Córdoba pipa, Zanetti pipa, Cambiasso pipa. Kicsit arrébb Milito pipa. Fent Julio Cesar pipa. De miféle tag büntet ott középen bajusszal? (Blogunk fejlécéről van szó). Ha a kétezres évektől követed a csapat szereplését, akkor sem megbocsátható, hogy nem ismerted fel Giuseppe Bergomit. Segítek: ő olyan az Internek, mint Paolo Maldini a Milannak, John Terry a Chelsea-nek, Carles Puyol a Barcelonának, Iker Casillas a Real Madridnak vagy Sándor Csaba a Lokinak. A klub legendáinak egyik legnagyobbja a mai napon ünnepli 48. születésnapját, ez alkalomból régi adósságunkat rójuk le egy róla szóló poszttal.
– Te lennél az a 17 éves sztárgyerek a Primaverából? Öcsém, ezzel a bajusszal úgy nézel ki, mint a nagybátyám! Az urbánus krónikák szerint így zajlott az Inter felnőttcsapatának későbbi edzője, Giampiero Marini és Giuseppe Bergomi első beszélgetése 1980-ban. Innen datálódik a hátvéd beceneve: Zio, vagyis nagybácsi.
A Milánói születésű (1963) fiatalember a környék Settalese nevű csapatában sajátította el a becsúszó szerelés és az ellenfél likvidálásnak alapjait. Mint a népmesékben, szájról-szájra terjedt az elegáns stílusával kortársai közül kiemelkedő ifjú hátvédzseni híre, egy megfigyelő Sandro Mazzolának, az Inter élő legendájának üzent, hogy ugyan legyen már szíves lefáradni a nagyvárosból, mert kérem mocorog valami itten ebben a gyerekben. A Grande Inter istene elment, látott és igazolt. 1977. szeptember 1-jén 3 millió lírát azonnal, 5 milliót részletekben utalt át főnökei jóváhagyásával, a kis József pedig kaján vigyorral a képén szaladhatott haza anyuhoz, hogy mostantól kezdve vigyázzon a mosással, nehogy a kék-fekete szerelést összedobálja a fehérrel. Holott milyen kevésen múlott, hogy ne a város csúnyábbik trikóját suvickolja a mama. Taknyosként a Milannak drukkolt az istenadta kölök, részt is vett próbajátékon a piros-feketéknél. Megfelelt, ám az orvosi vizsgálatok reumára utaló jeleket mutattak ki nála, s emiatt hazaküldték Beppinót, mondván később esetleg visszajöhet. Azóta is várják.
Térjünk vissza a bajuszra, mert szegény Giuseppe Jetit idéző szőrösödése állandó céltáblát jelentett tréfás kedvű társai és a szemtelen firkászok körében. Olyannyira, hogy édesanyjának a La Gazzetta dello Sportban kellett cáfolnia a pletykákat: nem, nem bajusszal született a gyerek, „csak” 13 éves kora óta figyel a bozont az arcán. Egyesek már gyűjtést szerveztek neki egy fűnyíróra…Koraérett fizimiskája adott munkát bőven az utánpótlás-bajnokságok játékvezetőinek, Arcadio Venturi, az Inter akkori ifiedzője így lapozott vissza az emlékkönyvében: – Szinte minden vasárnap délutáni meccsünk előtt fél órát töltöttem azzal, hogy aktuális ellenfelünk edzőjének próbáltam bizonyítani, hogy a 6-os számú játékosunk nem felnőtt, hanem diák. A vita végét Beppe személyi igazolványának bemutatása jelentette. Azt hitték, be akarjuk őket csapni és az egyik játékos nagybátyját játszatjuk. Később futball iránti elkötelezettségét bizonyítva lekaszabolta a pamacsot, de csupasz pofival meg nem hasonlított az igazolványképére…
Szemelvények egy 1998-as interjúból
– Olyan söprögetővel, mint Zio Bergomi, nincs kitől félnie az Internek.
– Ha csak rajtam múlna! Az igaz, hogy ebben a szerepben nagyon jól érzem magam. Pályám elején játszottam ezen a poszton, majd később is egyszer-kétszer. Mikor a múlt nyáron Simoni edző felajánlotta nekem ezt a posztot, egy pillanatig se gondolkodtam, különösen azért nem, mert láttam, mennyire bízik bennem. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk egymással, „megérzem”, mit vár el tőlem, és én megteszek minden tőlem telhetőt.
– Egyre jobb vagy! De mikor akasztod szögre a csukát?
