Két évvel ezelőtt szomorúak voltunk a döntő után. Az akkori City a világ legjobbja volt, ellenük underdogként érkeztünk, a sokak által jósolt többgólos vereség viszont elmaradt, nem vallottunk szégyent, sőt!
De attól még fájt, nem a vereség, hanem a tudat, hogy egy hozzánk hasonló csapatnak évtizedenként egyszer nyílik arra lehetősége, hogy ilyen meccset játsszon.
De láss csodát, újra itt vagyunk!
Fú, remélem Ti is izgultok! – csapongani fogok kissé, előre is elnézést érte.
Sokan elemezték a két csapat erősségeit, mit fogunk látni, hol fog eldőlni a meccs, mi kell a győzelemhez. (Régi magyar edző és szakértő észjárással persze mindig az a csapat nyer, amelyik jobban akarja.)
Szóval mi kell a győzelemhez? Én a taktikai, fizikális és mentális felkészítést mindig az alábbi szavakkal foglaltam össze: „ész, erő, és oly szent akarat”
(Ezúton is elnézést kérek Vörösmartytól, és minden irodalmártól amiért szándékosan félreértelmezem az egyik legfontosabb magyar művet)
Inter szurkolóként az elmúlt tíz év után nehéz elhinni, hogy újra jó csapatunk van.
Korábban, még a Bayern elleni meccs előtt azt írtam, hogy folyamatos imposztor szindrómában szenvedve izgulunk, nehogy kiderüljön, hogy nem is Európa elitjébe tartozunk, csak a Serie A olyan gyenge, hogy kitűnjünk belőle.
Azóta legyőztük a Bayernt és a Barcelonát, utóbbit nem is akárhogyan. Talán korábban azért láttuk úgy, hogy nem érünk fel a legjobbakhoz, mert Inzaghi egy kicsit más focit játszik, mint a mostani mainstream – esetenként talán kevésbé látványosat, de mint kiderült, legalább olyan hatékonyat.
Az évtized meta buildje egy focicsapat esetében a végig agresszívan presszingelő, gyors átmenetekkel operáló, fizikailag is erős játékosokkal, gyors, technikás szélsőkkel telepakolt csapat – ebből nálunk viszonylag kevés található. Ugyanakkor Inzaghi pont ennek ellenszerét „találta” fel, vagy legalábbis fejlesztette tökélyre. Az Inter középpályája és védelme is olyan játékosokkal van tele, akik az átlagnál jóval nagyobb nyomástűrő képességgel rendelkeznek, nem ijednek meg, ha egyszerre két-három ellenfél ront rájuk – gondoljunk csak Barella tizenhatoson belüli labdakihozatalaira, Bastoni higgadtságára. A letámadó játékosokat átjátszva pedig – főleg a középpályások – nagyon intelligensen találják meg az így megnyíló lyukakat. Az egész csapat mobilitásával, mozgékonyságával kerekedünk felül le az ellenfél nyomásgyakorlásán.
Marotta zsenialitása nem csak abból áll, hogy ingyen megszerezhető játékosokat húzott be, hanem sikerült emellett azokat a profilokat is megtalálni, amik pont illenek a csapatba. Mkhitarjant is ezért nem fogja soha kiszorítani Frattesi, mert az ő erősségei épp ellentétesek a csapat jelenlegi szükségleteivel.
Talán emiatt a stílus miatt az egyszeri megfigyelő számára az Inter focija defenzívebbnek tűnhet – lásd épp a Bayern és Barcelona szurkolók kritikáit – holott ez messze van az igazságtól. (Mutass még egy topcsapatot, aki két klasszikus csatárral áll fel).
A Bajnokok Ligája hatalmas lehetőség nemcsak az Internek, de Olaszországnak, a Serie A-nak is. Jelenleg hatalmas különbségek vannak a Premier League és a Serie A tévés jogainak külföldi értékesítési díjai közt, ahhoz, hogy ez változzon, vonzóbbá kell tenni az olasz bajnokságot.
Erre pedig a legjobb esély most adódik. A Barcelona elleni győzelem nem csak az Inter szurkolóknak volt fontos, de a semleges nézők, vagy épp azon fiatalok, akiknek nem alakult még ki a szurkolói identitása, még nincs kedvenc csapata, számára is meggyőző lehetett. Mi sem mutatja jobban, hogy az Inter követőinek száma a meccs után 1 millióval nőtt az Instagramon.
