A szezon eseményeit taglaló sorozatunk befejező részében eljutunk a tavasszal érkező problémáktól a feloldozást hozó befutóig. Az előző rész itt olvasható.
A válság hetei
Először is ugorjunk a Bodo Glimt meccs elé négy nappal. Inter-Juventus 3-2. Egy izgalmas meccs, végre egy győztes rangadó, melyet az Inter a legvégén, szinte drámai körülmények között Zielinski távoli bombájával húzott be. Viszont akad egy-két bökkenő: az Inter egyáltalán nem mutatott jó formát, az emberelőny ellenére csak küszködött a meccs nagy részében, sőt, a vezetést is kiengedte a kezéből kétszer is. Valamint ott volt Bastoni eltúlzott esése Kalulu mellett, az erre való, kimondottan sportszerűtlen reakciója, és az ezt követő atomrobbanás a médiában, ami a klub egyik címerállatának személyes kálváriáját hozta el. Bastot végül kiküldték egy sajtótájékoztatóra elnézést kérni, ám ez csak több teret engedett a teljesen elharapódzó gyűlöletkampánynak, mely során egyrészt megkérdőjeleződött a helye a válogatottban, a stadionokban pedig folyamatosan fütyülték őt a szezon hátralévő részében. És akkor még nem is beszéltünk az őt és családját érő bullyingról, ami miatt még azok a hírek is megszaporodtak, hogy a hátvéd távozik az idény végén, jó eséllyel Barcelonába.
Miközben a sajtó Bastoni gaztettét böfögte fel 0-24-ben, a csapatnak a BL playoffján volt jelenése Norvégiában, ami szörnyen sikerült, szintúgy mint a milánói visszavágó. Az első meccsre, a norvégok műfüves pályájára Chivu talán a lehető legöregebb kezdőjét küldte ki, bár a probléma nem a korral vagy a fűvel volt, hanem a döntést mindenáron a visszavágóra halasztani akaró csapat kissé arrogáns és érdektelen hozzáállásával. A kétgólos hátrányban kezdődő visszavágón pedig már egy joggal ideges és kapkodó Intert láttunk, így az erőfeszítések az egyenlítésre mind kudarcba fulladtak. Chivu igyekezett levenni a felelősséget a játékosokról: a sűrű menetrend miatt elfogyott az energia, a srácok mindent megpróbáltak. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a menetrenddel kapcsolatban nem tévedett, hiszen aligha tudjuk elképzelni, hogy az Inter jelen formájában képes lett volna három fronton sikeresen küzdeni – ahogy egy évvel korábban is megroppant a keret a sorozatos meccsek terhe alatt.Chivunak, bár ezzel a kieséssel még mint edzőnek, el kell számolnia a következő szezonban, a keretet pedig mentálisan egy újabb pofonból kellett visszahozni, a mérsékeltebb terhelés megadta a lehetőséget egy kis fizikai regenerációra és nyugalomra. Erre bizony a szezon ezen részén óriási szüksége volt, ha be akarta húzni a jelen helyzetben minimum célként is megfogalmazható Scudettot. Ezekben a hetekben viszont senki nem volt túl optimista, hiszen az együttes a lehető legmesszebb volt a csúcsformájától.
A befutóra Lautaro nélkül érkeztünk meg, aki még Norvégiában szenvedett el egy makacs sérülést. A Milan ellen sikerült megismételni az őszi mérkőzésen történteket, sőt ezúttal konkrétan Mhitarján kihagyott ziccere után másodpercekkel szereztek vezetést Allegriék, és természetesen végig megőrizték az előnyüket, amivel a Milan még egyszer meg tudta nyitni a scudettoért folytatott harcot. Majd két kísértetiesen hasonló meccset tudott döntetlenre bukni az Inter, először az Atalanta, majd a Fiorentina ellen. Egyértelműen a szezon egyik mélypontjaként élhetjük meg ezt az időszakot. A hiányzó Capitano mellett ott volt nehezítő tényezőnek a küszködő Thuram, az önmaga árnyékának tűnő Barella, az el-eltűnő Bastoni, és a labdákba rendre szerencsétlenül érő Sommer. A rossz formát tetézte az áprilisi válogatott szünet: ha az olaszok elbukják a playoffot, hogy lehet majd a játékosokat felvakarni a padlóról? Hát, elbukták, nem kicsit. És TERMÉSZETESEN Bastoni kiállításával és Esposito kihagyott tizenegyesével. A sajtó ezután megint rátelepszik az Interre, az Inter játékosok által dominált válogatott kudarcáról beszél, Bastoni kétszeres nemzeti bűnbak – persze azok vádolják a legjobban a kiesésért, akik mindent megtettek, hogy a Juventus-meccs okán a lehető legszarabbul érezze magát a bőrében. És így kellene felkészülni a Roma fogadására a Meazzában.
