Az előző bejegyzésben a Conte érkezéséig vezető utat elemeztük. Beszéltünk többek között a játékosmágnes Manciniről, a tőkeerős Suningról, a megfelelő edzői munkát végző Spallettiről, valamint a vezetésben döntő szerepet játszó Marottáról. Ezen személyek korábbi- vagy éppen aktuális jelenléte a klubnál kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az Inter szurkolók újra trófeák megszerzéséről álmodozhassanak. A legfontosabb láncszem viszont egyértelműen a kispadra leülő Antonio Conte volt.
A mester esetleges érkezéséről 2019 januárjában kezdtek el intenzívebben cikkezni a különböző olasz lapok, miután a Spalletti-vezette Inter újfent kiesett az Olasz Kupa negyeddöntőjében a gyengébb kerettel bíró Lazio ellenében. Conte korábbi eredményeivel mindenki tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy játékosként mely csapatnál töltötte legszebb éveit és edzőként is hol robbant be igazán.
A Gróf Úr azonban már Juve edzőként sem zárta ki az esetleges Interhez szerződésének lehetőségét, elzárkózott a calciopoli idején ,,szerzett” bajnoki címek felvállalásától, illetve sokszor komoly vitákba keveredett a Juventus-által szintén nagyra tartott Capellóval (aki 2004-ben már nem tartott igényt a csupaszív középpályásra).
Mourinhóhoz hasonlóan Conte személyiségének és edzői pályafutásának is meghatározó eleme a dac, némely esetekben pedig a bosszúvágy. Mikor 2019 júniusában hivatalossá vált az érkezése, tisztában voltunk vele, hogy nem egy vérbeli interista szerződik a klubhoz, ugyanakkor maximálisan bízhattunk a profizmusában, amely eddig minden állomáshelyén jellemezte a munkáját. És persze abban a motivációjában is, hogy mindenáron le akarja taszítani korábbi klubját a Serie A trónjáról.
Hátráltató tényezők
Gondolhatnánk, hogy a duplahetedik Juve, vagy az előző évi tizedik Chelsea után könnyebb helyzetben volt Conte, mikor átvette az addigra már sorozatban másodszor Bl-ben induló Intert. A valóság ugyanakkor egy kicsit mégis árnyaltabb.
A Juventus hiába élt meg történelmi mélypontokat, a keretben így is ott volt – akár friss érkezőként – a már sok címet bezsebelő Buffon, Barzagli, Pirlo és Del Piero is. A kettős terhelés hiánya és a gyengülő bajnoki mezőny persze kellettek a sikerhez, de az is világos volt, hogy ezek a játékosok néhány megfelelő társsal kiegészülve (Chiellini, Bonucci, Marchisio, Vidal), és egy minőségi edzővel a kispadon bőven tudnak majd sikeresek lenni.
Londonban szintén volt alapja a sikereknek. A Chelsea hiába végzett 2016-ban a tizedik helyen, 2015-ben még bajnokok, 2014-ben pedig Bl elődöntősök voltak. Az állomány tehát ott is bőven adott volt a bajnoki cím, majd az FA Kupa eléréséhez. A nemzetközi kupaterhelés hiánya pedig elegendő volt Conténak ahhoz, hogy előnyt szerezzen a szintén új edzőket kinevező riválisokkal szemben.
Persze az Internél is már egy egészen jó keret fogadta a Gróf Úrt. Korábban Spalletti legalább annyit ki tudott hozni a fiúkból, hogy a Bl-be odaérjenek, de a két új érkező, Godín és Alexis kivételével – akik már bőven túl voltak saját fénykorukon – nem volt meg az a know-how a csapatban, ami az azonnali sikerhez kellett volna. Ráadásul a felsorolt csapatok közül az Inter volt egyedül az olyan állomáshely Conte karrierjében, ahol már az első szezonjában is érdekelt volt a nemzetközi kupákban.
