizonyítsak magamnak és persze a világnak is. Voltak információim a soproni csapatról, és igencsak vonzó volt számomra, hogy itt szerepel Beppe Signori is. ”

A Nemzeti Sport korabeli cikkéből idéztem, annyival kiegészítve még, hogy információik szerint hívta az Empoli és a Livorno is, ő mégis Vízer László Máriusz szerződésajánlatát fogadta el.

Egyik hétvégén még Del Piero, később már Jovánczai

Így esett hát, hogy aki egykoron Giuseppe Bergomival, Taribo Westtel és Javier Zanettivel alkotta az Inter hátsó sorát és hétről hétre Alessandro Del Pierót, Francesco Tottit vagy George Weah-t próbálta megállítani a Giuseppe Meazzában, az egyszer csak egy fagyos februári napon a soproni Káposztás utcában találta magát, hogy Alexandru Costisor, Ion Ibric és Hanák Viktor társaságában távol tartsa a kaputól Sitku Illést, Jovánczai Zoltánt vagy Gyánó Szabolcsot.

Szintén a Nemzeti Sport idézte a soproni tulaj szavait, aki Sartor megszerzésének körülményeit elevenítette föl: “…ami Luigi Sartort illeti, vannak olasz barátaim, sok menedzsert ismerek, s itt van ugye Giuseppe Signori is. Tudtam, hogy érdemes lesz vele beszélni, megegyeztünk, s ha hiszi, ha nem, teljesen reális igényei voltak. Ilyen egyszerű ez: figyelni kell, kutatni, a tehetségek, az értékek után.”

Bár a Képes Sport szerint a soproni László András “elhomályosította a volt római hátvéd debütálását, és nekünk ez elég, hogy beválasszuk a legjobb tizenegy közé”, a korabeli tudósítások többnyire dicsérték Sartor stabil, sallangmentes játékát, noha mindössze a szezon végéig maradt Sopronban és csupán hét mérkőzésen lépett pályára a Dario Bonetti-irányította együttesben.

Valószínűleg nem sok soproni lakcímkártyával rendelkező lakosban hagyott maradandó emléket, a csapat védekező középpályása, a nagy olaszfoci-barát Horváth András közéjük tartozik. “Amikor Sartor csatlakozott hozzánk, a Roma kapcsán szinte azonnal beszélgetni kezdtünk. Elmondtam neki, Francesco Totti a kedvenc futballistám. Nos, Sartor minden előzetes megbeszélés nélkül az egyik edzés előtt dedikált Totti-mezzel állt elém. Nagyon kellemes meglepetést szerzett ezzel az ajándékkal, kedves gesztus volt Luigitól, ezúton is köszönöm neki” – mondta a játékos a Nemzeti Sportnak.

A soproni kaland végeztével meglehetősen dicstelenül folytatódott a pályafutása, hiába tudott visszakerülni az olasz futballba. 2006 decemberében bűnösnek találták egy korábbi balhéért, amit még 2005-ben, a Genoa játékosaként követett el (összetűzésbe került két rendőrrel), és amiért letartóztatták. 2007-ben hét meccs jutott neki a második ligás Veronában, majd 2008-ban a Serie C-s Ternanához igazolt, ahol 28-szor vetették be, aztán bejelentette visszavonulását. 2011-ben megint visszakerült a calcio vérkeringésébe, miután Cristiano Doni klánjának tagjaként fogadási csalás gyanújával őrizetbe vették. Végül megúszta ötéves eltiltással.

Bár, börtön

Egy 2019-es nyilatkozatában elmondta, hogy semmiféle bizonyíték nem volt ellene. “Tönkretettek. Másfél hónapot töltöttem házi őrizetben, kettőt börtönben. Egy cellába kerültem egy drogkereskedővel, olyan ágyban aludtam, amiben előző este egy AIDS-es fiú elhunyt. Kemény élettapasztalatnak bizonyult, erősebb és jobb ember lettem tőle” – mondta Sartor, aki ezt követően öt évig egy bárban dolgozott. Egy interjúban elárulta, mindenképp szeretne visszatérni a labdarúgásba, mert máshoz nem ért.

Az az élete.

(Fotók: Inter Club Pavia, I Got Cider In My Ear, Parmatoday.it, Gilabola.com)