Elköszönt a dagi

Ronaldo visszavonulásának híre bizonyára minden futballszurkoló fülébe eljutott már. Blogunk sem marad ki a vele kapcsolatos visszaemlékezésekből: ősanyánkon Heinrich kiváló, a vébék legeredményesebb játékosának pályafutását részletesen taglaló poszttal jelentkezett, ezért játékának és a világfutball történelmében betöltött szerepének boncolgatása helyett mi inkább az 1997 és 2002 közti időszakát flashbeckeljük az alábbi összeállításban. 

 

Az eindhoveni és a barcelonai éveket követően 1997 nyara Milánó szebbik felében találta az akkor még 76 kilós támadót. Katalóniai távozásának oka máig nem teljesen tiszta, például: miért engedte el ilyen könnyedén a világ egyik legjobb csatárát a Barcelona? Állítólag szerződésének megújításával akadtak problémák. Massimo Moratti két évvel előtte tette le ülepét az Inter elnöki székébe, s mivel édesapja nyomdokain haladva újra világverővé akarta tenni a klubot, a kisgyerek pénzéhségét (?) hallva azonnal intézkedett: Ronaldo kivásárolta magát a kontraktusából, majd 28 millió dolláros transzferdíjért aláírt. A lombard fővárosba érkezésének napját Ronaldo Day-nek nyilvánították, megőrült érte a lakosság kék-fekete fele. Bemutatása után a stadionba volt hivatalos, ahol a pályán több tucatnyi kölök szeretgette agyon, szegény alig tudott kiszabadulni a futballistapalánták piciny ölelő karmai közül.

Moratti nagybevásárlást tartott ezen a nyáron (is…), a brazil mellett Taribo West, Zé Élias, Paulo Sousa, Francesco Moriero és Alvaro Recoba érkezett – többek között. Az újonnan kinevezett Luigi Simoni nyíltan bevallotta, hogy a szakajtónyi igazolásból olyan csapatot akar összerakni, amely teljes mértékben egy ember alá rendeli magát. Ez az ember pedig nem Benoit Cauet volt. A bajnoki rajton a Bresciát fogadta a társaság, általános döbbenetre nem Ronaldo, hanem egy szinte ismeretlen uruguayi fiatalember mentette meg a szégyentől az Intert két nehezen felejthető góllal. Először egy esős bolognai délutánon volt eredményes a 4-2 -es diadalt hozó meccsen – naná, hogy rá jellemző megmozdulással.

A Ronaldo Dayt Ronaldo Mania követte, sorozatban lődözte a gólokat a Campionatótól kezdve a Coppa Italián át az UEFA-kupáig. Igen gyorsan alkalmazkodott a talján futballhoz, védőket seggre ültető cselsorozatait, szebbnél-szebb góljait látva a sajtó néhány hét után már ráragasztotta az Il Fenomeno  becenevet. Tényleg imádták, a La Gazzetta dello Sport folytatásos cikket közölt életének fordulópontjairól. Egyik részben az atlantai olimpiai élményeit mesélte, például amikor annyira izgult, hogy a pálya szélén leguggolva pisilnie kellett – a kis bájos és őszinte történetet “hallva” még jobban odalettek érte az emberek.

Simoni Intere szépen menetelt a bajnokságban és az – akkor – harmadik számú nemzetközi kupában, természetesen az új kedvenc vezérletével. A hozzám hasonló korosztálynak első komolyabb interes tévés emlékét jelentette a párizsi UEFA-kupa döntő 1998 májusában, amikor a Laziot mészárolta le igen könnyedén a csapat. Ronaldo a harmadik gólt szerezte klasszik biciklicsel kapus elfektetés kombóval. Sajnos a scudettot nem sikerült behúzni, amihez nagyban hozzájárultak az utolsó fordulók egyikében lejátszott sorsdöntőnek bizonyuló Juventus-Inter mérkőzésen történtek.

Végül 32/25-ös bajnoki, 11/6-os UEFA-, illetve 4/3-as Olasz Kupa-mutatókkal hozta első idényét – méghozzá komoly sérülések nélkül. Ősszel megkapta a France Football aranylabdáját, állítása szerint inkább az Interben nyújtott félévének köszönhetően.

