Véget ért egy újabb szezon, az Inter pedig hat év alatt a harmadik Scudettoját ünnepelhette. Ezt így május végén talán mindenki magától értetődőnek is vehetné: Az Nerazzurri a legjobb, legkonzisztensebb olasz csapat, a legjobbak pedig megnyerik a bajnokságot, ugye? Csakhogy ne feledjük, egyáltalán nem innen indult a 2025-26-os idény. Három részes írásomban szeretném egy kicsit kivesézni az Inter szezonját annak tükrében, hogy milyen hatással volt a csapatra Chivu kinevezése, hogyan billentette ő és csapata javára az erőviszonyokat és a közvéleményt az egykoron triplázó játékos, aki 2025 júniusában az Inter vezetőedzőjévé vált.
Egy nehéz szezon végén
Lehet egy csapat akár hat éven keresztül a legdominánsabb egy bajnokságban, de jelent ez vajon garanciát arra, hogy törekvéseit siker koronázza? Hát, bárhogy is gondoltuk addig, 2025 tavasza tisztázta, hogy semmiképp nem elég, ha egy csapat csak szemre, vagy akár adatok szintjén a legjobb. A romantikus magyarázat az lenne, amit Inter szurkolóként megszokhattunk: mindig lesznek óriási elbalfaszkodott végjátékok, de a túlteljesítések és a vert helyzetből felkelés is mindig az életünk része lesz. A racionális magyarázat viszont az, hogy az Inter ezekben az években sokszor túlnyújtózkodott a képességein, kiváltképp 2025-ben. Talán évek óta miénk a legerősebb kezdő Olaszországban, Conte és Inzaghi is rendszerint nemzetközi szinten ütőképes tizeneggyel operált. Viszont a Suning anyagi nehézségei, és az Oaktree fontolva költekező gondolkodásmódja évről-évre meglátszódik a keret összetételén, szinte minden évben feltárulnak lyukak, amikor a kispadról való merítés ideje jön el. Nem kell elmagyaráznom, milyen érzés, mikor meglátod a pálya szélén feltűnni Vecinot, Gagliardinit, Kolarovot, vagy az utóbbi években Arnautovicot, Klaasent, Taremit vagy Correát.
Persze most mondhatnánk, hogy ezek csak cserejátékosok, de időközben a korábban említett ambíciók miatt az Inter volt az az olasz csapat, amelyiknek minden évben őrületes mennyiségű meccset kellett lejátszania. És bár a vesztett döntők ellenére remek érzés volt átnyargalni a Bajnokok Ligája mezőnyén kétszer is, illetve Coppa Italia és Supercoppa címeket gyűjteni a Scudettok mellé, ezek a sorozatok a játékosok erőnlétén komolyan bekérték a számlát egy ponton. Az lehet az érzésünk, hogy egy sor játékos, gondolok elsősorban Barellára, Lautarora, Calhanoglura, Bastonira vagy akár Dimarcora, Milánóba igazolása óta nem kaphatta meg megérdemelt pihenőjét. Hétvégi bajnokik, hétközi BL meccsek, hosszabbításos kupacsörték, válogatott fordulók, világversenyek, a futás soha nem érhet véget. A lábak fáradtak, de mindig volt egy következő meccs, és nem panaszkodhatunk, az Inter mindig képes volt felszívni magát. De 2025 más volt. A tavasz kezdetén Inzaghi még vígan nyilatkozott 4 megszerezhető trófeáról, és bár elrugaszkodott gondolat volt, elképzelhetetlennek semmiképp nem bélyegezhettük.
Csakhogy a csapat ezúttal az év végére tényleg elfogyott, túlzottan megosztotta erejét. A Conte által vezérelt Napoli meg-megbotlott ugyan, és egy jó formában lévő Inter ezt kihasználta volna, ám a déliek minden betlijére jutott egy a mieink részéről is. A kupában a borzasztó szezont produkáló Milan jelenetette a végállomást, természetesen kétszer kilencven perc szenvedés végén az elődöntőben. A BL-ben pedig tényleg mindent kiadtak a srácok, ami csak bennük volt, néha az volt az érzésem, hogy olyan energiákat is lehívtak valahonnan, ami nem is volt meg bennük, gondolhatunk itt Acerbi, Frattesi és Taremi döntő jelentőségű megmozdulásaira a Barcelona elleni elődöntőn. A döntőben viszont jött a teljes összeomlás, a kudarc pedig a fizikai kiégés mellé a mentális gödörbe zuhanás ígéretét is magával hozta. A játékosoknak kétségbeesett szüksége volt valamiféle megújulásra, feltöltődésre, miközben még mi, szurkolók is igyekeztünk valahogy távol tartani magunkat a labdarúgástól a traumák után.
