Kilencven perc: a nyár meg sem hőkölt belé
S Párizsból az Inter kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, mi tudjuk csupán
Nyögő lombok alatt.
„Interizálva” így hangzik Ady Endre egyik legismertebb költeményének (Párizsban járt az ősz) negyedik versszaka. Apropóját az 1998-as UEFA-kupa döntő adja, melyet napra pontosan ma tizenhárom esztendővel ezelőtt vívott a francia fővárosban az Inter és a Lazio.
Persze a Parc des Princes-be vezető út jó szándék helyett különböző erősségű ellenfelekkel volt kikövezve. Az első körben Vanczákék svájci kupadöntős ellenfele kisebb ellenállást fejtett ki az Ötödik Hadoszlopnál; a Xamaxot itthon Ronaldo és Zé Élias, Neuchatelben Moriero (klikk!!) és Ganz góljaival érintetlen kapuval sikerült búcsúztatni. Októberben a Lyon vizitált Milánóban, s mivel az Olyimpique 1997-ben közel sem képviselt akkora játékerőt, mint napjainkban, 2-1-es győzelme óriási meglepetésnek számított. A novemberi visszavágó remek meccset, igazi kupacsatát hozott: Moriero és Cauet góljaival hamar kettővel elment az Inter, majd a lengyel Bak szépítése után hosszabbításra állt sokáig a mérkőzés, ám Cicco Moriero újabb találata cipőpucolós gólörömöt és Inter-továbbjutást eredményezett.
A francia napok folytatódtak, ezúttal a zámolyi romák kedvelt kirándulóhelyét sodorták a golyók a csapat útjába. Strasbourgban úgy győzött 2-0 -ra a bizonyos Olivier Dacourt-ral a kezdőben kifutó hazai együttes, hogy három (!) Inter-gólt nem adott meg a játékvezető. A visszavágón a bíró szerint is szabályos három gólt (Ronaldo, Zanetti, Simeone) szerezve a Simoni-fiúk készülhettek a tavaszi hadjáratra – pontosabban bosszúhadjáratra, az ellenfél ugyanis az a Schalke volt, amely egy szezonnal korábban Milánóból csente el drámai körülmények között az UEFA-kupát. Az odavágón Ronaldo felső sarkos találata született mindössze, ami izgalmas visszavágót sejtetett: Gelsenkirchenben néhány másodpercet kellett volna csak kihúzni, de a 92. percben jött Goossens és a hosszabbítás. Taribo West interes karrierje legfontosabb mozdulatával egyenlített, vagyis a klub technikai vezetője foglalhatta le a moszkvai repülőjegyeket! A Meazzában soványka egygólos előnyt gereblyéztek össze a kedvencek (azt is hogy: Zamorano-Alenyicsev kérdezz-felelek után a 89. percben Zé Élias ugrasztotta talpra a tifosikat), ami minden idők legrosszabb minőségű elődöntős gyepén lejátszott visszavágójára nem tűnt soknak. Tyihonov a kritikus első 10 perc végén esett gólja a vodkánál is jobban fűtötte be a Luzsnyiki stadionban vacogó kucsmás szovjeteket, nem úgy Ronaldót: a Fenomén két egyéni villanással a döntőbe lőtte az Intert, s kiejtette a Szpartakot.
1998. május 6-án a labdarúgás történetének negyedik színolasz, a Ferencváros Juventus felett aratott VVK-győzelme óta az első egy mérkőzésen eldőlő fináléjában a Lazio várt a csapatkapitány Giuseppe Bergomit eltiltás miatt nélkülöző fekete-kékekre.
