Fejezetté nyilvánítva

Sneijder-ügy hónapokig mérgezte a csapat légkörét, a végkicsengése a lehető legrosszabb lett. A vezetőség szerepéről már értekezett tegnap GPT kolléga, én nem is erre koncentrálok. Ez egy búcsúposzt, vagy legalábbis olyasmi akar lenni. Az biztos, hogy a holland ex-tízesről szól, aki sokadikként adta le a mezét a triplázó csapatból. Vagy leadatták vele, de a végeredményt tekintve mindegy is. Valami véget ért.

Az én szememben több dolog ért véget, mint Sneijder, a futballtörténelmet tekintve röpke Interes pályafutása. Valahol mindig bíztam benne, hogy a triplázó csapat romjaiból egyszer újra várat építenek. Mert milyen szép vár állt ott. Már csak homályosan dereng fel, mintha a rég múlt árnyai letörölték volna az izzadtságot is, ami lecsordult a homlokokról a mérkőzések után. Még három éve sincs. Kissé hihetetlen. Múzeummá vált, és a múzeumból soha nem lesz már újra vár. Legfeljebb egy új épülhet, de az már egy másik lapra tartozik. A régi, fejezett lett, s végleg lezárult.

Elég messziről indítottam, ahhoz képest, hogy ez egy Sneijder-poszt, azaz pontosabban az utolsó. De ez nem csak egy poszt a hollandról – amivel nem akarom dicsteleníteni a búcsúját -, ez egy poszt a legjobb Internazionaléről, amit valaha láttam, s jó eséllyel látott az olvasók 90%-a. Meg arról, hogy szembesülni kell azzal, ami elmúlt, végleg. Dühöt is érzek, ugyanúgy, ahogy Lúcio távozásánál is, de a sorba illik Júlio César vagy Maicon búcsúja is. Velük lezárult egy éra. De amit igazán sajnálok, ahogyan ez megtörtént. Furcsa, hogy a klubtörténet egyik legnagyobb hőstettét végrehajtóknak úgy kell menniük, mint a láb alatt lévő söpredéknek. Mourinhónak igaza volt, a csúcson kellett abbahagyni. Az Interes pályafutást mindenképp. Nincs ez így rendjén, azon gondolkodtam, hogy néhány helyen miért tudtak méltón bánni a legendáikkal. Azokkal is, akik nem lehettek mindig a csúcson, mert az képtelenség. Ne minddel, de a többségével igen. Nálunk csak Zanetti az, akinél biztos vagyok abban, hogy a hozzá méltó tisztességes eljárásban részesül, és talán még a két argentin fegyverhordozója, Cambiasso és Samuel.

Ők hárman maradtak még abból a csapatból, a BL döntős kezdőből, meg Milito és Chivu. Stankovic szinte már csak hivatalosan tagja a csapatnak. Milito az egyetlen, aki “csak” a BL győzelemben vett részt, a többiek régebbi bútordarabok. Annyira régiek, hogy túlmutatnak az elmúlt évek sikerein és annyira régiek, hogy nemsokára mindnyájan leteszik a lantot. Mire újra sikeres lesz az Inter, ők már nem lesznek, addigra visszavonulnak, esetleg távoznak. Bíztam benne, hogy lesz valamiféle átmenet, hogy BL csapatból megőrizzük, akit meg lehet. Ezzel szemben a saját szüleink dobták ki dicstelenül a testvéreinket az ajtón. Alig hittem. Nincs semmiféle átmenet, ezekből a romokból nem építenek már semmit se.

