“…és aztán eltangózott – Esteban Cambiasso”

Amikor az ősz folyamán Erick Thohir megszerezte a klub többségi tulajdonrészét, jól tudtuk, hogy az Inter életében új korszak köszönt be. Időszerű és elkerülhetetlen a váltás, hiszen évek óta a semmi közepén tébolyog a klubunk. Mi szurkolók is akartuk, vártuk már, hogy új időszámítás kezdődhessen szívünk választottjának életében, de most, hogy eljött a pillanat, a felfrissülés kezdete, kicsit szomorúak is vagyunk. Négy részes, Tango és Cash ihlette sorozatunkban az argentin ikonjainktól búcsúzunk, elsőként pedig nekem jutott az a nemes feladat, hogy az egykor még Capitano Futoróként emlegetett Esteban Cambiasso előtt tisztelegjek.

A 2003-2004-es szezonban kiemelt figyelemmel követtem a Real Madrid mérkőzéseit, és nem azért, mert szurkolójuk lettem volna (rossz rá is gondolni), hanem mert még mindig bálványoztam Ronaldót. Nem tudtam rá haragudni, hiába távozott a hátsó ajtón, sunyi módon, pofán csapva azokat, akik oly sok éven át, a legnehezebb időszakokban is kitartottak mellette.

Ekkoriban tűnt fel nekem Cambiasso játéka. Tetszett, hogy mennyire elegáns, posztjához képest sokoldalú, és fizikai korlátai ellenére mennyire hasznos és szívós. Alapember volt az őszi szezonban, ám télen már rebesgették, hogy nem hosszabbít Madridban, az Inter pedig lecsapna rá az előttük álló nyáron, kihasználván a Bosman-szabályt. Mai napig emlékszem, hogy mennyire örültem a Nemzeti Sport cikkét olvasva.

Az átigazolás ténye már tavasszal napvilágra került, én pedig alig vártam, hogy a kopaszodó argentin felvegye az Inter szent mezét és megmutassa azt, amit a Real Madridban csak oly kevésszer tehetett meg.

Azóta eltelt 10 év és ez a mostanra már teljesen kopasz úriember Alvaro Recoba és Julio Ricardo Cruz mögött kiérdemelte a dobogós helyet a kedvenc játékosaim nevű listámon.

Hamar alapemberré vált Roberto Mancininél, Davidsot két hét alatt kiszorította kezdőből,  innentől pedig nem volt megállás. Hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre fontosabbá vált, mígnem eljutottunk arra a szintre, hogy kijelenthettük: nélküle elképzelhetetlen az Inter kezdőcsapata.

Sokunk már a következő kapitányt látta benne, aki Zanetti visszavonulása után átveheti  a fővezér szerepét. Sorsszerű, hogy végül együtt hagyják el azt a csapatot (előbbi esetében csak játékosként), amely naggyá emelte őket, és amelyet ketten vezéreltek oly sok éven.

Ami igazán különlegessé teszi őt a pályán, az az, hogy több olyan tulajdonsága is hiányzik, amely a posztján a legnagyobbak közé emelhetné őt, ám ő mégis képes volt elérni ezt a szintet. Nem gyors, nem erős és nem atletikus, és legfőképpen nem fekete. Lenyűgöző játék intelligenciája, taktikai érzéke és csapatember mivolta pályafutása csúcsán mégis a legjobb védekező középpályások közé emelte.

A legszebb emlék

Amit 2010-ben a Camp Nouban játszott, arra nehéz kifejezéseket találni, de talán a mestermunka szó hűen tükrözni azt a teljesítményt, amelyet azon a csodálatos, április végi barcelonai éjszakán művelt. Az a 90 perc volt számára a csúcs.

Ha más sportág nagyjaihoz kellene hasonlítanom képességeit, akkor Alain Prost és Cadel Evans ötvözetéből jönne ki Esteban Cambiasso. Hidegvérű, letisztult, elegáns, mint Prost,  sokoldalú, szívós, és csupaszív, mint Cadel. Tökéletes párosítás.

Több mint egy évvel ezelőtt volt szerencsém a helyszínen megtekinteni az Inter kolozsvári vendégjátékát az Európa Liga kieséses szakaszában. A második félidőben csak Cambiassót figyeltem, a többiekkel nem is foglalkoztam, hiszen annyira magával ragadó volt Cuchu jelenléte. Szinte végig, 90 percen át kommunikált a társaival, irányította a fiatalokat, mint egy igazi veterán, akire hallgatnak az ifjú növendékek. Minden szavát itták, én pedig csak őt voltam hajlandó nézni. Fantasztikus volt látni, ahogyan vezényelte a csapat hátsó sorát, holott nem is ez a posztja, de az évek folyamán itt is megtanult játszani egy elfogadható szinten.

Idővel, az amúgy sem eget rengető sebessége még inkább meg kopott, a kondija vészesen romlott, de még mindig képes volt magas színvonalon játszani. Az idei szezonban egy rossz szavunk sem lehetett rá, holott már a töredékét sem volt képes hozni annak, amit akár csak 2-3 éve tudott. Magyarán mondva a pályán immáron pótolhatóvá vált.

Azon kívül azonban kevésbé.

És ez lesz Thohir illetve az új vezetőség legfontosabb feladata a közeljövőben: megtalálni az új szellemi vezéreket. Mert oké, hogy Zanetti marad a csapatnál, és talán egy nap Cambiasso is visszatér vezetőként, de az a jellem, tartás és rutin, amelyet ők ketten hoztak az öltözőbe, azt nem lehet pótolni egyhamar.

Amikor a tegnapi nap folyamán azon gondolkodtam, hogy vajon miről is kellene írnom, kapásból beugrott két gól. Az egyik gyönyörű volt, a másik pedig iszonyatosan fontos. A gyönyörűért KATT IDE, a fontosat pedig senki sem feledi:

Cuchu, mindent kösz!