Luigi Simoni edző Pagliuca kapus elé klasszikus liberóként Fresit jelölte a legendás Zio helyett, aki Colonnesével, Westtel és Zanettivel alkotta a védelmet. A középpálya három kilométer-pusztítója Winter, Simeone és Zé Elias lett, felmentve a védekezés feladata alól a támadásokért felelős Djorkaeffet. A francia karmester Zamoranót és Ronaldót igyekezett minél jobb labdákkal tömni. A még szabadlábon lévő Sergio Cragnotti elnök szép pénzért összevásárolt játékszerét Sven-Göran Eriksson többek között a horvát Alen Boksic hiányában a Marchegiani – Grandoni, Nesta, Negro, Favalli – Fuser, Venturin, Jugovics, Nedved – Casiraghi, Mancini kezdőcsapattal eresztette az Inter útjába.
A telt házas Parc de Princes mintegy harmincezer Inter-szurkolója már az ötödik percben küldhette haza anyunak a „Minden rendben, megérkeztünk, vezetünk!” tartalmú sms-t, de akkoriban a macskák még kiscicák voltak és nem akadt minden farzsebben mobiltelefon. Egyébként a Simeone halálpontos 40 méteres indításával kilépő Zamorano laza bokamozdulattal pöckölt el a kirontó Marchegiani mellett.
Háttérben a torok kéményseprője vág nem vidám arcot
Inkább az Inter uralta a továbbiakban a mérkőzést (bizonyíték erre Ronaldo kapufája), a Lazionak alig akadt értékelhető pillanata, kivéve a ma-megdöntöm-a-döntőkön-legtöbbet-sarkazó-labdarúgó motivációjával futballozó Roberto Mancini látványos megoldásait. A már említett argentin vasember ragyogóan fogta össze a középpályát, vezetésével a Jugovics-Venturin páros szinte teljesen ki lett iktatva. Gondot egyedül befelé mozgásaival, cselsorozataival Diego Fuser okozott.
Szünet után Zamorano kapufája és Ronaldo egy-két pimasz csele könyöklésig bosszantotta a világoskékeket, akik a 60. percre kétgólos hátrányba kerültek. Történt, hogy jobb oldalról a brazil 10-es végzett el szabadrúgást, hosszúra ívelt labdáját Zamorano a tizenhatos előterébe a szalámira rárepülő Bakács Tibor lendületével érkező Zanetti elé fejelte, a Traktor pedig kapásból, külsővel a bal felső sarokba küldött istentelenül nagy dugóval költöztette ki a pókot. A lényegi dolgok eldőlni látszottak, Simoni mindenesetre igyekezett stabilabbá tenni a csapatot két cserével: a fáradt Wintert az épp a PSG-től igazolt Cauet váltotta, míg a második félidőben keveset mutató örmény származású szintén expárizsi Djorkaeff helyére Morierót küldte be. A Lazio – bár nem úgy tűnik – a pályán volt azért, szexi Sven tanítványai a 63. percben tették először komolyabb próbára Pagliucát, aki Mancini éles szögből leadott kapáslövését ütötte ki.
Moriero friss lendületet vitt a középpályába, az addig inkább befelé mozgó lecserélt hollandhoz képest többször nyargalt el a vonal mellett. Egy ilyen cselsorozattal egybekötött elfutás hozta meg a harmadik gólt, a 70. percben emberünk labdaszerzés után a félpályánál indította a lesről leshatáron kirobbanó Ronaldót, innentől kezdve már csak az volt a kérdés, milyen trükkel veri át a szegény kiszolgáltatott Marchegianit. Ronnie kultikus biciklicsele mellett döntött, jöhetett a Chi on salta rossonero, hej, hej! kíséretében az ötödik középkezdés.
Hogy a hátralévő percekben se kapcsoljon át senki az akkor már nagyjából képernyőn lévő Mátyás király téri romantikus lányregényre, arról a fürtös hajú nigériai izmos férfi gondoskodott: megtaposta a földön fekvő Casiraghit. Néhány perccel később a csereként beállt Almeyda a fair play szellemének és a közismert gaucho-brazil családias viszonynak eleget téve embereset rúgott a fickándozó Ronaldóba, hogy 10 a 10 ellen folytatódjék tovább a játék.
