Csütörtökre ne tervezz semmit!

Persze, mégis mennyivel jobban hangzik ez a cím most, mint tavaly júniusban. Az Inter tavasszal kiharcolta a Bajnokok Ligája részvételt, a csoportkör tanulsága pedig a kiesés ellenére paradox módon szintén az, hogy ennek a csapatnak ott a helye a legrangosabb kupasorozatban. Persze egy utolsó percekig kiélezett küzdelemben elbukni talán pillanatnyilag keserűbb, mint simán kihullani a harmadik forduló környékén, hosszú távon, és az erőviszonyok tekintetében azt hiszem nem érdemes bánkódni. 

Vecino mindent eldöntő fejese a Lazio ellen óriási extázisba sodort mindenkit, de másnap persze higgadtabban latolgathattuk már az esélyeket. Anyagi szempontból nyilván hatalmas előny a BL indulás, és maga a mez is hívogatóbbá válhat pár komolyabb név számára. De ami a csoportkörben való teljesítményt illeti, az elvárások általánosságban nem verdesték az egeket, a legtöbb forrásból két szó hangzott el: Tisztes helytállás. A körülmények ugyanis picit sem kedveztek Milánó nyolc éve alvó óriásának.

Az európai futballban hosszabb ideig súlytalan klubokat sajnos a koefficiens-rendszer a negyedik kalap terhével sújtja, legyen az érintett akár az évtized egyetlen olasz BL győztese. Komoly gond ez nálunk, ami egyébként akár jövőre is releváns lehet, hiszen idén gyakorlatilag az első pillanattól kezdve lehetetlen feladatnak tűnt egy “kalapugráshoz” elegendő helyet előrelépkedni a ranglistán. Végül az Inter a B csoportba került, talán a legnehezebbe, hiszen az óriásklub Barcelona és az angol elitbe feltörekvő Tottenham mellé még egy szívós PSV is társult.

Az Inter gazdasági helyzetét és az UEFA FFP “szabályait” jobban átlátó szurkolótársainkat nem érhette derült égből villámcsapásként a hír, hogy akad még egy hátráltató tényező: a keretre vonatkozó korlátozások. 25 helyett 22 játékost jelölhetett meg Spalletti, a játékosok vételárát, szezonokra lebontott költségét és persze teljesítményét figyelembe véve. Az előző évben sehogy sem teljesítő Joao Mario és totális buktának tűnő Dalbert kihagyására persze senki nem kapta fel a fejét, a drukkerek által többnyire kedvelt Gagliardini hiányára annál inkább (a Vecinoval való összevetésből az idén mutatottak alapján az olasz jön ki győztesen), az pedig hamar kiderült, hogy a szűkített keret pár kényesebb poszton játszó sérülttel fűszerezve bizony nagyon harmatosnak tűnhet. Utólag nézve persze az is világossá vált, hogy az új erőre kapó Joao Mario aranyat ért volna például Nainggolan kidőlését követően, és Dalbert sem jött volna rosszul párszor, bár így legalább Skriniart is megnézhettük szélsőhátvédként.

Komolyabb elvárások helyett marad tehát a tisztes helytállás. Ezt a részét azonban igen hamar letudták Icardiék, két remek fordítással begyűjtve 6 pontot az első két fordulóban. Meg is indult a számolgatás: Minimum hány pont kell vajon a Barcelona ellen, belefér-e a két vereség, lehetőleg úgy, hogy a Tottenhammel szemben már egy akár döntetlen is továbbjutást jelentsen. Történt ez úgy, hogy sajnos az összes eshetőségbe belekalkuláltuk az utolsó meccsen kötelező győzelmet a PSV-t fogadva. Itt a baj.

Egyetlen feladatunk volt, jobb eredményt elérni, mint a Tottenham. És valljuk be, igazából mindenkit az a forgatókönyv foglalkoztatott, hogy mi lesz akkor, ha a Barcelona nem teszi oda magát, és elengedi a meccset a Nou Campban. Pedig hát… A játékosok 4-5 naponta rangadóznak az elmúlt időben, látták Londont, Rómát, Torinót, és a kitűzött célt egyik alkalommal sem érték el, még akkor sem, ha mindegyik mérkőzés tökéletesen háromesélyes volt. Időközben viszont fejben láthatóan elfogytak, és a PSV ellen ez egy rémálom-forgatókönyvhöz vezetett.

Asamoah hibájáért természetesen jár egy tockos, de valljuk be, 60% labdabirtoklás és 23 kapuralövés mellett ezt a meccset simán meg lehetett volna fordítani. A tét és és az idegesség béklyói azonban súlyosan rányomták a bélyegüket jópár játékosra, és ahogy telt az idő, egyre több lett a rossz megoldás. Borja eltört ziccerét a második félidőben még most sem hiszem el, de mezőnyben sem volt jobb a spanyol, Candreva kezdetését illetően Spallettihez lenne pár keresetlen szavam, de Lautaro sem a legjobb választás, ha azt várjuk valakitől, hogy hideg fejjel hozzon jó döntéseket ennyire éles szituációkban. Feltételezem, Nainggolan olyan állapotban van, hogy az ő behozatala abszolút nem volt opció az argentin kissráccal szemben.

Kritikus pont az abszolút MVP Politano lecserélése Vrsaljkora az egyenlítés után, és az ezt követő visszaállás, melyből sajnos a Barcelonából érkező kellemetlen hírek után már nem sikerült felpörögni. Itt viszont megvédeném a magát már nem először elcserélő Spallettit. Nem jó döntést hozott, de mi is a jó döntés egy ilyen szituációban? Továbbjutásra állt a csapata, de mérget nem vehetett a sikerre. Arra sem volt valójában kevesebb esély, hogy a Tottenham nem egyenlít, Perisicék pedig a győztes gólért kaparva benyalnak egyet kontrából, így hát teljesen logikus lépés volt egy kicsit megbecsülni a labdát, és behozni szélsőhátvédet. Nem sült el jól, de ez valamilyen szinten már utólagos okoskodás.

Az Inter helyt állt, még ha a döntő pillanatban meg is inogtak a lábak. Négy alkalommal hátrányból felkapaszkodni, két erősebb csapat mögött pontegyenlőséggel, mindössze egy idegenben lőtt gól miatt kiesni teljesen korrekt eredmény, talán jobb is mint amit sokan megsaccoltunk a csoportkör kezdete előtt. Csak a vége ne lett volna ennyire borzalmas.

És hogy mi jön most? Természetesen a mindenki által nagyon várt EL egyenes kieséses szakasz, Padellis, Dalbertes, Ranocchiás védelemmel, lyukas középpályával, Candreva-Martínez-Keita támadósorral, míg meg nem állít egy Fenerbahce vagy Frankfurt. Reméljük a Vidi ellen kezdünk, de ha nem, egye fene, akkor is írunk róla! 🙂