Tevezes pletykákkal nem foglalkozunk, sokkal fontosabbnak tartjuk az előttünk álló hétvége Nagy Mérkőzését, a Derby della Madonninát. Szerkesztőségünk maximális odaadással készül a vasárnapi sorsdöntő (?) bajnokira: többlépcsős sorozatban vezetjük fel a találkozót. Első fejezetként egy 1997/98-as idényben játszott Milan-Intert idézünk fel, mert van miért.
Szokásunkkal ellentétben nem évforduló adja a történelmi mérkőzés hivatkozási alapját. Nincs háttér. Nincs párhuzam.
1998. március 22-ét írunk. A bajnokságot a Juventus vezeti 54 ponttal, az Inter harmadik helyen tanyázva 4 egységgel lemaradva lohol a Bianconeri társulat nyomában. A zebrák döntetlennel zárták a játéknapot a Parma ellenében, vagyis egy esetleges győzelemmel közvetlenül a négylábú csíkos állat hátsó fertályából szagolhatná a csapat a lóutánzatból kiszivárgó bélgázokat.
Moratti hatalomátvétele óta először teljesít az Inter a patrónus elvárásainak megfelelően. A brutális erősségű keret szemre tetszetős játékkal, rég látott alázatos hozzáállással csontozza ki az ellenfeleket, nagyrészt a pályafutása csúcsán lévő ellenállhatatlan Ronaldo vezetésével. Ezzel szemben a városi rivális története egyik legrosszabb idényét nyögi, Berlusconiék mindössze 39 összekapart ponttal tengődnek a középmezőnyben. Persze egy derbin nincs jelentősége semminek. Mégis, fekete-kék oldalról a kilenc éve bociszemekkel áhított scudetto utáni sóvárgás továbbnyújtása, piros-fekete részről pedig az európai kupás helyezés elérésének egyik utolsó lehetősége bénítja a lábakat.
A ház megtelt. Luigi Simoni számíthat a sérüléséből felépült Djorkaeffre, a francia csillag Ronaldo legfőbb kiszolgálójaként kap szerepet. Mögötte egy megerősített középpálya próbálja megfojtani a Boban vezette Rossoneri-hordát. Moriero és Zé Élias a széleken, Winter és Simeone középen pusztít. Zanetti ezúttal balhátvédként igyekszik megállítani a világ akkori legrövidebb nevű labdarúgóját, Bergomi második kedvenc posztján, jobb oldali védőként zárja el a szennyeződés útját. A Colonnese-West páros küldetését a Kluivert-Weah duó likvidálása jelenti.
Az Inter dominanciája jellemzi az első perceket, mégis a Milan alakít ki veszélyesnek tűnő lehetőségeket egészen Simeone jó 25 méteres felső sarokba tartó lövéséig. Véd Rossi. A hangulat érezhetően feszült. A csapatok keveset kockáztatnak, komoly helyzetek nem nagyon alakulnak ki. Desailly és Maldini együttesen terrorizálja a Fenomént, akinek alig jut levegő. Minden megváltozik a 42. percben. Djorkaeff szögletet ível be a jobb oldalról, a labdára a semmiből berobbanó Simeone érkezik és Desailly szorításában védhetetlenül stukkol a kapuba. Cholo önkívületben ünnepelve veri a mellkasát. Félidő.
Szünetben változtat Fabio Capello, Albertini helyére a valamivel támadóbb felfogású Mainit küldi be. A kívánt hatást majdnem eléri: Ba beadásába Zanetti kézzel üt bele a 16-oson belül, mégsincs büntető. Don Fabio furioso. Be is cseréli a védő Cardone helyett azt a Maurizio Ganzot, akinek néhány hónappal korábban még az Inter szurkolói írtak szerelmes levelet.
Taktikát vált Simoni, Ronaldo kivételével hátra rendeli az egész csapatot, hogy aztán két leggyorsabb játékosa, Moriero és az aranylabdás brazil kedvére futkorászhasson a Milan által szabadon hagyott területekre. Erre fel Pagliucának kell megdolgoznia a pénzéért Kluivert éles szögből leadott lövése után.
Az ősz öreg szándéka innentől kezdve egyértelmű. Minden eszközzel védeni az eredményt és szétcsapni egy kontrával. Jön friss erőként az agy helyére az agyatlan erő (Djorkaeff-Cauet) és az elfáradó robotember posztját átveszi a középpálya átalakításával a fiatal Fresi.
A második Inter-gól Moriero lábában marad, miután ígéretes helyzetben kvázi eltöri labdát, viszont néhány perccel később jóvá teszi eme csacskaságát. Olyan labdát tesz Ronaldo elé, amit a szakkönyvek sem mernek leírni, hisz ilyen nem létezik. Pontosan, hibátlanul kiszámítva, tökéletes ütemben úgy, hogy csak bele kell tenni a kifordított lábfejet. Tegyük hozzá: Ronaldónak.
Sokkhatás alatt futballozva a Milan mindössze egy mellé csorgó Boban-szabadrúgással próbál visszajönni a meccsbe, ám látszik: annyi nekik. Zanetti két orbitális szólóval hagyja ott a bábuként cövekelő kuzin-védőket és készít elő két ziccert a szerencsétlen Cauet-nak. A francia előbb a létező összes nyílászáró szabadon hagyása (ajtó-ablak nyitva van) ellenére képes 7 méterről eltalálni az egyetlen dolgot, amit nem kéne, majd ugyanő még közelebbről kapufát fejel. Istenem…
Három perccel a vége előtt a sokadik kontra végérvényesen kivérezteti a pirosakat. Simeone a félpályán teljesen egyedül léphet ki, négyen üldözik, jobbján Ronaldo várja ziccerbe hozást. Mindenki passzra számít, talán a milanosok is, Simeone viszont hős akar lenni. Elhúzza a labdát a lombrágó Rossi mellett, a kapus a hasraesés ellen küzdve próbálja utolérni a lendületben lévő 14-est, sikertelenül. A középpálya vezére éles szögből, a becsúszó kezek és lábak előtt az utolsó pillanatban gurítja be a labdát a kapuba. Annyira fel van pörögve ez a drága jó ember, hogy Forrest Gumpot felidézve képtelen leállni a futással: egészen a kispadig zakatol, ott aztán leteperik a társak. Legszebb öröm a műköröm: a végén az áruló Ganz ziccerét védi Pagliuca, jöhet az ejakuláció.
AC Milan-Internazionale 0-3
Milan: Rossi – Cardone (Ganz, 59.), Desailly, Maldini, Ziege – Ba (Maniero, 78.), Albertini (Maini, 46.), Donadoni, Boban – Weah, Kluivert.
Inter: Pagliuca – Bergomi, Colonnese, West, Zanetti – Moriero (Kanu, 83.), Winter, Ze Elias (Fresi, 62.), Simeone – Djorkaeff (Cauet, 68.), Ronaldo.
Gólszerzők: Simeone (42., 87.), Ronaldo (77.)
A bajnokságot végül a scudetto szempontjából sorsdöntő mérkőzésen máig vitatott körülmények között esett Inter elleni Juventus-győzelemnek köszönhetően a torinóiak nyerik, a Milan 10. helyen végezve lemarad a kupahelyekről.