… de nem akkora, mint amekkora hisztéria övezi. Egyelőre. Tény, hogy hazai pályán eldobtunk 3 pontot a Parma ellen, amit nehezebb volt kivitelezni, semmint veretlenül megnyerni a BL-csoportunkat. Parmában biztos nagyon örülnek ennek a győzelemnek, ugyanakkor idénre valószínűleg elfogyott a mákjuk. Na, de ne velük foglalkozzunk, hanem magunkkal.
Nagyon nehéz értékelni ezt mérkőzést, mert mi is történt pontosan? Mi nyomtunk – fontos a kifejezést megérteni: a nyomás nem azt jelenti, hogy nálunk van a labda, és járatjuk körbe, hanem valós nyomást helyezünk az ellenfél kapujára. Ez megvolt, a Parma pedig nem tudott kijönni a kapuja elől. De semennyire, azt a 1-2 kósza lehetőséget a nagy számok törvénye indokolja gond nélkül. Csakhogy nem tudtunk begyötörni egy rohadt gólt sem, minden létező helyzetbe, lövésbe belevetődtek a védők. Tény és való, hogy hősiesen védekeztek, az meg annyira sorsszerű, hogy az általunk semmibe vett Dimarco (Dalbert komolyan előrébb van a sorban második éve, mint ő?!) 30-ról bebassza.
Beszéljünk először a negatívumokról. Két nagyon komoly problémánk van: az egyik a támadásból védekezésbe rendeződés, a másik pedig az idő fogyásával jövő pánik. Előbbi ezen a meccs rejtve maradt, mert annyira gyenge volt a Parma, hogy esélye nem volt helyzetet kialakítani nyílt játékból, pedig lehetőségük bőven lett volna, nagyon el volt csúszva szombat délutáni is csapatrészek együttmozgása. Egyedül akkor tudtak veszélyesek lenni, amikor Gervinho szívatta szanaszéjjel a védelmünket. Ezzel viszont nagyon gyorsan kezdeni kell valamit (még teljes egy napunk van rá), mert a Tottenham kivégez minket, ha ekkora területeket hagyunk.
A másik pedig, amit egyáltalán nem értek, hogy a gól után miért kapcsol be az az automatizmus, amit évek óta látunk. Egészen addig, ha nem is a teljes meccsen, de volt valamiféle játékunk, amikből jöttek a helyzetek és a lövési lehetőségek. A gól után meg jó Inter módjára bepánikoltunk, és elkezdtük orrba-szájba ívelgetni befelé a labdát, ami teljesen esélytelen volt természetesen.
A negatívumoknál maradva: én, aki keményvonalas videóbíró-párti vagyok, azt mondom most, hogy a jelenlegi formájában nyugodtan ki lehetne vezetni, mert semmi értelme. Először is Gagliardinit ki kellett volna állítani az elején (nem vagyok szomorú, hogy nem történt meg, de ténynek tény). Aztán ő maga is elszenvedett egy ugyanolyan szabálytalanságot, az is csak sárgát ért. De a java még hátra volt:
A legdöbbenetesebb ebben a Dimarco-kezezésben, hogy a bíró várt. Várt, nyilvánvalóan azért, mert a VAR-csapat rászólt a fülére, hogy egy pillanat, megnézzük még egyszer. Megnézték, látták, hogy kéz, nincs más ítélet, mint tizenegyes, úgyhogy szóltak a sporinak, hogy mehet tovább szöglettel. Annál pedig már mi sem természetesebb, hogy Handa semmit nem látott Dimarco lövéséből, mivel a 30 méteres lesen flangáló csatár takarta a kilátást.
Hogy nem elegáns egy Parma elleni hazai vereség után bírózni? Valóban, de ezzel majd akkor foglalkozom, amikor minden csapatnak egyenlő feltételei lesznek a pályán, a szabályokat mindenkire ugyanúgy alkalmazzák. Ugyanis nekünk ez a második tiszta tizi, amit nem fújtak be ebben az idényben (a Sassuolo ellen Icardit rúgták fel teljesen tisztán), míg ellenünk a Sassnak befújtak egy olyat, amit cserébe Asamoahnak a másikon nem. Sok, sajnos kurvára sok egy olyan sportágban, ahol az esemény (=gól) meccsenként átlagosan 2,6-2,8 alkalommal esik meg.* Ennyit nem lehet elvenni egy csapattól anélkül, hogy az eredményben ne jelenjen meg teljesen tisztán.
Viszont vannak pozitívumok is. Az eredményben pont nem jelenik meg, de szépen megfigyelhető az a fejlődési pálya, ami a csapat játékában megvan. A Sassuolo elleni volt a leggyengébb meccsünk, a Torino ellen egy fokkal már jobb volt, de még mindig messze az elfogadhatótól. A Bologna ellen már voltak szép dolgok az első gól előtt is, bár jóval kevesebb, mint szombaton. A Parma ellen viszont már volt nyomás, nem is kevés az ellenfél kapuján, de összemákolták ezt a győzelmet valami csoda folytán. Van bőven fantázia abban, ami kezd kialakulni, viszont két nagyon veszélyes pont van ebben a történetben. Az egyik, hogy nehogy belekerüljünk egy negatív spirálba, ha ne adj’ Isten nem az álmainak megfelelően alakul a BL, valamint most belenézünk egy nehéz sorozatba a bajnokságban is. A másik pedig pontosan a nehéz sorozatunk otthon: ezeket az eldobott pontokat vissza kell hozni olyan csaptok ellen, mint a Samp vagy a Fiorentina.
Zárásként egy pozitívum, ami nem biztos, hogy mindenki tetszését egyöntetűen elnyerni: gyorsan visszarángatták az álmodozókat a valóságba. Nem, sosem volt cél, és sosem volt realitása a bajnoki címnek, legfeljebb az édes álmainkban merülhettek olyan forgatókönyvek, aminek ez a vége. Nekünk a cél a legjobb négy, nem pedig más. Ha folyamatosan biztosítani akarjuk a fejlődésünket, akkor oda kell visszatérni, és a keret is erre alkalmas, nem másra, nem többre. Ezt jó lenne elfogadni, és ehhez mérten értékelni a csapatot.
Holnap viszont egy rég dédelgetett álmunk valósággá válik, 7 év után visszatérünk és újra BL_csoportmeccset játszunk. Élvezzük!
* ANDERSON-SALLY: Számháború – Miért van minden másképp a fociban, mint ahogy gondoltad?, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014