Afrikában szerepeltünk az argentin válogatottal. Egyik este Daniel Passarella bejött a szobámba és faarccal közölte: az Inter le akar engem igazolni. Nem tudtam, hogy szivat-e, az ábrázata elég komolynak tűnt. Visszakérdeztem: a milánói Inter? Ahol te és Matthäus is játszottatok?” Igen – jött a válasz a szövetségi kapitánytól. Ekkor tudtam, hogy nem szórakozik.” A rövid anekdota Javier Zanetti önéletrajzi könyvéből való. Il Capitano 41. születésnapja alkalmából visszautazunk 1995 nyarának környékére és felelevenítjük az Interbe igazolásának történetét.
A klub akkori egyik játékosmegfigyelője, egyben korábbi csatára, Antonio Valentin Angelillo bevásárlókörúton járt Argentínában. Leginkább Ariel Ortegára és Sebastian Rambertre akarta ráhúzatni a kék-fekete mezt, amíg egy Banfield-meccsen meg nem látott egy lelkes, csupaszív, vékony testalkatú középpályást fáradhatatlanul zakatolni. Ő volt Javier Zanetti.
Massimo Moratti 1995 februárjában süppedt bele az Inter elnöki székébe és mielőtt hozatott volna egy latte macchiatót a titkárnővel, gyorsan eldöntötte: édesapja nyomdokain haladva újra a világ legjobb csapatát akarja látni Milánó kék-fekete felében. A kissé merész terv megvalósításához nagy játékosok kellettek, épp ezért szurkolói körökben ment a szemöldökhúzogatás, amikor kiderült, az új Moratti-éra első szerződtetett alkalmazottja egy ismeretlen lángosképű argentin egy nevesincs helyi csapatból. „A megfigyelők elsősorban Ariel Ortegát akarták rám tukmálni, de mutattak videófelvételeket Zanettiről is. Egy U21-es válogatott meccsét láttam és teljesen odáig voltam tőle: hihetetlen módon játszott. Amilyen szenvedéllyel nekiugrott az ellenfélnek, hogy visszaszerezze az elveszett labdát, teljesen lenyűgözött. Néhány hónappal később felhívtak, hogy rábólintok-e a Rambert-üzletre, de miután megnéztünk a fiammal még egy felvételt Zanettiről, úgy döntöttem: előbb őt akarom” – idézte fel a presidente a háttérsztori részleteit.
A hagyományokhoz méltóan a fajsúlyos igazolások külföldről érkeztek: Zanettit napokkal később honfitársa, a csatár Sebastian Rambert követte, őket a Copa Americán döbbenetes dolgokat művelő brazil Roberto Carlos, és a Manchester United középpályáját összefogó Paul Ince. Az európai futballt alapjaiban felforgató Bosman-szabály bevezetése előtti időszakban jártunk ekkor, tehát egy csapatban egyszerre maximum három idegenlégiós lehetett a pályán – ennek főleg a később csalódást okozó Rambert lett a vesztese. Érdemes megállni egy pillanatra Roberto Carlosnál. Egyrészt a scoutok remélhetőleg kaptak karácsonykor külön jutalmat, hogy a védelem szélére két ilyen kaliberű játékost (Zanetti-RC) szúrtak ki, másrészt a klubvezetésnek is jár a pacsi, hogy az összes konkurens nagy klub elől sikerült Milánóba költöztetni az izmos combú embert.
1995. június 5-én mutatták be a sajtónak a két új argentin szerzeményt. A 22 éves Javier Adelmar Zanetti a Banfieldban 76 bajnoki mérkőzésen szerzett négy, a 21 esztendős Sebastian Pascual Rambert az Independiente mezében 52 meccsen elért 21 gólját hátrahagyva kezdett új életet Milánóban. „Minőségi fiatal játékosokat kerestünk és úgy hisszük, megtaláltuk őket” – mondta a sajtótájékoztatón az élő klubikon, Giacinto Facchetti, aki nem mellesleg Zanetti mentora lett a kezdetekben. „A bemutatásom után a klubszékház teraszán integettem a szurkolóknak. Végig a nevemet skandálták, még az időközben eleredő eső sem tartotta vissza őket” – a Traktor becenevet egy argentin televíziós kommentátortól kapó új fiút meghatotta az érzelmes fogadtatás.
Facchetti barátként közeledett Zanetti felé, ő tanította meg rá, mit jelent Inter-játékosnak lenni, ennek a klubnak a mezét viselni és hogy ugyan a labdarúgásban számít az eredmény, ám sokkal fontosabb a hűség, a becsület, az ellenfél és annak szurkolóinak tisztelete.
Zanetti úgy érezte az első hónapokban, hogy ő lesz a kimaradó légiós, esetleg kölcsönadják valahová erősödni, mert Rambertet egy-két látványos gólja miatt promótálták rendesen, Roberto Carlos frissen feltűnt gigatehetségnek lett beállítva, Ince meg Európa legjobb középső középpályásai közé tartozott. A klubvezetés viszont bízott benne, fel sem merült a kölcsönadás gondolata. Diego Maradona látogatóba érkezett Milánóba, ahol rögtön meginterjúvolták az Inter új szerzeményeivel kapcsolatban, mire Argentína futballistene ennyit mondott: „Zanetti lesz a legjobb igazolásotok.”
1995. augusztus 27.-én debütált hivatalos mérkőzésen az Inter színeiben. A Serie A 95/96-os idényének nyitófordulójában 57 ezer néző előtt az újonc Vicenza volt a nerazzurri ellenfele a Meazzában. Ottavio Bianchi a Pagliuca – Zanetti, Festa, Fresi, M. Paganin, Roberto Carlos – Ince, Dell’ Anno, Berti – Delvecchio, Ganz összeállításban küldte pályára a csapatot, Zanetti tehát a kezdők között kapott helyet. Nem túl meggyőző, de azért ígéretes játékkal a csapat Roberto Carlos szabadrúgásgóljának köszönhetően 1-0-ás győzelemmel mutatkozott be. A kritikusok rögtön kiemelték az Inter erősségét: a két szélen rohamozó Zanetti-Roberto Carlos duót, amely szerintük Európa egyik legjobb párosa. Zanetti a győztes gólszerzővel egyetemben a legmagasabb, 7.5-ös osztályzatot kapta a másnapi Corriere della Serában.
„Jól emlékszem az első meccse előtti pillanatokra. Bementem az öltözőbe, és láttam, hogy ott gubbaszt csendben egy sarokban. Kérdeztem tőle, hogy érzi magát, mire így válaszolt: soha nem éreztem még ekkora nyomást. Tudtam, hogy képes lesz majd kezelni ezt és a klub legjobb játékosainak egyik lesz” – mondta Moratti, a bölcs előrelátó.
Igaza lett.