Most már nincs mit ezen vitatni, a Juventus-győzelem óta az Inter gödörben van. Eddig volt értelme némileg csoportosítani a gyengébb eredményeket ok-okozati összefüggések tükrében – nagy vonalakban nyilván eddig sem volt -, viszont most már a probléma oly’ méretűre hízott, hogy egyértelműen felismerhető már a korábbi mérkőzéseken is. Tehát nincs igazi különbség, a kiváltó ok ugyanaz. Ezt vennénk nagyító alá. Nyilván a legkézenfekvőbb megoldás, ha repülne, hiszen ez eddig is bejött, és több példa is van rá, hogy a folyamatos és rendszeres edzőváltás hosszútávon mindig kifizetődő.
Döcögősen kezdődött a szezon, a második fordulóban a Roma rondított egy jelentőset a San Siro közepére, majd nem sokra rá a Siena tette hasonló formában tiszteletét ugyanott. Innentől kezdődött egy új időszámítás, egy új felállás és a sikerszéria. Már akkoriban is volt némi nemű ranieris gellerje a győzelmi szériának, hiszen hasonlóan sokszor szerencsés, és a mutatott játékot illetően távolról sem meggyőzően jöttek a győzelmek. De érződött némi stabilitás, és minőség, így ezzel nem foglalkoztunk.
Majd jöttek a döcögések, amik részben várhatóak voltak, és ezzel-azzal magyarázhatóak, viszont a problémák ott lappangtak a felszín alatt, és bizony bőven akadt lehetőségük felszínre bukkanni. Mik lehetnek az okok?
Százszor taglaltuk, a 4 védős rendszer a 3 középpályással megbukott, amellett, hogy a védekezést nem tudtuk megoldani, hiányzott a mezőnyjátékból is a minőségi dominancia. Mi történt? Strama megváltoztatta a védekezést, kevesebb lett a kapott gól, így könnyebb lett meccseket nyerni, a támadószekció minősége különbséget tudott jelenteni. A mutatott játék továbbra is bizonytalan és hullámzó volt, viszont jöttek az eredmények.
A legjelentősebb probléma az, hogy Stramaccioni nem megoldani próbálta a felvetődő nehézségeket, hanem inkább csak befoltozni, eltakarni. Ami valahol érthető, elképzelhető, hogy időigényes lett volna, és rámegy az állása. Viszont a probléma ott maradt. Mi is az igazi probléma?
Stramaccioni az első nehézségek felvetődésekor felhagyott a csapat szerkezeti felépítésével, és egy gyors menekülő utat választott. Nem próbálta meg csapatként az adott felálláson belül felépíteni a játékot. Az eredetileg elképzelt felállásban a középpályás védekezést, a labdabirtoklásával egy időben működőképes támadójátékot felépíteni, egy csapat alapvető játékát. Egyszerűen választott egy olyan felállást, ahol az egyének megoldják a csapatrészeket, és ez rövid távon kiváló orvosság is volt. Viszont továbbra sem sikerült egységes játékképet kialakítani. Stramaccioni Intere klasszikus értelemben véve sosem tudott igazi csapatként létezni. A csapatrészeket teljesen egészében az ott játszó egyének megoldásai teszik ki, nincs igazi kohézió a csapatrészek között, nincs kapcsolat, nincs összefüggő, folyékony játék, és játékkoncepció. Ezért történik az, ha be kell állnia Silvestre-nek, aki egyénileg elmarad a többiektől, nincs olyan helyzetfelismerő, helyzetmegelőző képessége, mint a többieknek, összeomlik a védelem. Mert nincs igazi egység, nincs igazi alap, nincs megszervezve a védekezés, lényegében mindenki egyénként működik, és mivel jól megoldotta a feladatát nem volt gond.
Ugyanez érvényes a támadószekcióra. Ahogy egyénileg nem sikerül valamit megoldani, problémák vannak. Cassano nélkül játszottunk két meccset, nem lőttünk kapura. Mert nincs egységes támadótaktika, nincs csapatként való támadókoncepciónk. Minden kizárólag az egyéni villanásokra korlátozódik. A középpályán ugyanez a helyzet. A középpályás, egységes védekezést sem sikerült megszervezni, ha nem a megfelelő összetételben játszunk, ergo nincs Gargano, vagy Cambiasso vagy Mudingayi, akik egyénileg képesek labdát szerezni, támadást elhárítani akkor nincs középpályás védekezés, de velük is sokszor necces, mert maga az alap itt sem adott. Lásd, most a Siena ellen a Zanetti-Kuzmanovics kettős miatt, lényegében esélytelenül álltunk ki, ugyanis szélmalom harc volt, klasszikus taktikai vereség. Ezért is van az, hogy lényegében a keret nagy része használhatatlan. Mert, ha egyénileg nem vagy a mostani szituációhoz kellőképpen sokoldalú (Alvarez, Pereira, Schelotto), átlagon felüli (Livaja, Rocchi, Mariga), nem vagy magasan kvalifikált saját stílusodon belül (Silvestre, Jonathan), akkor csak útban leszel, vagy hibát hibára fogsz halmozni. A mostani Interben nem tud megbújni egy szürke eminenciás, egy csapatjátékos, mindenkinek komoly szelet jut a csapatjátékból, aránytalanul sok.