Az 1998-as nyári mercato csúcspontja Roberto Baggio kék-feketébe öltöztetése volt (2 és fél millióért, emberek!), ami egyet jelentett két korszakos zseni egyidejű fogalkoztatásával. Talán nem túlzok, ha ezt a keretet a ’90-es évek legerősebb Intereként aposztrofálom az olasz futball akkori legjobb kapusával (Pagliuca), legendás védőjével (Bergomi), Európa- és világklasszisaival (Baggio, Djorkaeff, Ronaldo, Zanetti), remek külföldijeivel (Simeone, West, Winter, Zamorano, Zé Élias), komoly potenciálú fiataljaival (Frey, Fresi, Pirlo, Silvestre, Ventola). Arra, hogy végül ez a bagázs sem tudta beteljesíteni a 10 éve hiába kergetett álmot, sajnos Ronaldo nagyjából ezidőtájt kibontakozó sérülései adták a fő magyarázatot. A veszedelmes Skonto Riga elleni BL-selejtezőt és az Olasz Kupa első körét kihagyta, a madridi Bajnokok Ligája csoportmeccsen húzott először szerelést a kétgólos Bernabeu-beli zacskó alkalmával. Első akciógóljára egészen október végig kellett várni, az áldozat a Szpartak Moszkva volt. Egyre többet hiányzott, így a Baggio-Ronaldo-Zamorano (Djorkaeff) csodatrió igen keveset lehetett egyszerre a pályán.

Az idény nem várt kaotikus forgatókönyvet hozott. Simonit igen hamar menesztették, őt beugróként előbb Castellani kapusedző, majd a román Mircea Lucescu váltotta. Utóbbi igazán pompás húzásnak bizonyult, sikerült vele kiesni a BL-ből (igaz, a későbbi győztes Manchester United volt az elkövető olyan párharcban, melynek visszavágóján az angol drukkerek se szóltak volna egy büdös szót sem, ha 3-4 gólos gyufával kullognak haza), és majdnem kizúgni a Serie A-ból. Igen, jól olvastátok. A tabella alsó felében lavírozott a csapat néhány fordulóval a vége előtt, amikor Rómába látogatott. Ott már Hitzfeld szintén alkalmi dirigensként Roy Hodgson törölgethette a homlokát a kilenc gólt és 5-4 -es Inter-sikert hozó mérkőzésen – Ronaldo éppen egészségesen tudott kifutni az Olimpico gyepére, ha már ott járt, kétszer be is köszönt a liga legszexisebb kapusának. Ha nagyon sarkítunk, bizony ez a három pont biztosította a bentmaradást…A trófeamentes szezonban a ’98-as világbajnokságon kiújult térdsérülése, illetve a döntő napján történt szörnyűségek miatt hősünk mind fizikálisan, mind mentálisan borzasztó állapotban küszködte végig az idényt, mindössze 19 bajnokin lépett pályára (mondjuk 14 gólt vert), a BL-ben 6/1-es, a kupában 1/0-ás stattal zárt.

A következő nyár újabb brutális Moratti-shoppingolást zúdított ránk. A világcsúcsot jelentő összegért érkezett Christian Vierin kívül olyan neveket találtunk a bevásárlólistán, mint Laurent Blanc, Angelo Peruzzi, Christian Panucci, Luigi Di Biagio, Vladimir Jugovics (hozzájuk januárban csatlakozott Clarence Seedorf, Adrian Mutu és Iván Cordoba), vagyis az Inter számított az ezredforduló Manchester City-jének. Félelmetes kerethez komoly nívójú edző dukált: Marcello Lippi. Istenem, hogy mennyire vártam a Baggio-Ronaldo-Vieri hármas vajon mire lesz képes…Túl sokszor nem volt alkalmam gyönyörködni bennük, az okot kitalálni könnyű. Ronnie mindössze 7 (!) bajnokin (3 gól) tudott a szép zöld gyepre kifutni, mert a visszatérő fájdalmak miatt elkerülhetetlenné vált a térdműtét. Az operációt követő kissé siettetett visszatérésének végzetes következménye a 2000-ben egy Lazio elleni kupameccsen történt 7 perces (…) fellépése utáni újabb súlyos sérülés: kétszer (!) kellett még kés alá feküdnie. Az eredmény? A teljes 2000/2001-es és a fél 2001/02-es idény kihagyása.

Rehabilitációja alatt hazautazott Brazíliába, hogy az otthon melege és a család, a barátok közelsége segítsen lelki és fizikai sebeinek mielőbbi gyógyításában. Afféle karácsonyi ajándékként 2001. december 23-án játszott ismét Piacenzában egy 3-2 -es győzelmet hozó bajnokin. Vissza-visszatérő izomhúzódásai miatt inkább a tavasz vége felé tudott érdemben hozzátenni valamit a scudettóért harcoló Inter teljesítményéhez, de a valamennyi Nerazzurri-fan számára fekete betűs május 5-én a kvázi bajnoki döntőn ő is csődöt mondott, mi több, zokogva ült le a kispadra, amikor a vele gyakran vitába keveredő Hector Cúper lecserélte a tíz mérkőzésen hétszer eredményes 9-est.

Cúper kontra Ronaldo:
– Nem igaz, hogy Ronaldo a sérülése előtti nap végig futóedzést csinált a többiekkel. Mivel a brazíl Bisciottival és Petroneval edzett, mert nem bírta a futásokat. Az általa említett négy kiló helyett viszont 8 kiló súlyfelesleg volt rajta akkor és mikor a mérlegre állt az 90-nél is többet mutatott. Nem éppen ideális egy élsportolónál közel 10 kg súlyfelesleg… 

Mentálisan aligha lehetett a topon ilyen végjáték után, ennek ellenére a 2002-es világbajnokságról győztesként és gólkirályként tért vissza Milánóba – elköszönni. Egy augusztus 16-ai napon a sportújságok címlapját a “Nem akarok az Interben maradni!” szalagcímek és Ronaldo fotója uralták.

