Folytatódik (időközben háromrészesre bővült) irományunk, melyben a szezon eseményeit vesszük át, leginkább Chivu munkájára koncentrálva. Ha nem olvastad volna az első részt, kattints ide.
Jó kezdés, majd a pofonok
Elérkezett az első forduló napja, és nem panaszkodhattunk: Inter-Torino 5-0. Némi meglepetésre egy felvillanyozott, határozott, fizikailag jó formában lévő Intert láttunk, miközben ironikus módon az eredményjelzőn ugyanaz állt, mint az előző szezon utolsó valódi tétmeccsén. Taktikai forradalom ugyan nem érkezett, de egy feljebb tolt védelmű, vertikálisabb, letámadásban hiperagresszív stratégiát figyelhettünk meg. Igaz, mint azt a szezon során később megállapíthattuk, ebből lejjebb kellett tekerni, mert a csapat hosszú távon nem erre a Klopp-féle heavy metal futballra lett kitalálva. Chivunak tetszett, amit látott, ám a sajtótájékoztatón figyelmeztetett: vannak pozitív jelek, de ez még csak az út eleje.
És a következő körökben meg is jelentek az első döccenők. Az Udinese ellen a vezetést sikerült megszerezni, de ezután laposnak és sebezhetőnek tűnt az Inter, ezt kihasználva fordított is az ellenfél. Az év első rangadója pedig egy 4-3-mas vereséget hozott a Juventustól, a “kis helyzetekből nagy gólok” meccsén. Mentő körülmény volt persze, hogy tényleg valószínűtlenül jó lövésekből szerzett gólokat a bianconeri, és Sommert is elő lehetett venni, de az agresszió, a tartás hiánya, valamint a tavalyi vesztes rangadók sormintájának folytatása miatt kondultak a vészharangok rendesen. Persze két korai vereség joggal kelt pánikot a csapat háza táján. Ez az együttes nagyrészt még mindig ugyanaz volt, amelyik történelmi vereséget szenvedett a BL döntőben. Nem úgy tűnt, hogy sikerült kilábalni a traumákból, a foci nem rossz, de mentálisan… ez egy törékeny csapat. A Derby D’Italiát követő sajtótájékoztatón a mester kitért erre: “magunk mögött kell hagyjuk a múltat, nyugodtnak és céltudatosnak kell lennünk az eredmények besöpréséhez”. Valamint hozzátette: “Jobban kell kezelnünk bizonyos szituációkat. A Juventus nem hezitált kirúgni a labdákat a lelátóra, amikor bajba került. Az eredmény megfordítása rengeteg energiát igényelt, a fárasztó periódusok után mást kellene játszanunk, hogy kontroll alatt tartsuk a meccset és megtartsuk az előnyt.”
Három forduló nem a világ, de a riválisok rögtön előnybe is kerültek a mindössze három ponttal álló Interhez képest. A Juventus és a Napoli is 100%-on állt ekkor, de előzött a Roma és persze a Milan is, ahol Allegri és a máris fantasztikusan integrálódó Modric mellett a nemzetközi kupasorozatok hiánya jelentett komoly érvet a bajnoki reményekkel kapcsolatban – legalábbis abban biztosak lehettünk, hogy harcban lesznek az első helyért. Az Inter számára viszont az jelentette a reményt, hogy relatíve könnyű sorsolás következett, így Chivunak megvolt a lehetősége pozitív irányba billenteni a mérleget, és dolgozni a csapat játékán és mentalitásán.
Elkezd működni
A következő fordulókban nagy örömünkre már a Torino ellen látott, magabiztos, intenzív és vertikálisan focizó Inter hozta az eredményeket. Az a fajta találékonyság némileg eltűnt a csapatból, ami az Inzaghi-éra legjobb napjairól jut eszünkbe, kevesebbet láttunk a helycserékből és az ezekkel kreált, meglepő területekbe való befutásokból, vagy ahogy az egyik kedvenc olasz focis műsorunkban ekkor elhangzott, Chivu máris “elrontotta” az Intert”. Ám ez csak érzésre volt így, a letámadás remekül működött, és a build-up játék is kellően folyékony maradt, elsősorban a már Conte óta megfigyelhető, mélyre visszalépő regista-szerep miatt, amit a szezon nagy részében Calhanoglu látott el, de sérülései miatt láttuk itt Zielinskit, Barellát és Sucicot is. Ha a támadóharmadban pedig olykor statikusabbnak is tűnt az Inter, egyvalamit biztos, hogy csúcsra sikerült járatni, ez pedig a bal szárny támadó potenciálja, elsősorban pedig Dimarco rúgótechnikájának kiaknázása. De erről majd később.