Hihetetlenül fontos ez a szurkolói utánpótlást tekintve, hiszen azok után, akik Ronaldo, Recoba, Adriano, Ibrahimovic, Zanetti, Sneijder, Milito játékán felnőve szerettek bele a csapatba, legyen végre egy új generáció, akik már a Barella, Dimarco, Bastoni, Martinez csapatot ismerik és szeretik meg. De ehhez az is kell kell, hogy a csúcsra jussanak.
Örök igazság, hogy a győztesre emlékeznek, a másodikra csak ritkán. (Bár itt is van kivétel, egy szimpatikus második, mint a Valencia, Leverkusen, Atletico Madrid, a 99-es Bayern azért megmarad)
Nem akarok szimpatikus vesztes lenni, ezt átéltük két éve.
Egy kis kitérő, de ha már kissé összefüggéstelenül próbálom írásban levezetni a mai idegességemet, azért megemlítem:
Én meglehetősen nehezen tudok szélsőségesen lelkesedni bármiért is, ezért számomra sokszor nehezen érthető a modern tribalizmus bármilyen formája: legyen szó kedvenc focicsapatról, filmekről, játékokról, vagy olyan talán komolyabb dolgokról nemzeti hovatartozásról, politikáról.
Számomra mindig furcsa, amikor kell egy-egy kommentszekció alatt néhányan személyeskedésbe fordulva szidják a másik csapatát (lásd még: véleményét, politikai nézeteit).
Bár szerintem az olasz focinak jót tenne az Inter mai győzelme, teljességgel megértem és elfogadom, ha egy Milan, Juventus szurkoló nem tudja félretenni az ellenszenvét – én sem tudtam a Juventusnak szurkolni a korábbi két döntőjükben, mégsem éreztem szükségét, hogy bárkivel megosszam ezeket a gondolataimat.
Az, hogy ki melyik csapatnak szurkol, sokszor csak a véletlenen múlik: hol született, kinek szurkoltak a szülei/ legjobb barátja, melyik csapatot látta először a tévében, melyik játékosról hallott először, ki nyerte a bajnokok ligáját, amikor először elkezdett focit nézni…
A világban épp elég széthúzás van, érdemes lenne észrevenni, hogy ugyanazon sport szeretete inkább összeköt, mint szétválaszt.
A káröröm pedig az élet legsekélyesebb örömforrása, ami előbb-utóbb szinte biztosan visszaüt.
Számomra például az is érthetetlen, hogy egy futballszakértő hogyan engedheti meg magának, hogy egy másik csapat mezén taposva reklámozza a meccset, az oldalát, vagy a saját kuponkódjait…
Ez ilyen, ma egy kicsit a mélyebb gondolatok tengerén is hajózom, mellékes filozofálás lezárva.
Ha van igazság, ezt meg kell nyernünk.
Azért, amit a Barcelona ellen végbevittünk. Az a meccs minden idők egyik legjobb elődöntőjeként vonul be a történelembe – de igazán csak akkor fog nagyot ütni, ha megnyerjük a döntőt.
Azért, mert a nehézségekből kilábalva, okosan építkezve sikerült egy klasszis csapatot összehoznunk. Remek csapat ez a PSG, és fantasztikus történet lenne az övék is: a Neymar, Messi, Mbappé csodatrió elengedésével álltak össze végül egy igazi csapattá, de ők még mindig az az együttes, akik bárkit megvehetnek a világon. Ők még mindig egyenlőtlen feltételekkel indulnak a Ligue 1-ban, így nem egyszerű velük szimpatizálni az utóbbi időben náluk végzett kiemelkedő szakmai munka ellenére sem.
Azért, mert ilyen lehetőség sokaknak csak egyszer adódik az életben, nálunk pedig többeknek biztosan utoljára – ennek a fiatal PSG-nek lesz még lehetősége döntőt játszani, nekünk ehhez már egy nagyobb újjáépítés szükséges.
Azért mert az olasz csapatok a legutolsó 3 döntőjüket elvesztették.
Azért, mert „Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt.”
Azért, mert az én csapatom van a döntőben, és megeshet, hogy elfogult vagyok.
Bár nagyon messziről, – de azért álljon itt a korrektség kedvéért, hogy – néhány gondolatot az Athletic cikkjei ihlettek.