Tömören: Inter-Cagliari 2-1. Idénybeli harmadik bajnoki győzelmét aratta a csapat, amely a 11. fordulót tekintve nem túl fényes, de felénk, most a legapróbb jó labdaérintés is előrehozott karácsonyt generál. Persze a tegnapi, nettó, jó játékpercünkkel együtt sem jött össze még idén egy meccsre való, viszont a haladást el kell ismerni. Márpedig fejlődtünk abban, hogy a szokásos szenvedésünk jelen esetben 3 pontot ért, hogy a legkreatívabb embereink nélkül is tudtunk nyerni, és, hogy láttunk pár olyan játékost hosszabb időn keresztül a pályán, akikre kíváncsiak voltunk. Ellenben nem fejlődtünk abban, hogy boldog-boldogtalan csapattól gólt kapunk. Lássuk a teljesítményt részletesebben.
Ismerjük el rögtön az elején: ez egy felhozó meccs volt nekünk. Ilyen gyenge ellenféllel még ebben a pár halovány csapattal felálló Serie A-ban sem fogunk többet játszani. Hogy ne legyek félreérthető: ez nem a szárdok ellen szól, de, amit szombaton produkáltak, az élettelenebb volt, mint egy galápagosi óriásteknős szerelmi légyottját megörökítő diavetítés. Nem láttam minden meccsüket, de amit igen, ott ennél csak jobban játszottak. Óriási szerencsénk, hogy épp most cseréltek edzőt, és, hogy a Serie A tornyibarnáját nevezték ki. Ezúton is sok sikert kívánunk Ballardininek, és megkérjük, hogy hőn áhított küldetését ne most hajtsa végre, ne ejtsen ki mindenáron egy csapatot a B-be, mert a Cagliarira szükség van.
Tehát jobb ellenfelet elképzelni sem lehetett, mert veszélyes, felépített támadásuk szinte nem is volt, bár nyilván kaptunk tőlük egy gólt, hisz ez nálunk tradícióvá vált. Felteszem, ha Milito a védelmünk ellen játszaná szezonbeli összes meccsét, Messiék már novemberben lemondanának az aranycipőről. Most meg az AS Roma ütlegelje magát lilára, mert övék az egyetlen csapat, amelyik nem lőtt nekünk idén gólt (nem is, mert a Chievo sem, de őket jóindulatból nem számoljuk). Persze a védelmünknek van az a hobbija, hogy nem hajlandó egymás után két meccsen azonos felállásban játszani, ami többek között annak is köszönhető, hogy a keret 60%-a echte jobb bunkókból áll, de hát Istenem, hallott már valaki tökéletes garnitúráról?
Közülük most játszott két olyan fiatalember is, akiket ritkán láthattunk. Jonathan valóban teljesen megbízható, segíti a támadásokat, technikás, egyszóval brazil (ami magában hordozza a tényt, hogy szezononként egyszer legalább összefog hozni, egy komikus gólt). Jonatánt érdemes volna erőltetni, kár, hogy a posztján miénk a világ egyik legjobbja, aki, ha egészséges, kirobbanthatatlan. Így meg két kérdés fordul meg folyton a fejemben: a, minek vettük meg, mikor még miénk volt Maicon b, tud-e bal oldalt játszani. Az előbbi csak egy régi fejezete, a mostanában Inter drukkerek fejébe ötlő miért? miért? miért? kérdéssorozatból, úgyhogy már a másodikra kell mihamarább megtudni a választ. Ja igen, Faraoni bemutatkozott, neki gratula, hurrá, vastaps, aranylabda.
Bal oldali védőt most újra Zanetti játszott, természetesen sokkal stabilabban, mint japán marketing malacunk, vagy Chivu, aki csak azért nem játszott, mert nem tud dönteni, hogy a Real Madrid, a Liverpool vagy a Manchester City ajánlatára bólintson rá (ők hárman, nyilván az év igazolása díjra pályáznak). Tudtuk, hogy a Capitano itt jobb, csak, ugye a középpályára kell az ember, mert Sztankovicsnak már nem csak egy egész szezon, de egy egész meccs végig robotolása is komoly fizikai kimerültséget okoz, pláne három naponta. Visszatért Thiago Motta, aki ezennel be is jelentkezett a házi gólkirályi címért (már, most jó helyen áll). Rá szükség van. Azért írom le ezt, mert felmerült többször is az eladása, de látva azt, hogy kevés hasonló szintű emberünk van, és tudva, hogy eget verő összeget senki sem fizetne érte, marasztalni kell.
Sneijder váratlan sérülése miatt bongyorkára hárult az irányítás és a kis brazil volt a mérkőzés legnagyobb pozitívuma. Tapasztalatlan még, hogy egyedül kezébe vegye a csapatot, vélhetően nincs is meg a kellő tekintélye, de egy kis segítséggel, már most lendít a csapatjátékon. Egyszerűen jobb, mint tavaly. Már nem esik össze az első ütközéstől, megtart labdákat, tisztára játssza azokat, sőt konstruktívan a támadást elősegítve teszi ezt.
Lehet, sőt valószínű, hogy egy élcsapat ellen, vagy egy ki-ki BL meccsen nem ő jelenti az erősítést, de az olasz bajnokság többsége nem ilyen összecsapásokból áll, így Coutinho a meccseink kb. 60%-án használható. Őt nem kölcsönadni kell, hanem játszatni, hogy minél rövidebb idő alatt szerezze meg a kellő rutint, minek segítségével klasszis játékos lesz. A gólja elsősorban nem szép, hanem nagyon okos volt.
A szünetben Záratét Ricky Alvárez váltotta. Van egy íratlan megegyezés Záratéval, hogy csak fél meccseket játszhat. Van akkora labdabuzi a kis argentin, hogy a szünetben sem adja oda a sporinak a játékszert, de azért ez a jelenlegi helyzetben nem ok arra, hogy ne játszassuk. Ranieri szerint nem védekezik, szerintem meg a Cagliari nem támadott. Valóban nem szereti, így sok sót nem fog megenni Tinkerman alatt, főleg, ha Forlán is felgyógyul.
A helyére bejövő Alvarezzel a probléma a szokásos. Technikás, nehéz szerelni, remekül fedezi, de néha azt érzem, hogy Pirlo hozzá képest rohan a labdával. Nem érzi még a jó döntéseket, rengeteget időzik felettük, pepecsel, elindul egy irányba, visszafordul, majd megteszi ezt még háromszor, miközben a bíró már felverte a kertiszéket a kezdőkörben, hogy kifújja magát. Nem képes előre gondolkodni, de ha mégis és össze is jön a trükk, akkor megijed attól, hogy mi a következő lépés. Ez a ’70-es években belefért, a mai sablon futballban, ami rengeteg állandó panelt használ, már nem. Így a jó és a rossz megoldásai vagy kiegyenlítik egymást, vagy még rosszabbul járunk.
Hogy ne menjünk el szó nélkül a szabálytalan gólunk mellett. Természetesen csaltunk. Nem tudunk mit kezdeni magunkkal, ha nem csalunk nincs életünk. Mondhatnátok, hogy a fair play szelleme, de számunkra egy megvett bíró nagyobb öröm, mint egy megnyert BL trófea. Sőt, nyugdíj után levágjuk és kitömjük őket, majd kirakjuk a vitrinbe. Csak várjátok ki.