Inzaghi távozására is igen hamar fény derült, és hát ne legyenek kétségeink, le volt itt már minden zsírozva hetekkel a döntő előtt. Rendkívül turbulens évek után viszont elköszönt az edző, aki több szempontból is jobb munkát végzett itt, mint elődjeinek nagy része. Taktikailag az egyik legérdekesebb, és szemre is legjobb játékot játszó Intert építette fel, amiben rengeteg örömünket lelhettük, könnyű volt szeretni a csapatát, na. Eközben kétségkívül nem ezek voltak az Inter legeredményesebb évei, de a tét nélküliség apátiáját hosszú évekre száműzte a klub közeléből. Inzaghiék pedig minden sorozatnak úgy mentek neki, mint akik meg akarják nyerni, minket pedig felejthetetlen élményekkel ajándékoztak meg. De tény, emberileg nagyon megterhelő is lehetett folyamatosan kompetitívnek lenni az ekkortájt legjobbnak tartott, anyagilag viszont eléggé limitált olasz csapat edzőjeként, Simone pedig láthatóan már valami másra vágyott, amikor is elfogadta az Al-Hilal hívását. Eközben az Internek napjai maradtak csak, hogy megtalálja az új vezetőedzőt, hiszen kezdődött az USA-ban megrendezett, elsőként kiírt Klubvilágbajnokság.
Chivu kinevezése
Az első számú jelölt Inzaghi utódlására a Como edzője, Cesc Fabregas volt. Az a Fabregas, aki egy újonc csapattal játszott igazán pofás, modern futballt, egy kis Spanyolországot épített Olaszországon belül, Premier League-kompatibilis taktikai megközelítéssel. Igaz, az Inter kerete erre semennyire nem volt alkalmas, de mindenki tisztában volt vele, hogy itt újrakezdés következik, ha már így van, szóljon nagyot, nem? A comóiaknak viszont volt ehhez az elképzeléshez pár szavuk, hiszen ők komoly célokkal érkeztek vissza a Serie A-ba. Ausilio hiába tárgyalt, hiába repkedett Cesc után, a tópartiaknak nem állt szándékukban elengedni az egyik legtehetségesebb fiatal edzőt. A figyelem tehát napokon belül más célpontokra terelődött, és hát hagyjuk is, hogy milyen nevek voltak még a vödörben, mert valójában végig csak egy komoly jelölt jöhetett szóba.
Ha már nem tehetsz fel mindent egy lapra, akkor jöjjön valami új, de mégis régi. Chivu a maga 12 felnőtt meccsével természetesen nem volt kockázatmentes kinevezés, bár egy nagyon reziliens Parmát rögtönzött össze ezen a 12 meccsen, hozzá képest Fabregas szinte veteránnak számított már az egy kompett szezonjával. Chivunak egy nagy előnye volt igazán: nemcsak ex-játékosként tartozott a klubhoz, hanem 7 éven át edzette az Inter ificsapatait. Ismeri a klub működését, a vezetőséget, a rendszert és játékosokat. De vajon lehet a fáradt, megtört játékosok élére ő a jó megoldás a karakteres, spanyol ex-világsztár játékos helyett? Milyen utódja lehet ő egy olyan határozott elképzelésekkel operáló edzőnek, mint Simone Inzaghi? Akik ekkor féltették vagy leírták az Inter, nem alaptalanul tették, hiszen ezen a ponton sokkal több volt a kérdés, mint a bizonyosság, a szkeptikusabbak pedig azon vitatkoztak, mindenszentekre vagy karácsonyra menesztik-e majd a román szakembert.
A klubvébé
Két és fél hét telt el a BL döntő óta, és már indult is a futballtörténelem első 32 csapatos klubvilágbajnoksága. Az egészet valahogy borzasztóan lapos volt Interistaként megélni, folyamatosan nyugtatgatni kellett magunkat, mondván, ez az egész még az előző szezonhoz tartozik. Chivu munkája még valószínűleg egyáltalán nem látszódhatott, de így vagy úgy, egy statikusabb Intert láttunk, ahol az egyéni teljesítmények sem verdesték a plafont. Az egyetlen ok a meccsek bekapcsolására kb. az volt, hogy megnézhettünk pár új érkezőt, hiszen Sucic, Luis Henrique és Pio Esposito már a keret tagjai voltak, illetve kölcsönből visszatért Valentín Carboni és Sebastiano Esposito, szóval afféle szezonok közötti hibrid kerettel szerepelt a tornán a Nerazzurri, olyan összeállításokban, amiket az elmúlt és az eljövendő szezonban sem láthattunk sosem. Pár kulcsjátékos emellett sérült volt, illetve volt, akit meggyanúsítottak azzal, hogy sérülést színlel, így rögtön kaptunk is két szappanoperát:
- a Lautaro-Calhanoglu interjúcsörtét, ami után nem sok esélyt láttunk a török Inter-legenda maradására, főleg, mivel erősen invitálták őt haza a Süperlig prominens csapatai
- Pavard esete, akit sokan ekkor még a csapat egyik legjobb védőjének tartottak, ám valami megtört közte és a klub között. Állítólagos sérülése alatt posztolt közösségi médián arról, hogy ismerősökkel sportol, és ez az ügy ő esetében tényleg szétváláshoz vezetett.