Az Inter mestere Sartor beállításával helyezte még biztosabb alapokra a védelmet, de nyugodtan becserélhette volna akár Recobát jobbhátvédnek Lopez Nieto hármas sípszaváig, amely 22 óra 31 perckor véget vetett minden idők egyik legsimább UEFA-kupa döntőjének.
Jegyzőkönyv
Internazionale-Lazio 3-0 (1-0)
Párizs, 47 000 néző. Vezette: Lopez Nieto (spanyol)
Inter: Pagliuca – Fresi – Colonnese, West, Zanetti – Winter (Cauet, 68.), Simeone, Zé Élias – Djorkaeff (Moriero, 68.) – Zamorano (Sartor, 72.), Ronaldo. Edző: Simoni
Lazio: Marchegiani – Grandoni (Gottardi, 55.), Nesta, Negro, Favalli – Fuser, Venturin (Almeyda, 50.), Jugovics, Nedved – Casiraghi, Mancini. Edző: Eriksson
Gólszerzők: Zamorano (5.), Zanetti (60.), Ronaldo (70.)
Sárga lap: Fresi, Zanetti, Ronaldo ill. Jugovics, Almeyda
Kiállítva: West (82.) ill. Almeyda (89.)
A játékosok, ahogy ilyenkor lenni szokott, gyermeki örömmel fogadták a győzelem tényét, előkerültek a leginkább dél-amerikai zászlók és persze Moriero sem hagyhatta ki Ronaldo cipőjének fényesre suvickolását. Ha jól emlékszem, ez volt a Magyar Televízió által első élőben közvetített Inter-mérkőzés (a 70-es évek BEK-döntőiről nincs emlékképem), tehát az egész ország láthatta a csapat tökéletes produkcióját. (A szerző a másnapi osztálykiránduláson futballkedvelő osztálytársai népszerűségében fürdött).
Bizonyítványosztás!
Pagliuca (6) – Bravúrt egy alkalommal, Mancini éles szögből leadott kapáslövésénél kellett bemutatnia, ezt leszámítva nem a párizsi éjszakán bizonyította, miért ő az olasz válogatott első számú kapusa.
Fresi (6) – Bergomi hiányában a fiatalabb korosztályhoz tartozó, több poszton bevethető hátvéd feladata a Colonnese-West védőfal résein átszivárgó Lazio-csatárok likvidálása volt. A két testőr szinte teljesen levédte a rá bízott embert, nyugodt estét biztosítva neki. Fuser egyszeri területére tévedesekor prezentált seggre huppanását nagylelkűen felejtsük el.
Colonnese (6) – A folyton flikk-flakkoló Mancinit kellett követnie, nem végzett rendes munkát. A középpályára gyakran visszalépő Vialli egykori ikerpárja néhányszor szabadon szervezhetett. A göndör hajú bekk, bár papíron jobb oldali védőt játszott, a támadásokhoz egyáltalán nem csatlakozott. Elbírta a rendszer.
West (5) – Küldetésének célja a magát régi vágású centernek tartó Casiraghi istápolása volt, ami annyira jól sikerült, hogy fonott haját a csapat színeire festő afrikai több párbajt nyert meg, mint VV Éva. A derék Pierluigi nemhogy helyzetbe nem került, labdához is alig ért mellette. Biztos, ami biztos azért a földön fekve beadott neki egy piros lapot érő tekintélynövelőt.
Zanetti (7) – Most kivételesen a védelem bal oldalára szólította az (ősz hajú) úr, hogy féken tartsa a többször megénekelt Fusert. Ennek nem teljesen tett eleget, viszont élete gólját lőve minden kritikus száját befogta. Rá jellemző egyik legismertebb skilljét (beáll az embere elé labdát fedezve, picit előrehajolva pucsít eltolva az ellenfelet, majd lefordul és megindul) ezen az estén ismerhette meg a futballvilág.