A keret ugyan nyáron nem változott sokat, a mister egyes játékosokat igen hamar integrálni akart, és tette ezt elég hatékonyan. Az újak közül Akanji szinte azonnal a védelem oszlopává vált, Sucic is megkapta a lehetőségeket a kezdőben, bár néhány gyengébb produkció után volt, hogy hátrébb szorult a hierarchiában. A két új csatár viszont igazán hangosan mutatkozott be, a Serie A ritmusát már ismerő Bonny például aktívan kivette a részét a Cremonese kitöméséből, de a saját nevelésű Esposito is felhívta magára a figyelmet fizikális játékával, illetve azzal, hogy minden sorozatban (beleértve a válogatott selejtezőket) gyorsan meglőtte az első találatát. Sőt, a bajnokságban Dimarco asszisztált neki először, ami valahol borzasztó szívmelengető. Hamar világos lett, hogy ezek a fiatal játékosok olyan rotációs lehetőségeket adnak Chivunak, amik tavaly fájdalmasan hiányoztak a csapatból – azért pedig nem csak őt, hanem főnökeit is meg kell dícsérni, hogy fiatal koruk ellenére velük vághatott neki a szezonnak az Inter.
A rangadók átka
A négymeccses győzelmi sorozat azonban véget ért Nápolyban, amikor is egy inkább Inter-dominálta első félidő végén fura tizenegyessel szereztek vezetést a hazaiak, a második félidőben pedig megfordították a meccs képét, és megérdemelten győztek 3-1-re. A meccs elején Lautaro és Dumfries sajnos bedőltek Conte provokációjának, és belementek egy csetepatéba, ami után fejben nem sikerült visszatérni már a pályára, a vereséget később részben ennek is tulajdonította Chivu. Aggasztó módon a trend azonban fenn maradt, és folytatódott is a Milan ellen. Az Inter elvesztette mindhárom (akkor még) top 4-es rangadóját, a fásultság és az önbizalomhiány réme ott kopogott az ajtón a nagy meccsek után. Ami azonban önbizalomra adott okot, az az volt, hogy a top 4-től lefelé tökéletesen működött Chivu Intere, és így a 15. fordulóban újra az élre tudott állni. Ahhoz, hogy minden fogaskerék a helyére kerüljön, egyes játékosokat máshogy kellett használnia, mint azt az elődje tette.
Nyerő SzériA
A magasabbra tolt védelmi vonal miatt Chivu jóval kevésbé tudott megbízni a klasszikus, sok szezont látott középső védőiben. De Vrijt az Union Saint-Gilloise ellen volt képtelen lekapni a félidőben, mert 45 percen át szétfutotta őt egy fiatal, David nevű csatár, aki nyilván nem összekeverendő Juvés Daviddal. Acerbiben pedig hiába bízott szeptemberben és októberben is, az első Napoli elleni derby után az eleinte kicsit kegyvesztettnek tűnő Bisseck felé fordult. Bisseck egy érdekes játékos, fizikailag, passzjátékban, és elsősorban a labda cipelésében kiemelkedő, ám a klasszikus védőerényei valahogy sokáig hiányoztak. Ez főleg a problémák korai megelőzését, a proaktív, aggresszív fellépést illeti, ráadásuk stresszes szituációkban még komoly hibákat is hajlamos véteni, vagy pedig szimplán kezezéssel ajándékozni tizenegyest az ellenfélnek. Ugyanakkor ez az év volt számára az, ami meghozta várt az előrelépést: bár nem volt tökéletes éve, a játéka problémás elemeit fejleszteni tudta, erényeit pedig jól aknázta ki az Inter rendszere.
Feltűnő volt az is, ami Dimarcoval történt. Bár az eposzba illő gólpasszgyártást inkább a szezon derekán pörgette fel, az elejétől világos volt, hogy a sokszor problémát jelentő fizikai hiányosságait sikerült orvosolni, és a többiek szintjére hozni. Nem csak hogy hatvanból kilencven perces játékos lett, hanem sokszor óriási sprinteket is láttunk tőle a meccs utolsó 10-15 percében is akár. Mindez (kivételes rúgótechnikája mellett természetesen) lehetővé tette számára, hogy megdöntse a Serie A gólpasszrekordját, ami nem kis fordulat, tekintve hogy a PSG elleni szerencsétlenkedése után nem kevesen voltak, akik azt hitték, ő már egy kiégett játékos. De hogy ő minek tulajdonítja ezt? “Ahhoz, hogy jó formában legyél, játszanod kell. Nehéz volt úgy fejlődnöm, hogy állandóan csak 60 perceket játszottam. Idén többet játszom, és látszik is a formámon”. Érezhetően ez egy odaszúrás Inzaghinak, vagy pozitív visszacsatolás Chivunak, de hogy ki mennyi igazságot lát bele, döntse el maga.