A drámák mellett akadt azért egy jó meccs is, a River legyőzésekor Sucic passzából P. Esposito megszerezte első Interes gólját, így a csoportból sikerült továbbjutni, ám a Fluminese ellen egy gyors bekapott gól után már annyira látványosan fosott bele mindenki, hogy rövidre is zárult az amerikai kaland, és lehetett pihenni. Az előjelek finoman szólva sem voltak sajnos jók.
A mercato utólag okoskodva
Az átigazolási időszaktól féligmeddig azt kaptuk, amire számítottunk, ám nem úgy, ahogy vártuk volna. Míg fiatal játékosok jöttek, és az idősebbek közül a sokat szidott cserecsatárok távoztak, igazi kulcs-igazolást nem nagyon lehetett megnevezni. Emellett a már itt lévő fiatalok eladását sem vetette el Ausilio és Marotta, így Zalewskitől, Asllanitól, az idősebb Espositotól, Palaciostól és Buchanantől is elköszöntünk, némelyiktől sokak szerint túl korán, van akitől azonban talán későn. Kulcsember mindemellett nem távozott, együtt maradt a keménymag, ami alapesetben pozitívum. Az Inter esetében viszont komoly kérdéseket vetett fel a keret átlagéletkora, hogy egyes kulcsemberek (Acerbi, Sommer, Mhitarján) lassan 40 felé közelednek, mások (Dumfries, Calhanoglu, Dimarco, Lautaro) pedig láthatóan fizikailag bírták nehezen a tavaszt.
Az egész mercatora rányomta a bélyegét emellett a Lookman-ügy, aki, mondjuk ki, az Atalanta teljesen alaptalan szarakodása miatt nem érkezhetett meg Milánóba. A klub végül felhagyott Lookman üldözésével, ám érdekes módon ezután egyáltalán nem keresett hasonló típusú játékost a nigériai helyett, ezzel tulajdonképpen kizárva egy új formáció felvételének lehetőségét. Utólag, így 2026 tavaszáról visszatekintve annyi volt a vezetőség célja, hogy nagy transzformációk híján a cserepadot frissítse, ebből a szempontból pedig sikeresnek mondható a nyári mozgolódás:
- Egyedül Akanji érkezett a kezdőbe, ő pedig alig hagyott ki meccset egész évben
- Pio és Bonny, ha nem is robbantak be, kompetens csatároknak bizonyultak Lautaro és Thuram mögött, főleg a korábbi cseretámadókkal összevetve
- Sucic talán Bonnyhoz hasonlóan ingadozó formában játszott első évében, viszont nagyon komoly plafonról tett tanúbizonyságot
- Luis Henrique és Diouf is összevonhatóak egy kategóriába, akik tudtak némi frissességet adni a csapatnak, ám a szint, amit képviselnek, valószínűleg nem kompatibilis az Interével. De ne feledjük azért, hogy LH az év nagy részében kezdő volt, és meg is mutatta a maga erényeit, neki a rangadókon nyújtott teljesítménye az, ami alapján nem tennénk rá sokat, hogy az Interben is folytatja majd a pályafutását. Diouf inkább az év végére érkezett meg, és ebben a pillanatban még kérdés, mi lesz a sorsa.
MI a helyzet a riválisokkal?
Mindeközben zsebbe nyúlós nyara volt több olasz csapatnak is, igaz, a címvédő Napoli és a Milan is korábbi, komoly eladásokkal finanszírozta ezeket a komoly ráncfelvarrásokat. Nápolyba költözött a Bolognában remekül szereplő Beukema, Torinoból a remek Vanja Milinkovic-Savic, de jött Lucca, Lang, és végül Lukaku sérülése miatt Hojlund is beesett. A Milan először is Allegri elhozásával erősített, aki Nkunkut, De Wintert, Riccit, Jasharit, Estupinant, és végül kedvencét Rabiot-t kapta a vezetőségtől. A legnagyobb igazolások azonban ingyen érkeztek mindkét együttesbe, amolyan Marottásan, a déliek Kevin De Bruyne-t, a szomszédok Luka Modricot hozták, akiktől egyértelműen a rutint, az aurát várták, egy-egy igazi vezetőt az amúgy kompetens keretek élére. Az ingyenvonatra a Juventus is felszállt, akik Jonathan Davidet húzták be (az Inter elől), erre utólag aligha büszkék, de Opendát és Zhegrovát is reménykedve várhatták
Az keretüket papíron megerősítő riválisok mellett ráadásul az is hamar eldőlt, hogy Chivu, mint tapasztalatlan edző, egyedül maradt a mezőnyben a Comot vezető Fabregast nem számítva. A Milan a már említett Allegrivel, a Napoli Contéval vágott neki az új szezonnak, két igazi célfocit játszató bajnokság-specialistával. Ha hozzátesszük, hogy közben a Romában Gasperini, a Lazioban Sarri bukkant fel, a Juventus pedig még majdnem időben lecserélte Tudort Spallettire, egy igazi all-stars olasz edzői kör feszült egymásnak. Kérdés csak az volt: ki milyen célokkal indíthatja az évet.
A következő rész napokon belül elkészül, melyben részletesebben elemezzük a szezon alakulását.