A szezon vége
Hogy Lautaro visszatérése, Chivu háttérmunkája, Hakan valószínűtlenül nagy gólja, vagy valamiféle csoda hozta el az oly nagyon várt pálfordulást a csapat körül, nem tudjuk, de a Roma 5-2-es legyűrése után az Inter többé már nem állt meg. Mindig a hajnal előtt a legsötétebb, mondják, mi pedig egy úthengerré alakult futballegyüttest kaptunk akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. A Roma elleni egy igazi sorsfordító, jelképes meccs volt: megjelent benne az előző hetek küszködése, de sikerült túllépni ezen, és a nagy karakterek, mint Lautaro, Calhanoglu, Thuram és Barella újra a csapat élére tudtak állni. És ott is maradtak egészen a célszalagig.
Conte még tett egy utolsó kísérletet a Milan legyőzése után, hogy némi elmetrükkel a mieinkre ijesszen, ám saját csapatát már nem tudta eléggé feltüzelni ahhoz, hogy hét pont hátrányt behozzanak. Az Inter előnye pedig villámgyorsan nyolcra, majd tizenegyre hízott, hiszen némi meglepetésre a Napoli nem tudta legyőzni a Parmát, majd simán kikapott a Laziotól. Eközben a mieink újra elvesztették Lautarot pár hétre, ám az újraéledő Thuram és Dumfries megadta a szükséges pluszt a Como ellen, akiket 2-0-ról 3-4-re fordítva sikerült legyőzni idegenben, a szezon egyik legjobb meccsén. A Cagliari ellen 3-0 és a torinói döntetlen után már csak formalitás volt a scudetto begyűjtése, ami végül a Parmát fogadva sikerült, 2026 május harmadikán, egy viszonylag unalmas meccsen. Ezen a ponton viszont már nem is igazán volt győzelmi kényszerben Chivu Intere: a rivális csapatok az utolsó hetekre teljesen elfogytak, talán inkább mentálisan, mint fizikailag.
- A Napoli botladozott a sérültjei visszatérése után is
- A Milan egyszerűen elvesztette a fonalat, miután kiszálltak a bajnoki versenyfutásból, Allegri alatt borzasztóan alulteljesítettek a csapat sztárjai, míg végül a legfontosabb célként kitűzött top 4 hely sem lett meg
- A Juventus a Milanhoz hasonlóan “EL-helyen” végzett, igaz, ők a szezon egészét nézve jóval kevésbé voltak tűzközelben.
Az Inter így végül 11 pont előnnyel, messze a legtöbb lőtt góllal és legmagasabb gólkülönbséggel nyerte meg a Serie A-t. A sorozat gólkirálya Lautaro, gólpassz-rekordere pedig Dimarco lett.
Doppietta!
Az i-re a pontot pedig a Coppa Italia döntőn tette fel a csapat, amelyik amúgy viszonylag simán suhant végig a sorozaton. Egyedül a Como jelentett döccenőt, ám őket végül egy újabb fantasztikus meccsen sikerült kiejteni az elődöntőben, ezúttal IS kétgólos hátrányból fordítva, ezúttal Sucic és Calhanoglu remek összjátékainak köszönhetően. A döntő ehhez képest már sima meccs volt, a Maurizio Sarri vezette hepehupás szezont záró Lazio nem tudott válaszolni a Lautaro góljával és egy öngóllal már az első félidőben beálló 2-0-ra. Egyetlen igazán nagy helyzetüket fejjel hárította az a Josep Martínez, aki év végére be is jelentezett az elsőszámú kapus szerepéért. Szerdán az olasz kupát, vasárnap a bajnoki serleget emelhette magasba Lautaro Martínez (utóbbit Chivuval közösen, ami szép gesztus a kapitánytól), majd kezdődhetett a buszozás Milánó főteréig.
Chivu ezt a duplát a második profi szezonjában, illetve első Interes szezonjában érte el. Ez volt az Inter 21. bajnoki címe, és tizedik olasz kupája, a kettő együtt pedig mindössze a harmadik dupla az Inter történelmében.
Egy idős, egy éve ilyenkor leírt csapatot vett át, de az előzetes elvárásokkal ellentétben nem csinált azonnal forradalmat. Apró változtatásokkal kormányozta az Intert a győzelem felé, miközben igyekezett a tulajdonoskör által diktált fiatalítást is megvalósítani Sucic, Esposito, Bonny és a többi fiatal bevonásával. A szezon közben érkező döccenőknél magára vonta a felelősséget, és igyekezett tompítani a játékosokat érő vádakat, kritikákat és drámákat. Mert ebben a csapatban bizony ott volt még egy last dance, csak tiszta fejekre és egy kis nyugira volt szükség, ő pedig pontosan ezt hozta el az első évében. Mint pszichológus, jelesre vizsgázott. Mint a csapat vezetője, egy szimpatikus embert ismertünk meg, akit jó érzés az Inter élén tudni. Az ő esetében inkább az a kérdés, hogy innen merre lép tovább, mert a játékoskeretre és a csapat taktikájára egyaránt ráfér majd egy újabb frissítés, immár a Marotta korszak nagy öregjei nélkül. Addig is viszont megérdemel egy kis szabadságot Cristian, az egykori triplázó, majd duplázóként visszatérő bajnok.