Sok kritika érte az utóbbi időben Sneijdert, arra vonatkozóan, hogy az elmúlt két évben nem csinált semmit se, a hozzáállása rossz és motiválatlan. Többségében erősen túlzó, rosszindulatú, esetleg hozzá nem értő megnyilvánulások voltak ezek. Keményen fogalmazok, tudom, de nem véletlenül. Ha valamikor nem érte kritika, az a triplázó év. De valójában a feladatát a gyengébb szezonokban is ellátta, irányítónak érkezett, azért, hogy passzoljon, hogy helyzeteket teremtsen. Volt egy egy rossz időszaka, de az nem az elmúlt két év, hanem Ranieri regnálására tehető, amikor is az öreg bádogos képtelen volt beilleszteni a 4-4-2-es elképzelésébe a hollandot. Poszton és formán kívül játszott, s még ekkor sem vallott csődöt. Leonardo vagy Strama alatt viszont, bőven hozta a saját magát, más kérdés, hogy a csapat önmagában nem ütötte már meg a korábbi szintet. Márpedig egy irányító nem működik a csapat nélkül, szimbiózisban él azzal. A miheztartás végett Sneijder nem zseni, nem Zidane vagy Ronaldinho, ő csak egy posztján klasszisnak számító játékos, aki elvégzi a dolgát, soha nem kellett tőle megváltást várni. De nézzük mire gondoltam:

Felülről lefelé haladva, a 2012-13-as idény, s így tovább, alul a tripla szezonnal

Az első oszlop, a bajnokság egészében elért helyezés a key pass számot tekintve, érthetőre fordítva, ez a gólhelyzetek teremtésére vonatkozik. Nincs különösebb eltérés, a holland ugyanúgy tudott passzolni és helyzeteket teremteni az idei (vagy a két évvel ezelőtti) szezonban, mint 2009-10-ben. Azaz Sneijder az említett Ranieris mélypontot kivéve mindig ligaelit volt abban, ami a feladata, és a 2011-12-es szezonban sem vallott szégyent, sőt. Az is megfigyelhető, hogy a triplázó szezonhoz képest, ami ugye megközelíthetetlen, manapság már mennyiségileg és minőségileg is jobban passzolt, ennyit érett a játéka a korral (ez gyakori ezen a poszton). Tehát az, hogy Sneijder két éve nem önmaga, egy szimpla tévedés, alaptalan kijelentés. Amire szerződtették azt ő hozta, a csapat gyenge időszakában is.

Márpedig a csapatra nagyon is ráfért a játéka. Az idei szezonban az Inter főbb passzolási adatai olvashatók ezen a táblázat részleten. A három legjobb helyzeteket teremtő játékos, Sneijder, Cassano és Palacio. A többiek e tekintetben erősen elmaradnak tőlük. Jelen pillanatban ezt a közel 3 kulcspassz/meccs számot kellene pótolni, többek között ezt értjük az alatt, hogy hiányos a csapat kreativitása. Cassano az egyetlen, aki ezt ligaelit szinten tudja végezni, de egyedül nagyon nehéz dolga van, pláne, hogy közel sem 90 perces játékos. Na meg, nem is irányító, hanem fantasista, ő a kulcspasszokat kiosztja, de mezőnyben nem mozgatja a csapatot, mivel alapvetően támadó. Sneijdernek ezen funkciója talán fontosabb volt, mint maga a helyzet teremtés, sokat passzolt és pontosan, amivel egyrészt nyugalmat szerezhetsz saját magadnak és nyomást gyakorolhatsz az ellenfélre. Csak használni kell tudni. Ennyit a szakmai jelentőségéről.

Természetesen lehet pótolni a hollandot. Egy verőemberekkel felálló ütköző középpálya, – amit most favorizálunk – is megoldás, de attól függetlenül a kreativitás kelleni fog, már, ha élcsapatot akarunk. Ha másból nem legalább abból érdemes tanulni, hogy évekig nézhettük, ahogy a klasszis csatárokkal és csupa labdaszerzővel/rombolóval felálló csapat akadályokba ütközött. Ma már a klasszis csatároknak is híján vagyunk. A másik megoldás, hogy igazolunk a helyére valakit, aki minőségileg tudja pótolni, de a templom egerével nehéz versenyezni, márpedig, ha mi kinézünk valakit maguknak, ő úgyis rá tud licitálni. Így ez még problémásabb.