– “Ronnie nem akar az Interben játszani, és csak akkor marad, ha kényszerítik rá – jelentette ki Alexandre Martins(egyik menedzsere), aki a napokban Jorge Valdanóval, a Real Madrid sportigazgatójával tárgyalt a klubcseréről. – A védencem a héten Milánóba érkezik, de nem azért, hogy eddzen, hanem azért, hogy tárgyaljon a jövőjéről. Tudom, hogy az Inter nem akarja elengedni, de ebben az ügyben nem érdemes a játékos akarata ellen tenni. Massimo Moratti, az Inter elnöke elképzelhetetlennek tartja, hogy Ronaldo távozzon a csapatától: – “Valahányszor hazatér Brazíliába, valaki mindig telezümmögi a fejét ostobaságokkal, de Ronnie tudja, hogy hosszú szerződés köti hozzánk, amit tiszteletben kell tartania. Ez az ügy nem hasonlít a tavalyi Zidane-esethez, hiszen akkor a Juve és a Real tárgyalni akart, de most egyik klub sem keresi a másikat. ”

Pedig dehogynem kereste! A “hálátlan”, ahogy világszerte nevezték az Inter szurkolói az átigazolási időszak zárása előtt egy nappal 45 millió euróért a Real Madridhoz szerződött. Gerinces húzás otthagyni az utolsó pillanatban azt a klubot, mely a legnagyobb fájdalmai, szenvedései közepette végig mellette volt.

A távozása kapcsán mondták:

– “Nem ismerem Ronaldót, de most már megvan a véleményem róla. Ez a klub két évet várt rá, fizették, meggyógyították, ő pedig így hálálta ezt meg. Mit lehetne még egy ilyen emberről mondani? Egyszerűen félelmetes miket hordott össze, erre az emberre inkább a félénk szó illik. ” (Amedeo Carboni)

– “Amit művelt, az az egyik legrosszabb dolog volt, amit tehetett. Sem emberként, sem sportolóként nem viselkedhet így valaki. Ilyen korábban még sosem fordult elő. Nem venném őt meg, szakmai, és pénzügyi okból kifolyólag sem, de ezek másodlagosak. Egy világhírű sportoló nem teheti meg, hogy golfozni megy, miközben a társai a BL szereplésért küzdenek – utalt az Inter múlt heti, Sporting elleni mérkőzésére. A sérülése után mindenki vele volt, ápolták őt, és türelmesek voltak vele. Ezek után nem hivatkozhat arra, hogy nem jó a viszonya az edzővel . (Louis Van Gaal)

Szerelmi háromszög: valójában nem Cúper, hanem Seedorf miatt ment el…

Négy galaktikus királyi esztendő elteltével furcsa pletyka keringett futballkörökben, mely az utolsó pillanatokig tartotta magát, de végül nem tért vissza Milánóba (Adrianoért cserébe ment volna).

– “Békülni szeretnék az Interrel. Nagyon szép volt, amíg tartott a história, de nagyon rosszul végződött. Nagyon köszönöm azoknak a tifosiknak, akik mellettem álltak a nehéz pillanatokban. A legjobbakat kívánja a brazil játékos az olasz csapatnak és reméli, hogy nyáron elhódítják az olasz bajnoki címet. – A csapat megérdemli a scudetto elnyerését, nagyon jó játékosanyaga van és nagyon jó teljesítményt nyújtott eddig – válaszolt az interjúban elhangzott felvetésre. Arra a kérdésre, hogy miért hagyta ott az olasz gárdát, a következőt válaszolta: – Hogy miért hagytam ott? Csak egy okot tudok felsorolni, ez az, hogy nem értettem egyet Cúperrel. Most csak azt remélem, hogy valamikor visszatérhetek Milánóba, hogy köszönhessek a volt játékostársaimnak.”

Köszönt. A derbin. Milan-mezben. Két évvel később ugyanis még egy embereset rúgva az interes érzelműekbe 8 millió euróért a városi riválishoz igazolt. Első piros-feketében vívott Inter-Milanján sokezren sípot fújva idegesítették minden egyes labdaérintése alkalmával – különösebben nem zavarta, gólt rúgott. Néhány hónap elteltével keresztszalag-szakadást szenvedett, a kuzinok felbontották a szerződését. Hazatért Brazíliába jókora súlyfelesleggel, a Corinthians híveit boldogította még egy ideig, amikor 2011. február 14-én bejelentette visszavonulását.

Minden idők egyik legnagyobb csatárától búcsúzunk.

 

HOZZÁSZÓLÁSOK