Ha létezik isten keze, isten nyila, vagy isten városa, akkor van isten bal lába is. Illetve már csak volt. A múlt héten bejelentette visszavonulását sokunk Zanetti utáni all time kedvenc Inter-játékosa, a klubot (egy kölcsönadással megszakítva) 1997 és 2008 között szolgáló Alvaro Recoba. Az uruguayi támadó lényegében úgy lett legendája(?) az Internek, hogy igazából semmilyen értékelhető trófeához nem segítette a csapatot és finoman szólva hullámzó teljesítményt nyújtott 10 szezonja alatt. Rá emlékezünk.
1997 nyarának egyik délutánján az imádott Focivilágot lapozgatva értesültem valószínűleg a teljes magyar futballrajongó társadalommal egyetemben egy bizonyos Alvaro Recoba Milánóba igazolásáról. Annyit tudtam róla, amennyit a neve mellé írtak: a Nacional nevű klubból érkezik. Aztán néhány héttel később a Copa Americát közvetítette valamelyik tévé és pont sikerült elcsípnem a szőrös mellkasúak egyik csoportmeccsét fogalmam sincs ki ellen; csupán arra emlékszem, hogy meleg volt, fagyit ettem és „A. Recoba” a kezdőben kapott helyet.
A következő emlék már örökre az agyamba ivódott, akárcsak valamennyi interistának. Augusztus 31.-et írtunk ugyanabban az esztendőben, valami Ronaldo nevű, az akkori futballvilágot uraló brazil csoda bemutatkozására gyűlt össze vagy 80 ezer ember a Meazzába a Brescia elleni idénynyitóra. A showt azonban ellopta az átigazolási világrekordért szerződtetett golyófejű elől az ismeretlen 21 éves, Beatles-frizurás, nyuszifogú uruguayi balszélső, aki a vendégek vezető gólja után állt be és két olyan lökettel fordította meg a meccset, hogy ha akkoriban alapítják a Puskás-díjat, ez a kettő osztozott volna rajta holtversenyben. Ha választani kellene, talán az elsőt emelném ki: akkora erővel lőtte ki a hosszú felső sarkot szinte egy helyben állva vagy 25 méterről, hogy kigyulladt a háló.
Sandro Mazzolának, a klub egyik legendájának köszönhettük a szerződtetését, ő javasolta a világuralomra törő Morattinak a csíkszemű ifjoncot. A már említett világ legjobbja mellett Ivan Zamorano, Nwankwo Kanu, Marco Branca és Maurizio Ganz alkotta a támadószekciót – a mai, egy csatáros, hamis 9-eses világhoz szokott szervezetünknek sokkoló névsor ez mind mennyiségben, mind minőségben. Recobának is az volt, mert a két csodagól ellenére mindössze még 7(!) mérkőzésen léphetett pályára első szezonjában, hiába „beckhamezett” később egyet az Empoli otthonában, ahol a változatosság kedvéért a félpályáról ívelt a kapuba.
A velencei kikölcsönzése során jöttek rá a vezetők, hogy talán nem lenne baj több lehetőséget adni neki. A Waterworldben 19 meccsen 9 gólpassz társaságában 11 gólt süllyesztett el, természetesen betalált az Inter 3-1-es legyőzésekor is – más kérdés, hogy végül Frey kapus öngóljának könyvelték el a szabadrúgása után a hidrogénezett hajú francia hátáról a kapuba pattant labdát.
Talán a 99/00-es szezon számít interes pályafutása csúcsának, pedig a Lippi-féle monstercsapatban is olyan emberek hajtottak a játékpercekért, mint Ronaldo, a világrekordot jelentő összegért megvett Vieri, aztán Zamorano, Roby Baggio, és a még tiszta Mutu… 27 meccs jutott neki ilyen társaságban, a 10 rúgott gól igen szép mutató. Az talán keveseknek rémlik, hogy ekkor kötött új, hatéves szerződése a Föld legjobban kereső futballistájává tette egy időre.