Nem óhajtom szentté avatni Sneijdert, meg voltak neki is a hibái. Elsősorban a sérülékenysége, ami miatt szezononként átlag 24 bajnokit tudott vállalni. Mindig benne volt a pakliban, hogy kidől 1-2 hónapra, s ez a mindenkori edző dolgát rendesen megnehezíti, főleg, ha egy hosszabb sérülés után kell még pár meccs is, hogy formába jöjjön. Ilyen volt a 2011-12-es szezon, amikor is sérülése után Ranieri nem tudta visszailleszteni a csapatba, ennek lett vége az erőlködés, a hiszti, a picsogás, a reklamálás. Amivel egyébként gyakran azonosítottuk Sneijdert. Nem egy tipikusan alacsony vérnyomású, nyugodt lelkületű ember, és akkor finoman fogalmaztam. Rengeteg felesleges dühöngés és reklamálás jellemezte, de ez általánosságban igaz rá, akkor is, ha megy a csapat szekere. Persze, ha nem ment neki a játék ez csak felerősödött, viszont ezek az allűrök, pont az állandó győzni akarásból, és ehhez párosuló tehetetlenség érzésből fakadtak. Ami nem tette ezt jogossá, csak érhetővé. De legfőképp magyarázza a motiváció létezését. (Apropó motiváció. Felmerült a keresete, hogy a pénz miatt ment a törökökhöz, valójában lényegesen kevesebb pénzt kap majd a Galatánál, évi nettó 4.3 millió eurót, egyébként teljesítménybéren van, 25.000 euró/ pályára lépés, így keresheti meg a többit (ez mellesleg okos húzás egy sérülékeny játékos esetében)).

Részemről nagyon régóta várt személy volt a klubnál a holland. Illetve nem pont Sneijder, hanem egy klasszis, minőségi 10-es. Mióta az eszemet tudtam nem volt ilyen, ami két okból volt fájdalmas. Egyrészt a csapat ötlet nélküli játékán látszódott, másrészt nem tagadom, ez a kedvenc posztom a futballban. A régi iskola. Az irányító vénával megáldott játékosokat elüldöztük, volt, hogy pont a városi riválishoz. Aztán ment az értetlenkedés, hogy miért nem nem elég hatékonyak a klasszis csatárok. Mourinho okos ember lévén később felismerte a problémát, és megérkezett az évek óta várt 10-es, Sneijder volt a kirakós utolsó darabja. Ráadásul megmenekítettük a Realtól, ahonnan méltatlanul dobták ki több társával együtt. Pont ezért nem akart visszamenni, amikor Mourinho hívta. A sors furcsa játéka, hogy még méltatlanabb módon lett kirakva tőlünk. Az, aki elengedhetetlenül fontos volt a BL győzelmet tekintve. Persze az igazi csapatmunka volt, és senkiről nem lehetett volna lemondani a győztes a csapatból, de akkor szezon végén kivételesen egyetértettem az UEFA-val, hogy a Maicon, Sneijder, Milito hármast választották ki – utóbbit kiemelve -, a csapatból, ha csak kicsivel is, de én is rájuk szavaztam volna. Furcsa, hogy közülük már csak Milito van.

Eszetlen módon mondtunk le egy eszes játékosról. Aki egyébként reálisan látta magát, azt mondta, hogy nincs jelenleg Európa legjobb játékosai között, más kérdés, hogy már mi sem vagyunk Európa legjobb csapatai között. Ebből a szempontból jelképes ez, ahogy csökkent a csapat, úgy csökkent Sneijder ázsiója is, de mégis az utolsó komolyabb presztízsű emberről mondtunk le, most újakat kell találni és kiépíteni.

A futball is észjáték, szükség van hozzá az agyra, sőt azt vallom, hogy akinek abból több van, az valószínűbb, hogy nyerni tud. A régi kedvencek szomorú távozásán kívül, ezt jelentette még Wesley Sneijder. Zanettiék nemsokára szintén elhagynak minket, amikor a Capitano vonul vissza, az egy óriási korszak lezárása lesz, de a triplázó csapat nagy részének távozásával egy fejezet is lezárult, így Sneijder is egy fejezetté vált. Nem kellett volna, hogy csak egy fejezet legyen, de így alakult, rövid lett és velős, szélsőséges, de annál szebb emlék. Egy fejezet, amit sosem feledünk.