Felérés a csúcsra
Conte a reputációjából adódóan sokkal csábítóbb egy adott játékos számára, mint például – minden tiszteletünk mellett – egy Spalletti. Így sikerülhetett leigazolni a Manchesterben ugyan némiképp megrekedő, de továbbra is topkategóriás Lukakut; a fénykorát már átélő, de még mindig hasznos Sánchezt; és minden bizonnyal Godínnak is szóltak korábban Marottáék, hogy ha aláír, akkor kivel dolgozhat majd együtt. A nagy nevek mellett pedig a fiatal Bastoni, valamint a már válogatott bemutatkozásig jutó Barella is sokat hoszá tudtak tenni a csapathoz.
Nyilván a fiatalok fejlődésében (Martínez, Barella, Bastoni), a megrekedni látszó sztárok karrierjének beindításában (Lukaku, majd Skriniar), valamint a korábban már leírt játékosok pályájának újraélesztésében (Sánchez, Candreva, Young, majd később Perisic és Eriksen) komoly felelőssége volt Conténak. A fentebb említetteken kívül is számos játékos fejlődött jelentőset a mester irányítása alatt, ennek pedig nagy szerepe volt az idei sikerek elérésében.
A vezetőedző kedvenc, 3-5-2-es formációjának begyakoroltatása után bízhatott abban, hogy az együttes innentől kezdve könyörtelenül leigázza majd a mezőnyt. Az őszi szezon során ugyan folyamatosan estek ki a fontos játékosok különböző sérülésekkel, azonban mégsem ez, sokkal inkább a győztes mentalitás hiánya, valamint a döntő pillanatok nem megfelelő kezelése miatt nem jöttek rögtön az eredmények.
A Bl-ben például a Barca B-t kellett volna megverni a továbbjutáshoz, a bajnoki cím pedig pedig elsősorban a Cagliari, Lecce, Bologna és Sassuolo-féle csapatok elleni produkciókon ment el, mikor nyert helyzetből is értékes pontokat vesztett a csapat. Végül pedig az elbukott El-döntőt is idevehetjük, ahol a kereterősség alapján talán az Inter számított esélyesebbnek, de a Sevilla játékosok rutinja és nyomásállósága végül fontosabbnak bizonyult.
Nyilván az sem vitte előre az ügyet, hogy a sztárigazolásként érkező Eriksen beépítése miatt Conte hiába változtatta meg az addig többnyire jól működő rendszert, a dán nem tudott annyi pluszt beletenni a támadásokba, mint amennyit elvett a jelenléte a védekezésből. Emiatt kellett visszatérni a korábbi szisztémához és a minőségileg jóval gyengébb Gagliardinihez. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, az elvesztett EL finálét akár az ő nyakába is varrhatnánk.
Conte ekkoriban nagyon ki volt bukva az Inter vezetőségére, akik szerinte egyrészt belső információkat szivárogtattak ki az újságíróknak, másrészt pedig egyáltalán nem álltak ki mellette és a csapat mellett sem, mikor a sajtó támadásait kellett elviselniük. Egy esetleges Európa Liga győzelem után borítékolható lett volna Conte távozása az Inter éléről, a bukott finálé után viszont az egója (és persze a magas fizetése) nem engedte neki a távozást; befejezetlennek érezte volna az itteni munkáját.
Pedig az új idényre nem feltétlen erősödött meg a keret; Hakimi érkezése ugyan mindenképpen előrevitte a jobb oldali támadójátékot, Darmian pedig nagyjából átvette a mindig megbízható D’Ambrosio szerepét; de Godín elengedése Kolarov miatt hibának bizonyult és Vidal sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
A szezon első felében az Inter megfizette az árát annak, hogy az előző idényben – egyedüli olaszként – végig talpon maradt a nemzetközi kupasorozatban. A magas letámadásra épülő játék a csapatrészek összeszokatlansága miatt sebezhetővé tette az együttest, Kolarovon és Vidalon pedig sorra buktuk a pontokat. Az ősz mélypontja egyértelműen a Bl kiesés volt.