A Juventus-bérenc szivarfüstös képességeit ugyanúgy meghaladta a feladat, mint az elődjeiét és az utódjaiét, nevezetesen: megtalálni Recoba ideális posztját és helyét a csapatban. Játszatták csatárként, pontosabban secunda puntaként általában egy emberhegy mellett, szerepelt az ékek mögött trequartista poszton, volt vonalszélső 4-4-2-ben (ki más, mint Cúper, majd később Mancs alatt). A csatárposzthoz kellő gyorsasága megvolt, cselezőkészsége úgyszintén, viszont gyakran eltűnt a mezőnyben. Rosszabb, kedvetlen napjain védekezni se volt hajlandó és hiányzott belőle a kapu előtt szükséges gyilkos ösztön. A trequartistához indokolt játékintelligenciával rendelkezett ugyan, ám a csapat nem bírt el két támadót és egy lusta szervezőt, valamint hiába tudott kulcspasszokat adni, hosszú távon kevés volt az ő tudása ide. Szélsőként a beadásokkal nem volt gondja, de itt kellett a legtöbbet futnia, visszazárnia, amit szeretett hanyagolni és a vonal mellé szorítva rendre messze került a kaputól, tehát az iszonytató balossal nem tudta rémisztgetni a kapusokat.
A konstans kiváló teljesítmény elmaradásának csupán egyik oka volt a rengeteg kisebb-nagyobb sérülése és nyilván az útlevélbotránya kapcsán kapott több hónapos eltiltása sem aranybetűkkel szerepel a CV-jében. Ha nagyon sarkosan nézzük, igazából egyik edzőjétől sem kapta meg a maximális bizalmat. Ez alatt azt értem, hogy hiába volt kezdő mondjuk 3-4 meccsen zsinórban, egy-egy gyengébb produkció után azonnal repült a padra vagy a lelátóra. Ráadásul a pletykák szerint szívesen „détárizott”, azaz emelgette meccsek előtt és után a nem éppen sovány kakaós tejet tartalmazó poharat.
Ezek alapján azt hihetné a Recobáról életében nem hallott olvasó, hogy egy középszerű, egydimenziós játékosról beszélünk, holott koránt sem ez volt a helyzet. Leginkább a látványos góljaival bizonyítanám be, miért tartozott a ligaelithez, sőt, ha kizárólag a rúgótechnikáját és konkrétan a bal lábát vizsgáljuk, világszerte sem nagyon találtunk jobbat az övénél.
Könnyebb lenne egyedül felhúzni a kerítést a magyar-szerb határon, mint kiválasztani és sorrendbe állítani a legszebb, legemlékezetesebb Recoba-gólokat. A már felemlegetett atomcsapás-szerű pusztítás nyilván verhetetlen, de a többivel bajban lennék. Élmezőnyben van a Leccének rúgott hatos alkalmával egy szenzációs esernyő-lefordulás-átemelés kombó után szerzett találata; aztán amikor Perugiában a félpályáról indulva behülyített vagy négy védőt, majd a 16-os környékére érve befelé fordult és ballal a pipába tekert; ott van a Roma elleni „mindenkit kicselezek a büntetőterületen, aki szembe jön” gól; a Sampnak rúgott 94. perces győztes bombája a 0-2-ről fordítás alkalmával, végül pedig az utolsó előtti interes idényében közvetlenül szögletből csavart gólja.
Alvaro Recoba milánói története azok közé a – végül is szomorú – esetek közé tartozik, amikor egy földön túli tehetséggel megáldott futballista nem tudta igazán kihasználni a vele született adottságokat. Ki tudja, talán ha nem az Interhez kerül, vagy ha akkoriban létezik a manapság divatos 4-2-3-1-es felállás, ahol inverted wingerként hasznosabb lehetett volna, minden másként alakul, és most egy világklasszistól búcsúznánk, nem egy olyan underground hőstől, mint amilyen ő volt.