– A szerződésem az Interrel jövő június 30-án jár le, de nem tudom még, mikor fogom abbahagyni a játékot. Hogy pontos legyek, eldöntöttem, évente újítom meg a szerződésemet: mikor már érzem, hogy nem bírom tovább, én keres fel a vezetőket, hogy engedjenek el. Most annyira jól mennek a dolgok, hogy nagyon távolinak tűnik ez az időpont. Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, de nem akarok most ezzel foglalkozni. Egy dolog azonban biztos: az Internél kívánom befejezni pályafutásomat, kék-feketének érzem magam, nem akarok ezen változtatni.
– Látva a játékodat, nem mondanánk meg, hogy 34 éves is elmúltál…
– Valójában ez természetes. Van egy mondás, amit nagyon szeretek, Fabio Galante-től származik, aki egy nagyon derék srác. Örökbe fogadtam abban az értelemben, hogy a közelemben tartom, hogy minél többet segíthessek neki. Ő mondta egyszer: „Ha valaki a fejünkre húzna egy kámzsát és figyelne minket edzés közben, ahogy futunk és ugrálunk, minden bizonnyal azt mondaná, én vagyok 34 éves, te pedig 24!” Azt feleltem neki, hogy amikor öregszel majd és érzed, hogy fogy az erőd, még keményebben kell edzened, hogy lépést tudj tartani a többiekkel. Tíz évvel ezelőtt mindez kevesebb erőfeszítésembe tellett, mint most, idővel majd Galante is megtapasztalja. Az utóbbi két idényben különleges felkészülést végeztem, melyek elsősorban az izmaim fejlesztését szolgálták. Ezekért köszönettel tartozom Bordon edzőnek, aki egy igazi „mágus”. Ezen kívül lelkes vagyok, többet edzem, mint a többiek. Szeretek jó benyomást tenni, és be kell valljam, még mindig képes vagyok „meghalni” a pályán, szeretem, az edzéseket, a meccseket és a ízlelni a győzelem ízét. Ez a titka az elmúlt…huszonnégy évemnek.
Miután az Inter ifjúsági együttese megnyerte a világon egyik legrangosabbnak számító Monte Carlo-i tornát, Eugenio Bersellini, az első csapat edzője csettintett egyet és átirányította Bergomit a nagyokhoz. 1981. február 22-én, a Como elleni bajnokin (2-1) debütált a felnőttek között, 10 percet játszott Gabriele Oriali cseréjeként. Néhány nappal később a Crvena zvezda BEK-meccsen járt a Meazzában, Bergomi ismét pályára került és mire megint behintette volna after shave-vel az orcáját, a következő tavasz végén megérkezett Enzo Bearzot talján szövetségi kapitány meghívója: fiam, kerettag vagy, jössz velünk a spanyolországi mundialra! Természetesen az 1982-es világeseményt kezdetben a padról figyelte, viszont a Brazíliával vívott sorsdöntő meccsen a megsérült Fulvio Collovati helyére beállt és onnantól kezdve mind a lengyelek elleni elődöntőn, mind az Olaszország-NSZK fináléban kezdőként dúdolhatta a himnuszt és kapott végül aranyérmet a nyakába – 18 és fél évesen!
Beppe koraérettsége a pályán ugyanúgy megfigyelhető volt. A klasszikus olasz védőiskola reprezentánsaként a hátsó sor valamennyi posztján (jobb- és balszélső védő, söprögető, emberfogó) kipróbálták, higgadtságára, átlagon felüli technikai képzettségére, kiváló ütemérzékére és szerelőkészségére építve mindenhol kiemelkedően teljesített.
A klubsikerek a válogatottal ellentétben elkerülték. Első trófeáját a 81/82-es idényben emelhette föl (Coppa Italia), ugyanebben a szezonban vesztette el gólszüzességét. Ahogy egy „átlagos” Inter évtizedben lenni szokott, hektikusan teltek az esztendők: általában valamennyi évet scudetto mellkasra varrással akartak befejezni a döntnökök, ami egészen 1989-ig verébhajszának bizonyult. Legkevésbé Bergomin múlott, az említett időszakban kizárólag sérülés okán csücsült a lelátón, a 85/86-os campionatóban például ifjúkori eredményességét idézve 5 gólig (karriercsúcs) jutott. A Squadra Azzurrával elmaradt a címvédés, az immár alapember bácsival a védelemben a legjobb tizenhat között hasaltak el az olaszok a 86-os mexikói világbajnokságon.
– 24 intenzív év. Ha filmet forgatnál a karrieredről, mely pillanatokat emelnéd ki?