Winter (6.5) – Rajesh Koothrappali hasonmása egykori klubja ellen ahogy mondani szokták (figyelem, újságírói szakzsargon közhely következik!), kettőzött erővel hajtott, egy alkalommal szép szóló végén még kapura is veszélyeztetett. Ügyelnie kellett a szélre húzódó ifjú cseh Christian Slater-alteregóra – emlékszik valaki említésre méltó Nedved-megmozdulásra?
Simeone (7) – A Cholo becenevű dél-amerikai harcos az Inter egyik legjobbjaként tündökölt. A középpálya vezéreként mindenhol feltűnt, rengeteget zakatolt, labdát szerzett, eloszott, és egy olyan gólpasszt adott Zamoranónak, amit Djorkaeffnek illett volna.
Zé Élias (6.5) – A bal oldalra kihúzódva a portyázni induló Zanetti mögött hagyott területet biztosította, plusz a Lazio szélre ténfergő embereit próbálta megállítani. Nagyon sokat ment, Winterhez képest több támadáshoz tudott érdemben hozzászólni.
Djorkaeff (6) – Tőle vártuk az egyéni villanásokat, a váratlan, fineszes megoldásokat. Két éve ez a stadion számított az otthonának, így aztán komfortosan érezhette magát. A mezőnyben néhány finom mozdulaton kívül keveset mutatott, sem a gólokat, sem a kapufákat megelőző támadásokban nem vállalt szerepet. Második félidei cseréje teljesen védhető döntés.
Zamorano (7.5) – Az újságok inkább Maurizio Ganzot jelölték a kezdőbe, ehhez képest a chilei már az ötödik percben bizonyította, hogy miért Simoni állítja össze a csapatot a firkászok helyett. Gólján (jobbal) kívül kapufát lőtt (ballal), plusz kiváló fejjátékát kihasználva Zanettinek ő készített elő a második találatnál, mindezek nálam a mezőny legjobbja címhez bőségesen elegendőek.
Ronaldo (7.5) – Az ereje teljében lévő Fenomén a fiatal Alessandro Nesta őrizetében úgy futballozott, mintha a mérkőzés filmje a CV-je volna. Pimasz, futsalmeccsre illő cselek, szellőszerű elfutások, bokapasszok, bombakapufa, na meg persze a védjegyévé vált kapuselfektető bicikli.
A cserék közül Moriero (6.5) Djorkaeffhez képest más típusú játékkal igyekezett támogatni a csatárokat, gólpassza utal eme produkciója sikerességére. Cauet (6) ennél egyszerűbb utasításokat kapott (rúgd fel a szembejövőt), mivel ő ezt amúgy szívesen csinálja, örömmel szállt be. Sartor (0) a pályán ünnepelhetett.
Monstre posztunk zárásaként tekintsük át, mi történt a május 6-i csata hőseivel a diadal óta.
Gianluca Pagliuca még egy idényt védett Marcello Lippi érkezésééig – a szivaros edző ugyanis hozta magával a Juventusból Angelo Peruzzit. Hét szezonig viselte szülővárosa csapatának (Bologna) egyes számú mezét, pályafutását 2007-ben Ascoli di Picenoban fejezte be. Manapság a Mediaset televíziós csatornánál dolgozik. Salvatore Fresi a kupagyőzelem után kissé érthetetlenül korábbi klubjához, a Salernitana-hoz került kölcsönbe, ahonnan visszatért, hogy egy Napoli-Bologna-Juventus-Perugia-Catania-újra Salerno canossát járva a félelmetes Battipagliese-ben rúgjon utoljára labdába. Francesco Colonnese 2000 nyarán unta meg kevés játéklehetőséget, ezért Rómába költözött. A Lazioban négy idény alatt mindössze 12 mérkőzés jutott neki, 2004-től még két bajnokságban viselte a Siena szerelését. Pagliucához hasonlóan szintén televíziós szakértőként helyezkedett el. Taribo West további sorsának alakulásáról „Taribo csapatot keres” címmel reality show-t kellett volna forgatni. Mircea Lucescuval nem jött ki jól és Lippi sem tartott rá igényt, ennek következtében egy huszárvágással a Milanban találta magát, ahol 4 meccsen még egy gólt is szerzett. Ezt követően minden nyári alapozást máshol kezdett: rótta a köröket a Derby Countyban, a Kaiserslauternben, a belgrádi Partizanban, Dohában, Plymouthban, hazájában, a Julius Bergerben. Utolsó jegyzett egyesülete az iráni Paykan volt 2008-ban. Javier Zanetti további pályafutásának részletes bemutatását ugye megspórolhatom?
