Gerry Hitchens és Paul Ince. Mindössze két angol nemzetiségű játékos mondhatja el magáról, hogy valaha testén izzadt a kék-fekete csíkos mez. A kevésbé ismert Hitchens a hatvanas évek elején 43 mérkőzésen futkározhatott a pályán, míg Ince-t nyilván többen ismerjük; a színesbőrű középpályás 1995 és 97 között volt a szurkolók egyik kedvence. Az alábbi rövid posztban rá emlékezünk születésnapja alkalmából.
1967. október 21-én bújt ki édesanyja védelmet jelentő pocakjából, született londoniként a helyi Vasasnál, a West Ham Unitednél pallérozódott. Sir Alex Ferguson hamar felfigyelt a hatalmas munkabírású középpályásra, 21 évesen szerződtette a fekete fiút. A Unitedet hat év és 209 mérkőzés után 10 és fél millió euróért hagyta ott a Hodgson-féle Inter kedvéért. Abban az évben épült az első összevásárolt szupercsapat, rajta kívül Javier Zanetti, Roberto Carlos, Benito Carbone, Marco Branca, Sebastian Rambert és a Caio lettek a Fifa 95-től megrészegült Moratti elborult igazolási vágyának első komolyabb áldozatai.
A társaság – meglepő módon – csalódást okozott a scudettóra hat esztendeje kocsonyás szemekkel ácsingózó híveknek, mindössze a hetedik helyen fejezte be a bajnokságot. A szezonnak három pozitívuma akadt: felfedezte a világ Javier Zanettit, a Real Madrid Roberto Carlost, Rambert és Caio pedig eltakarodtak. A Wim Jonk pótlására szerződtetett Ince-re az utóbbi két semmirekellővel ellentétben semmi panaszunk nem lehetett, 30 bajnokin húzott szerelést, ünnepelt háromszor, a Meazza szerette. Ha a mai feketék közül kellene egy alteregót keresnem neki, talán Essienhez hasonlítanám. Többet futott 90 perc alatt, mint Thiago Motta egy tavaszi idényben, angol játékoshoz mérten soha sem szimulált, széthajtotta a belét. Egy jelenet nagyon megmaradt vele kapcsolatban. Talán Olasz Kupa-meccset néztem ’95 őszén vagy tavaszán a DSF-en, a fiúk szokásuk szerint nem igazán vették komolyan, egyedül Ince (a német kommentátor egyszer poénból „Incsé”-nek ejtette) tette oda magát. Az egyik letámadásnál ő rontott rá az ellenfél térfelén a labdát kihozó védőkre, az egész jelenet egy edzésen látható cicázásra emlékeztetett – szegény Paul egyedül kergette a labdát. Ince toporzékolva üvölteni kezdett a többiekkel, hogy mi az istenért nem segítenek be neki, a tömeg pár ezer néző a morajlásból ítélve az ő pártjára állt.
A következő campionatóban újabb galaktikusok érkeztek (Djorkaeff, Winter, Zamorano, Galante, Sforza, Angloma), minden adott volt a csodálatos szerepléshez. Nem mondom, sikerült előrébb lépni, de azért egy harmadik helytől és egy UEFA-kupa ezüsttől többre számítottam. Emberünk megduplázta góljai számát Zanetti, Winter és Sforza tárasaságában a liga egyik legjobb középpályássorának alapembereként. Moratti szerződés-hosszabbítási ajánlatát honvágyra hivatkozva visszautasította, inkább hazatért – a MU egyik legnagyobb riválisának számító Liverpoolba.
Könnyen ki lehet szúrni a képen!
Játékos-pályafutásának befejezése után edzőként több csapatot irányított, gyermekei közül Tom lépett úgy ahogy a nyomdokaiba.
Isten éltesse!