– Mindenek előtt az Inter utánpótlás csapatában eltöltött időszakot. Gyerekként nagy csalódásként éltem meg, amikor a Milannál a próbajátékomat meghiúsította a betegség, a reumás ízületi gyulladás, amelyből mellesleg elég hamar kigyógyultam. 1977. szeptemberében még 14 éves sem voltam, amikor csatlakoztam az Interhez, és szerencsémre megismerhettem Arcadio Venturi edzőt, aki az elejétől bízott bennem. A többieknél többet játszatott, nyomon követte a fejlődésemet, mellettem állt a nehéz pillanatokban. Meg volt győződve róla, hogy olyan képességek birtokában vagyok, melyekkel sokra vihetem még. Soha nem lehetek ezért neki elég hálás.
– Következő fejezet?
– Az 1991-92-es idény Orrico irányítása alatt nagyon gyászosra sikeredett. Gondok voltak a csapattal, az emberekkel. Ekkor kezdett divatba jönni a Sacchi nevéhez fűződő területvédekezéses taktika, melyet Orrico is be akart vezetni az Internél. A mai napig bosszant, hogy mindenki azonnal bírálni kezdett engem és Ferrit, mintha az addig alkalmazott emberfogásra épülő védekezésünk gátolt volna abban, hogy a területvédekezést alkalmazzuk. Aki ismeri a futballt, tudhatja, ha valaki jó játékos, az mindkét taktikával elboldogul, leszámítva azt a kis időszakot, amíg az egyikről átáll a másikra. Hogy rövidre fogjam, sokat szenvedtem. Nyugtalan voltam, általánosságban semmi sem működött, mivel Orrico – aki az emberekkel és a sajtóval jól kijött – valójában az edzéseken eléggé felületesen viselkedett, nem vette figyelembe, hogy unásig kellett volna gyakorolnunk az általa javasolt taktikát, ahogy azt Sacchi csinálta a Milannal. Az Atalantától elszenvedett vereséget követően Orrico lemondott, az idény végén még az UEFA-kupába sem jutottunk be. Elpazarolt egy év volt.
Szóval, a bizonyos bajnoki aranyra a nyolcvanas évek végéig várnia kellett. A 88/89-es Serie A-szezont Giovanni Trapattoni Walter Zengára, Riccardo Ferrire, Nicola Bertire, Lothar Matthäusra – no meg rá – épülő Intere csodás rekorddal nyerte: 34 mérkőzésből 26 győzelmet aratva 6 döntetlennel és mindössze 2 vereséggel (melyek közül az egyik már a scudetto eldőlte után csusszant be). Közben azért rendeztek csizmaországban egy vb-t. Azeglio Vicini szakmai hozzáértését bizonyítva több alapembert átemelt Trap nerazzurri brigádjából, az eredmény egy viszonylag szépen csillogó bronzérem lett a csapatkapitányi karszalagot viselő Bergomi hathatós közreműködésével. A kilencvenes években szoros kapcsolatot ápolt egymással a harmadik számú európai trófea és az Internazionale. 1991-ben a Roma, 1994-ben a Casino Salzburg ellen hódította el az UEFA-kupát a társaság, mindkét alkalommal Giuseppe Bergomi puszilhatta meg először a serleget.
Eddig csupa szivárvánnyal átitatott mesebeli történetet pötyögtem be róla, a hitelességre törekedve most következzék néhány kevésbé vidám sztori. Az 1994-es amerikai világbajnokság előtt például úgy összezörrent Arrigo Sacchi olasz szövetségi kapitánnyal, hogy a kevés hajú Milan-ikon bosszúból nem vitte el az Egyesült Államokba. Roy Hodgsonnal, az Inter angol trénerével Roberto Carloshoz hasonlóan (a vastagcombú balbekk nehezményezte, amiért az edző a védelem helyett egy sorral előrébb játszatta) konfrontációba keveredett. Történt, hogy Hodgson klasszikus, a mészcsíkkal párhuzamosan eszetlenül rohangáló szélsőhátvédet szeretett volna a kvartett jobb oldalán látni és mivel a korosodó Bergomi nem felelt meg ennek a kritériumnak, hirtelen a kispadon találta magát. Középen érthetetlenül alig számolt vele, néha fogcsikorgatva átvezényelte a számára kissé idegen bal oldalra – láttunk már boldogabb Ziót.