Antonio Conte végül novemberre jutott el addig, hogy a magas letámadást és a 3-4-1-2-es rendszert ideje felváltania a középpályán jóval nagyobb stabilitást nyújtó 3-5-2-nek, mélyebbre húzott védelmi vonallal. Az Inter innentől kezdve indult el felfelé, a tizenkilencedik fordulót követően például egy tizenegy meccses győzelmi szériát tudhatott magáénak. Kulcsfontosságú volt két, teljesen ide nem illőnek tűnő játékos beintegrálása a csapatba.
Eriksen – ha nehezen is, de – megtanulta a baloldali mezzala szerepkört, illetve Brozovicot is ki tudta váltani registaként, Perisic pedig bámulatos módon tett szert önbizalomra és vált a csapat fontos tagjává a bal oldali wingback pozícióban.
Conte tehát a financiális korlátozások miatt azokból a játékosokból hozta ki a maximumot, akiket korábban már sokszor kiátkoztunk a csapatból. Emellett pedig azokat is sikerült tűzben tartania, akik alapból kevesebbet játszottak. Természetesen elsősorban Darmianra gondolok, de a sérülései miatt talán kegyvesztetté vált Sensi is hozzá tudott tenni, mikor nagy nehezen lehetőséget kapott.
Az Inter végül már négy fordulóval a vége előtt bebiztosította a bajnoki címet. Kellett ehhez persze a legnagyobb rivális Juventus gyengélkedése, valamint az is, hogy a komoly sérüléshullámok az idei szezonban elkerülték a csapatot. A kettős terhelés hiányára mutogatást ugyanakkor kifejezetten nagy butaságnak tartom; a BL csapatok, tehát a legnagyobb riválisok két meccsel játszottak többet a nemzetközi kupában, könyörgöm, erre ne fogjunk már semmit. Ha pedig az Inter tavaly nem jut el az Európa Liga döntőig, simán lehet, hogy idén már a tizedik fordulótól vezetjük a bajnokságot és még ennél is egyértelműbb lett volna az egész.
Mi lesz jövőre?
Mivel a Suning egy végtelenül profin működő intézményként működik, bízzunk benne, hogy a minimálisabbnak tűnő megszorításokon kívül nem kell nagy változásokra számítanunk. A játékosoknak és a stábtagoknak könnyen lehet, hogy bele kell menniük némi fizetéscsökkentésbe és új játékosokat is csak nagyon megfontoltan engedhetünk majd meg magunknak. Conte maradásától nagyban függ majd, hogy valójában milyen helyzetben is lesz a klub. Amennyiben minden jól megy és vezetőedzőnk legalább a még egy évre szóló szerződését kitölti, úgy reményeink szerint a fejlődés is tovább folytatódhatna.
A bajnoki cím megszerzése önmagában nem jelenti azt, hogy jövőre is fixen az Inter nyeri a scudettót. Sok élsportolót hallhattunk már nyilatkozni arról, hogy egy címet rendkívül nehéz megnyerni, de még nagyobb erőfeszítés kell a titulus megvédéséhez. A Conte-projekt célja egyértelműen az olaszországi dominancia megteremtése, így elsősorban a második csillag megszerzésére kell rámenni.
Emlékszem, decemberben mélységes letargiába zuhantam a BL-kiesést követően és írtam is a barátaimnak, hogy bizony az elitsorozatban semmilyen előrelépést nem sikerült produkálni a Spalletti-érához képest. Azóta viszont a csapat megnyerte a bajnokságot és hogy őszinte legyek, én jövőre is könnyedén aláírnám akár csoportutolsóságot is annak tudatában, hogy újra bajnokok leszünk.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ez a fajta európai leszerepelés Contét zavarja a legjobban; olyannyira, hogy nem is hajlandó elfogadni az ezzel kapcsolatos kritikákat. Amennyiben a sorsoláson sikerül elkerülni a spanyolokat – akik ellen a csoportmeccsek során a megszerezhető 18 pontból mindössze egyet sikerült összekaparnunk a három szezon alatt -, akkor minden esélyünk meglesz a továbbjutásra.
Azonban a legfontosabb cél továbbra is a huszadik bajnoki cím kell, hogy legyen; ennek megnyerésére pedig minden esélyünk meglesz, amennyiben Antonio Conte marad az Inter kispadján.