Aaron Winter 1999-ben tért vissza nevelőklubjához, az Ajaxhoz, ahol 4 idény után képesek voltak kikölcsönözni a veterán középpályást a Sparta Rotterdamnak. Visszavonulását követően az amszterdami csapat utánpótlásbázisán edzősködött, mostanság a kanadai Toronto FC trénere. Diego Pablo Simeone a hírhedt Vieri-transzfer részeként lett eladva ’99 nyarán a Lazionak, ahol négy éven át volt a közönség egyik kedvence. 2003-ban bevallottan legkedvesebb klubjában, az Atlético Madridban húzott még le pár meccset, cipőjét az argentin Racing Club öltözőjében akasztotta szögre. Rögtön edzősködni kezdett, jó néhány hazai csapat kispadjának melegítése után Cataniaban találta magát és ott dolgozik napjainkban is. José Zé Élias Moedim Junior a Lippi-féle takarításnak esett áldozatul a nagybevásárlós nyáron, amit azóta sem tudott kiheverni (mi se nagyon). A Bolognában még úgy ahogy ment neki a játék, aztán csak vergődött. Olympiakosz, Genoa, Santos, Metallurg Donyeck, Guarani, Omonia Nicosia, Londrina – az egyre lejjebb mutató szinuszgörbe az osztrák alacsonyabb ligás Altachnál egyenesedett ki végleg. (Öccse, Rubinho a Genoa és a Palermo kapuját védte, jelenleg a Torinóban áll alkalmazásban). Youri Djorkaeff-et 1998-ban még lovaggá is ütötték, mielőtt a Kaiserslauternbe szerződött volna. A bundesligás éveket premier league-esek követték (Bolton, Blackburn), végül 2006-ban egy bokasérülés vetett véget pályafutásának – immáron New Yorkban. Mikrofont ragadva Vivre dans Ta Lumière címmel francia nyelvű kislemezt jelentett meg. Ivan Zamorano még az ezredfordulón is az Inter futballistájának mondhatta magát, 2001-ben a mexikói Americahoz igazolt, onnan pedig haza a Colo-Coloba. Maradt a labdarúgás világában, játékosmegfigyelőként keresi a húslevesbe valót. Ronaldóról itt írtam bővebben.
A cserék közül Benoit Cauet fokozatosan megtalálta a képességeinek megfelelő klubokat (Torino, Como, Bastia, CSZKA Szófia, Sion), 2006-ban hál’istennek visszavonult. Colonnese és Pagliuca kollégájaként televíziózik ő is. Francesco Morierónak 2000-ben a Napoli kínált szerződést, ami két évvel később lejárt. Az edzői hivatást választotta, a 2010/11-es évadban a másodosztályú Grossettonál dolgozott. Luigi Sartorról elég annyi, hogy még Sopronban (!) is megfordult. A rendkívül szimpatikus Luigi Simoni edzőt a hektikus 1998/99 -es szezon közepén sajnálatos módon elküldte Moratti. Kisebb-nagyobb klubokat irányított, utoljára 2009-ben a Gubbiot.
Hát ennyi.
Párizsba tegnap beszökött az Inter.
A Parc des Princes-ben suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.