Inter Parma 5-0. Pacsizzatok rá, írjátok a pólótokra vagy varrassátok az I Love Mom Moratti tetkó fölé, hogy idén 100%-os a csapat, még mielőtt ez megszakadna, mert azért, van rá esély, hogy meg fog. De ez lényegtelen jelen esetben, mert a csapat, most hasít felfelé, s ma produkálta az év legjobb játékát. Meg a szezonét is. Sváby Bandinak volt egy erőltetetten vicces műsora anno, Nem a te napod címmel, juttatta megint eszembe az önsanyargató énem. Most ennek pont az ellenkezője folyt nálunk ez a mi napunk, ezek a mi napjaink. Így kell kezdeni az új évet, ha szeretnénk a régi ösvényen járni (nevezzük BL-nek), és így kéne folytatni is. Ötödöljünk.
Mivel már nagyon kíváncsi voltam (vagyok) Ranieri végleges elképzeléseire, magyarán, hogy mit és hogy álmodott a pályára, ha már mindenki mozgásképes, így kicsit sajnálkozva ültem le a meccs elé, annak tudatában, hogy a Forlán-Sneijder duó, megint még mindig a kórházi ágyban nyomják az ápolónőket, (reméljük nem egymást, le nem cserélném a kéket fehérre). Mondtam magamnak, megint megkaptuk a Milito-Pazzini duót, fasza. Most azt mondom: megint megkaptuk a Milito-Pazzini duót, fasza (éreztétek a hangsúlyt, ugye?). Szóval jött az isteni, 4-4-2, 4-3-1-2 közötti hibrid, hátha Alvarez nem a beígért karácsonyi menü miatt brillírozott a Lecce ellen.
Alvarez nem a beígért karácsonyi menü miatt brillírozott a Lecce ellen. Már kijelentő módban (még gyakorlom, hogy lehet a hangszíneket kifejezni írott formában). Ricky az egyik fontos pontja az egésznek, hogy olyan mocskosul túlzóan szenzációhajhász legyek: történelem születik a szemünk előtt (de szépen mondta a naccságos cikkíró, oooh). Mire elmorzsoltad a könnycseppet, azért megjegyzem, hogy Alvarez játéka, még nem tökéletes, de megvilágította azt a kérdést, hogy miért igazoltuk le. Azért, hogy idegesítse az ellenfél védőit a húzogatásaival. A kreativitás nagyobb hiánycikk volt, mint Cambiasso fejéről a haj, és ezt Alvarez már képes egy személyben megteremteni, egy Parma ellen. Igen, a lépcsőket ne szedjük hármasával, nézzünk a következőre, mert különben megbotlunk és lebuckázunk, ez pedig a Taisani szentélynél például, elég kínos véget érhet.
Ma minden bejött, gondoltam ezt Faraoni kán-kán korrepetálásról importált lövés gól kombinációjánál, de, ami ezt a legjobban példázta az Militoval történt az este. A legváratlanabb dolog, hogy Diego eldobta a bohócsipkát és az udvari bolondok pihenőjéből újra a trónterembe lépett, a Herceg köntösében. Lehet, hogy csak egy este erejéig, de újra láttuk, miért kapott előkelő rangot anno Milito. A mennyből a pokolba vándorló, újdonsült FKF-es úriember gólt lőtt, gólt fejelt és gólpasszt adott. Mindezt olyan magabiztossággal, hogy Doktor Emmett Brownban is felmerült volna a kérdés, nem korábbi önmagát verzióját hozta-e el 2010-ből. Remekül játszott, abszolút Man of the Match, ha éktársát megtanítják futballozni még több gólban vállal szerepet. Ebben a formában kell ő nekünk, mint egy falat kenyér, akárhány éves is legyen.
Ez a csapat most mindent elviselt, becsüljük meg jól, mert ilyen nem nagyon lesz többet. Képesek voltunk (pontosabban Milito) azzal a Pazzinivel gólt lövetni, akinek épkézláb labdába éréseit meg lehet ugyanott számolni, amivel kiosztjuk örömükben az említett high-five-ot. Szörnyű volt nézni a szenvedését nekem, de pozitív, hogy még így is lőtt egy gólt, mert ennél csak jobb lehet. A csapat elviselte, hogy Nagatomo, gyors góljaink után, önhatalmúlag megfelezte feladatait és védekezni már nem szívesen járt vissza (vagy csak állt ott, mint egy búvalb*szott rizstermelő) és azt is, hogy Samuel gyorsaságban lassan max. Cordóbával veszi fel a versenyt. Egyébként kicsit kínosan bealudtunk, elkönyveltük, hogy meg van a három pont, nagy az előny, ergo nem kell semmit csinálni, és így a Parma tetszőleges számú helyzetet válthatott Júlio César kirúgásra a meccsen. Zanetti megmutatta a sárgáknak (ez most nem Nagatomóra vonatkozik), hogy kell abba a kapuba betalálni, majd jól kiröhögte őket (az öngól körülményeinek leírása lehet, hogy nem teljesen pontos, de én így mesélem mindenhol). Hála az égnek Giannoccaro tudta, az alapszabályt: Capitano nem rúghat öngólt.
Ez így ilyen oh happy day (Muntari és családja énekelték fel egy accrai kiskápolnában) volt, becsüljük meg. Készüljünk lelkiekben, hogy a jövő héten talán a felét sem lőjük (pontosabban a felét biztosan nem), de, azért egy szép eredmény lehetséges a piroskás kuzinok ellen is. Talán megnézhetjük végre, hogy olyan kreatív emberek, mint Sneijder és Alvarez (Milito és/vagy Forlán) mire képesek egyszerre a pályán, most meg emésztgessük, hogy ez a 19 éves gyerek (Faraoni) élete legnagyobb gólját már most meglőtte. Talán nem is gond, már megérte. High-five.