Ronaldo 1997-es nyári leigazolása újra reményt táplált a bajnoki cím után sóvárgó kék-fekete szívekbe. Luigi Simoni vezetőedző – némi képzavarral élve – a „kicsinyeit összeterelő tyúkanyó” szerepét szánta a karrierje utolsó idényeit taposó hátvédzseninek. Őt jelölte ki a szárnyait bontogató Salvatore Fresi mentorának, hogy leendő trónörököst neveljenek a Salernitanatól szerződtetett fiatal tehetségből. Minden idők egyik legerősebb keretű Intere „érdekes” körülmények között elvesztette a scudettót, de kárpótlásul a labdarúgás történetének legsimább UEFA-kupa döntőjében atomjaira gyalulta a Laziót. A felejthetetlen párizsi estéből Bergomi eltiltás miatt kimaradt. Ott volt ellenben élete utolsó világversenyén az 1998-as franciaországi vébén. Cesare Maldini hét esztendőt követően rehabilitálta a 35 éves legendás státuszba emelt védőt és Alessandro Nesta sérülése miatt a vártnál többet játszva korrekt teljesítményt hozva a franciák elleni tizenegyes párbajban elvesztett negyeddöntőben húzta fel utoljára a Squadra Azzurra mezét. Pályafutása során 81-szer válogatták be a nemzeti együttesbe, 6 gólt ért el.
A bácsi és az Inter szerelmének a gonosz mostoha, Marcello Lippi vetett véget. A szokásos nyári nagybevásárlás után a juventino edzőfejedelem kijelentette, nem számol a veterán védővel. Hiába próbálta meggyőzni Massimo Moratti Paul Newman alteregóját, a szivaros tréner hajthatatlannak bizonyult, ezért Bergomi inkább a visszavonulás mellett döntött. Utolsó mérkőzését 1999. május 23-án játszotta a Bologna 3-1 -es legyőzésekor.
– A harmadik nagy jelenet mi lenne?
– És egyben utolsó. Elérkeztünk napjainkig, Moratti elnökségéig, amit két szakaszra osztanék. Az első felében sokan nem nőttek fel a feladathoz, az UEFA-kupa döntőjéig eljutni viszont nagy eredménynek számított. Ebben az évben jól megy a csapatnak, kiemelkedő képességű játékosaink vannak, jó úton haladunk. Többet babonából nem is mondanék…
– Továbbá Bergominak is jól megy. Tavaly bal szélső védőként szereztél tapasztalatokat, idén söprögetőt játszol.
– Igen, bal oldali támadó szellemű hátvédet játszom. Sose hittem volna. Minden a Manchester United elleni nyári barátságos meccsen kezdődött: Tarantino sérült volt, Pistone az olimpiáról tért vissza, így Hogsonnak nem maradt más választása, mint hogy engem tegyen oda. 3-0-ra győztünk, megoldottam a feladatomat annak ellenére, hogy eleinte nehézséget okozott, hogy az addig megszokotthoz képest az ellenkező oldalról láttam a pályát. Aztán mikor újra ilyen helyzet állt elő, Hodgson ismét beállított, míg végül enyém lett a poszt. Az idény elején sokat játszottam a kupában, keveset a bajnokságban, majd „mindenhol jelenlevővé” váltam, ami annak a jele, hogy a nagybácsira még mindig szükség van, a tapasztalataim kétségkívül hasznosak.
– Bergomi soha nem fog külföldre igazolni?
– Ahogy már mondtam, az Internél kívánom befejezni pályafutásomat. Ennyi év után nem tudnám is lecserélni ezeket a színeket.
Giuseppe Bergomi 519 bajnoki mérkőzésen viselte a kék-fekete csíkos dresszt, 23 gólt szerzett. Az Olasz Kupában 120 alkalommal lépett pályára (5-ször talált a hálóba), a nemzetközi porondon 117 fellépés jutott neki. Összesen tehát 756 hivatalos találkozón képviselte karrierje egyetlen klubcsapatát. A pályán olykor hidegnek tűnő igazi profi volt, aki a magánéletben jótékonysági akciókat, különféle előadásokat szervezve próbált segíteni a hányatott sorsú fiatalokon a „Bindun” (vándorok) névre keresztelt egyesület megalapításával. A mai modern labdarúgás utolsó jelképeinek (ahogy az olaszok mondják: bandiera) egyike. Neve egész pályafutása alatt összeforrt az Interrel, hiszen kizárólag ennek az egyesületnek a mezét viselte. A szurkolók szívében évekig első számú interistának tekintett védő a vitrinjében egy bajnoki címet, egy Olasz Kupát, három UEFA-kupát, egy Olasz Szuperkupát és egy világbajnoki címet őriz.
Az interjú fordításáért hatalmasnál is nagyobb köszönet Sárinak!