A városi rivális hétközi győzelme levette a rontást a Meazzáról, legalábbis nagyon reméljük, hogy a Milan Cagliari elleni hazai sikere átvetül az Inter stadion-átkára is. Ehhez egy roppant masszív és az elmúlt idényhez képest jóval erősebb, jobb, gyorsabb, joveticsebb Fiorentinát kell legyőzni a forduló vasárnap esti zárómérkőzésén.
Tavaly ilyenkorhoz képest persze az Inter is jobban áll, mondjuk nincs magasan a léc. Ha a legutóbbi három bajnoki mérkőzésből indulunk ki, akkor baj van, mert papíron mindhárom 0-2-es eredményt hozott (két győzelem, egy zacskó), ergo most újabb vereségnek kellene következnie. Ha a Viola milánói látogatásaiból, akkor viszont mindjárt elővehetjük a colgate-es mosolyunkat, ugyanis a firenzeiek legutóbbi 11(!) interes vendégjátékuk alkalmával a hazafelé úton elmaradtak a vidám kártyacsaták a csapatbuszon, helyette Chiesától kezdve Kröldrupon át Gilardinóig valamennyien kispárnát az ablakhoz nyomva szundizták végig csendben a néhány száz kilométert.
Mivel a Fiorentina egy ideje az Olaszországban újra divatba jött három védős felállást (most képzelje ide mindenki Gasperini elégedett pofáját) alkalmazza, nagy valószínűséggel Stramaccioni hozzájuk idomítja a 20.45-kor kifutó 11 férfiből álló szerkezetet, ami annyit jelent, hogy megmarad a Veronában viszonylag jól működö Rano-Fal-Jézus trojka. Előbbi kettőt nagyon-nagyon féltjük a hipergyors -és lendületes Joveticstól – Várhidi Péter már rögtön jelezné, hogy itt látja a lilák nyerési pontját.
A középpályák nagyjából hasonló emberekből állnak: két futóbolonddal a széleken (Nagatomo, Pereira; Cuadrado, Pasqual), szerencse, hogy az ügyes kolumbiaival az indiánfejű uru találkozik, nem a japán krémtúrópuszító. Belül Sneijder sérülése ellenére a Zanetti-Cambiasso-Guarin hármasnak illene vernie a Pizarro, Romulo, Borja Valero triót, ha valamelyik argentin helyett esetleg bekerül a büntetősztag belga őrmestere, akár szó szerint is vehetjük a leírtakat.