Ami az Egyesült Államoknak szeptember 11., a magyar futballnak Irapuato, Zámbó Jimmy-nek a kakas, vagy Napóleonnak Waterloo, az nekünk 2002. május 5. A dátum, amelyet soha nem fogunk elfelejteni.
Bizony, már kilenc évet öregedtünk szurkolói pályafutásunk legfelkavaróbb pillanata óta. Előtte ilyen közel nagyon rég volt bajnoki címhez az Inter, mindössze nyerni kellett volna az utolsó fordulóban a tét nélkül pályára lépő Lazio otthonában. Hiába szurkoltak a világoskékek drukkerei az Internek, hiába vezetett kétszer Cúper csapata, a szlovák Matuska Szilveszter merényletének (is) hála nem sikerült belépni az aranykapun.
Annyira izgultam, hogy képtelen voltam élőben végignézni a meccset. Beállítottam a videót, majd sétálni indultam a napsütéses vasárnap délután. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de hiába. 17 óra körül hazaérve édesanyám „Na, sírhatsz…” üdvözléssel fogadott az ajtóban. A kazettát azóta sem néztem vissza.