Nem csak Dimarco érezte azonban jobban magát, ott a perememberből az új szezon egyik legjobbjává előlépő Zielinski is. Ahogy ő fogalmazott: “Tavaly harmadik számú csere voltam. Igazi bajnokok voltak előttem a sorban, az edzőnek pedig ragaszkodott ezekhez a játékosokhoz a kezdőben. De idén ez megváltozott. Chivu több játékost tart tűzben, érezzük, hogy van esélyünk bekerülni a csapatba, és ez nagyon jó dolog.” Zielu végül nemcsak a saját szerepkörében teljesített kiválóan, de Calhanoglut is fantasztikusan helyettesítette a török egyre gyakoribb sérülései folytán, és az év egyik, ha nem legnagyobb gólját is neki köszönhetjük.
Bár a már tárgyalt rangadókon kívül sok szép eredményt elért már az Inter ősszel (többek között mindkét római csapatot sikerült legyőzni), a Milan elleni vereség után óriási menetelés indult meg a bajnokságban. Tizenöt meccsen át, egészen a következő Madonnináig nem talált legyőzőre a csapat, és csak egy döntetlen csúszott be, már az új évben a Napoli ellen, egy kései McTominay – de tényleg, ki más – egyenlítés révén. Chivu rátalált az ideális védelemre Akanji középre húzásával, két oldalán Bisseckkel és Bastonival. Az egyik szélen Dimarco ontotta a gólpasszokat, a másikon Dumfries sérülése ellenére sikerült elevickélni Luis Henriquevel, miközben a középpálya Zielinski remek játékából merített erőt. Lautaro pedig annyi gólt lőtt, amennyi a csövön kifért, jó előre bebiztosítva gólkirályi címét a kiemelkedő csatárteljesítményekben azért nem dúskáló szezonra.
Ezzel pedig az Inter tetemes előnyre tett szert, tekintve, hogy a kezdetben még önbizalomtól duzzadó riválisok elkezdtek botladozni. Elsőként a Juventus fuccsolt be, ami Tudor állásába került, és hiába néztek ki sokkal jobban Spallettivel, neki már túl sok mindent kellett volna menet közben kijavítania. A Napoli először a BL-ből távozott a harmincvalahanyadik helyen, csak úgy Contésan, de a bajnokságban is elkezdte eldobni a pontokat, nagyjából tartva a tavalyi pontátlagot, csak hát ugye egy sokkal konzisztensebb ellenfél mögött kullogva, nem kevés sérülttel. A Milannál pedig Allegri legalább akkora átoknak bizonyult, mint áldásnak. A korábbi sikeredző mára egyfajta garancia arra, hogy saját csapata játékának lebutítása árán az ellenfelek szeléből is kifogja a vitorlát, és végül unalmas 1-0-al távozzon, ám a Milanjának nem volt fegyvere azok ellen a csapatok ellen, amelyek eleve nem akartak kezdeményezőn fellépni ellenük – és hát mint azt tudjátok, ilyen csapatokból azért nem kevés van a Serie A-ban. És bár a szezon derekán még egyáltalán nem nézett ki rosszul a Milan, az utolsó fordulókra a személyi konfliktusok és sérülések miatt teljesen kicsúszott a lábuk alatt a talaj – olyannyira, hogy még a szezon elejétől legfontosabb célként definiált top 4 hely sem lett meg nekik.
Mondhatnánk, hogy az Inter tehát egy diadalmenetben söpörte végig a tavaszt és gyűjtötte be a duplát, de a valóság sajnos nem ez. A BL-ben már az ősz vége sem sikerült kimondottan jól, Chivuék ráadásul pontosan úgy vesztették el a Liverpool és az Atleti elleni rendkívül fontos meccseket, ahogy a bajnoki rangadókat: sok helyzetet eltékozolva, elkerülhető, buta gólokat benyelve, lehetőleg minél később, hogy jobban fájjon. Időközben a Supercoppát is sikerült hamar otthagyni, de ez nem annyira érdekelt senkit, a BL tabella első nyolc helyezéséből való kiszorulás viszont egy krízishelyzet előszele volt.
Folytatása következik