Ennek a folyománya pedig, hogy mivel alapjáték sincs, ezért nincs egységes és állandósított játékkép, és gameplan. Értsd: a Juventus minden körülmények között labdatartásra törekszik, védekezésben területet szűkít, egységesen mozognak egész meccsen, folyamatosan dominálni akarnak, és támadó felfogásúak. A Milan minden körülmények között stabil középpályából és védekezésből indít, lassú, de kontrollált labdatartással. A Fiorentina és a Lazio minden mérkőzésén ragaszkodik, a kombinatív lendületes támadójátékához. Eredménytől, ellenféltől, a mérkőzés állásától nagyrészt függetlenül. (Természetesen arról nem beszélve, hogy az ő felállásuk nem tűzoltás jellegű, hanem a szerkezeten belül játszik, működik a csapat ezáltal van működőképes és hatékony gameplan is.)
Nekünk mi a gameplan? Vezetést szerzünk és elkezdünk lötyögni. Az ellenfél kiegyenlít, vagy megfordítja a meccset, és jön az ész nélküli rohanás és kapkodás. Ugyanis megint más a koncentrációt, motivációt fenntartani egy olyan játékkoncepcióban, ami folyamatos és megint más egy olyanban, ahol állandóan a mérkőzés alakulása szerint tekergetjük a fordulatszámot. A Juve meccs óta egyetlen egy vezetésünket sem tudtunk lenyelni vagy bebiztosítani, az összes meccsünkön visszahoztuk az ellenfelet, vagy belealudtunk a meccsbe. Illetve fordítani sem tudtunk.
Tehát: Van egy olyan játékkoncepciónk, ami teljesen mértékben kiszolgáltatott a játékosok egyéni megoldásainak. Ami összességében valamennyire működik. Viszont súlyos probléma, hogy nincs alapja a csapatnak, egész egyszerűen nincs játéka. Valószínűleg ez nem is fog megváltozni, szóval marad továbbra is az, hogy minden játékosnak meg kell oldania az adott csapatrészt, lényegében egyedül. Abban bízhatunk egyedül, hogy Strama Kovacic személyében fel tud építeni egy olyan játékost, aki a borzasztóan alacsony létszámú, ezáltal hullámzó támadószekciónak segítsége lehet, és elkezdhetjük gyűjtögetni a pontokat. Viszont hiába érünk oda akár a BL-helyekre – amire perpillanat borzasztó csekély az esély, valószínűleg becsaptuk magunkat és elvesztegettünk egy évet, ugyanis nem építettünk semmit, nem alakult ki semmilyen gerinc. Hiába találtunk meg pár a jövő szempontjából meghatározó játékost, a csapatnak nincs játéka. És ez sokkal nagyobb probléma, minthogy odaérünk a harmadik helyre vagy sem.
Stramaccioni esetében pedig egyszerű a képlet. Egy gyors menekülő útnak köszönhetően, most komoly problémákkal kell szembe néznie. Viszont az nem lehet kérdés, hogy tehetséges edzővel állunk szemben. Feltehetjük magunknak a kérdést. Kirúgjuk, mert nem sikerült első szezonjában és a szakmában amúgy is kezdőként egy struktúrát felépítenie – részben kényszerből – és az egyik rivális kezére játszunk (jelenesetben a Roma a legéletszerűbb), ahol esetleg hagyják kikísérletezni és kitapasztalni magát. Vagy megtartjuk, és időt és lehetőséget biztosítunk neki arra, hogy tapasztalatot szerezzen, és fejlődhessen. A képességei tükrében határ a csillagos ég. (Egy külön poszt témája az Inter szakmailag igencsak megkérdőjelezhető szakmai stábja, ami jelenesetben szintén nem dolgozik maradéktalanul a keze alá, hogy finoman fogalmazzunk.)