“…és aztán eltangózott – Diego Milito”

A mai futballban öt év már elég hosszú idő ahhoz, hogy egy játékost nagyon is megbecsüljön mind a klub, mind a szurkolók. Ideális esetben távozásakor (vagyis amikor ez balhémentes) megkapja a neki járó tisztelet. Öt év persze általában nem szokott elég lenni ahhoz, hogy játékos legenda címkével léphessen tovább. Általában. Hajtás után a búcsúzkodós sorozatunkban a Herceg következik, aki öt évet töltött nálunk, de nem kellett neki ennyi idő, hogy aranybetűkkel vésse be magát a klub történetébe. Neki egy is elég volt.

Későn érő típus

Diego Militora nem lehet azt mondani, hogy fiatalon üstökösként robbant volna be a futballköztudatba, hiszen első profi szerződését 20 évesen írta alá hazájában, ráadásul ott sem tűnt ki azonnal, négy idény kellett neki, mire Európában szerencsét tudott próbálni. Sőt, betöltötte a 26-ot (!!!), mire a Serie B-ből egy topligába, nevezetesen a Primera Divisionban szereplő Zaragozához aláírt.

Minden bizonnyal ez, vagyis az életkora jelentős szerepet játszhatott abban, hogy érte soha nem álltak sorba az öreg kontinens nagyvadjai. Pedig okot éppen adott volna rá. Önmagában a zaragozai teljesítményével is kiérdemelte (megint csak: volna) az érdeklődést, de ha másért nem is, legalább a Realnak vert laza négyes után bekerülhetett volna egy-egy topcsapat edzőjének noteszába.

De nem történt meg, három remek idénye ellenére a harmadikban a Zaragoza kiesett, ő pedig visszatért a Genoához annak ellenére is, hogy Fernando Hidalgo – Milito ügynöke – szerint jobb ajánlatokat is kapott komolyabb csapatoktól. Itt némi romantikával megjegyezhetnénk, hogy csak egy csapat ajánlatára várt.

Azt az ajánlatot meg is kapta, Mourinho szemet vetette rá kiváló szezonja után, ő pedig az Interhez igazolt, végre lehetőséget kapott, hogy a legmagasabb szinten is kipróbálhassa magát – mindezt 30 évesen.

Az I-n a pont

Hiába kezdtek felerősödni azok hangok, miszerint Ibrahimovic a legnagyobb meccseken értékelhetetlen, talán egyikünk sem szerzett volna előre ciánt az egyik reggeli kávéjához, hogy pont ezt a problémát fogja Milito orvosolni. Talán sokunk – velem együtt – beleesett abba a hibába, hogy előbb nézzük az életkort. Meg egyébként is, más dolog egy középcsapatban folyamatosan villogni és más a BL nagyágyúi ellen főszerepet játszani.

Militot szerencsére nem olyan matériából rakták össze, hogy berezeljen, ráadásul az évszázad üzletének keretein belül elcseréltük a nagypofájú svédet Eto’o-ra, majd a zárás előtt Sneijderrel egészítettük ki a puzzle-t. Minden kis darab a helyére került, hogy elinduljunk (többek között) Milito vezetésével világhódító utunkra.

Ekkor már deklaráltan a BL-győzelem volt a cél, José pedig tudta, hogy ehhez a Barcelonát kell legyőzni, illetve, ha a Barcát legyőzzük, akkor mindenki mást is. Ennek szellemében rakta össze a csapat kontrajátékát, aminek a csúcsán Milito foglalt helyet.

A Herceg pedig erre tökéletesen alkalmas volt. Remekül lát a pályán, kiváló a rúgótechnikája, önzetlen. Mindig tudta, hogy mikor kell cselezni, mikor passzolni, mikor kell megtartani a labdát. Bármikor ki tudott osztani egy kulcspasszt vagy gólpasszt a nála előnyösebb helyzetben lévő társnak, de ha arra volt szükség, akkor ő vállalta magára a góllövést. Ez tette a világ egyik legjobb csatárává, és ezek azok a tulajdonságok, amik Ibra fölé emelték. Az ő személyisége nem telepedett rá a csapatra és tette egyénfüggővé gyakorlatilag az egész idényt. Épp ellenkezőleg, neki a játéka mellett a személyisége is kiteljesedett, ami a csodálatos triplázáshoz vezetett. És egyáltalán nem mellesleg ahhoz, hogy minden sorozatot ő döntött el.

Az “egyszezonos”

A triplázás után következett egy nagyon rossz idény számára. Mindezt gyakorlatilag felvezette a VB, ahová Maradona ugyan elvitte, de szinte csak “muszájból”, kiegészítő emberként. Nem mintha ő változtatni tudott volna az argentin csapat ritkán látható szervezetlenségén, de ettől függetlenül gyakorlatilag bűncselekménynek számított a szememben a világ legjobb formában lévő csatárát padoztatni.

Az egész, VB-t követő szezonban gyakorlatilag kereste önmagát, egyik sérülést követte a másik, látványosan elment az önbizalma. Ráadásul, mintegy bónuszként, megkapta a jobb esetben irigyektől, rosszabb esetben butáktól tudatlanoktól, hogy “egyszezonos”. Volt egy jó idénye és ennyi a pali.

Hogy rátegyünk még egy lapáttal,  2011 őszén sem találta meg régi formáját, aminek tetőpontja az emlékezetes Atalanta elleni bénázás volt, amikor kézzel próbálta beütni a labdát a kapuba, ami ugyan nem sikerült, ellenben belesérült az akcióba.

Ekkor már egyre többen – köztük jómagam – elkezdtünk kételkedni abban, hogy vissza tud-e még térni régi önmagához. Azt tudtuk, hogy nem “egyszezonos”, merthogy bőven bizonyított előtte is, a megelőző 6 szezonjából csak egyszer nem jutott el legalább 20 gólig. Egyre inkább érett az ő eladása.

Csakhogy Il Principe fogta magát, felépült sérüléséből és olyat produkált, amire senki sem számított. Mintha kidobta volna a szemétbe az önbizalom hiányos énjét, hogy egycsapásra visszahozza a 2010-eset. Tavasszal egész egyszerűen megállíthatatlan volt, annyira ment neki a góllövés, hogy kettővel felülmúlta a treble-szezonban szerzett 22 bajnoki gólját. Ő, az egyszezonos.

A tavalyi, Kolozsvár elleni borzalmas sérülése gyakorlatilag véget vetett interes pályafutásának. Biztosan nem tudhatjuk, de én azért élek a gyanúperrel, hogy már a nyáron megtörténik a tulajváltásunk, akkor talán ezt az idény se kapta volna. De jó ez így, legalább méltóképpen el tudott búcsúzni a közönségtől.

Mi pedig három videóval búcsúzunk, nem nehéz kitalálni, hogy melyik hárommal. Négy gól, időrendi sorrendben a Coppa Italia döntője, az utolsó forduló a Serie A-ból és természetesen a Bajnokok Ligája döntőjének találatai.

Köszönünk mindent, Herceg, sosem feledünk!