Annak idején könnyen mondhatta Mourinho, hogy a világ legjobb csapatát hagyta hátra, mikor lelépett Milánóból. Az igazság ugyanakkor az volt, hogy egy teljes mértékben kiöregedett, egyben csúcsrajáratott keretet adott át az őt váltó Beníteznek. Egyértelműen újjépítésre volt szükség, ez pedig – mint kiderült – tizenegy év alatt materializálódott az újabb bajnoki címben. Bármilyen furcsán is hangozzék, de a portugál után az Inter kispadján minden egyes megforduló edzőnek hálásak lehetünk valamiért. Persze ezt elsősorban azért írom, mert rettentő boldog és egyben büszke vagyok a scudetto után, de az biztos, hogy még a legsikertelenebb időszakok is legalább rámutattak akár az aktuális keret hiányosságaira, akár az FFP által okozott anyagi problémákra. Az alábbiakban azokról a vezetőedzőkről, tulajdonosokról, vezetőségi tagokról fogunk ,,megemlékezni”, akik érkezése után folyamatosan vált az Inter azzá a klubbá, mint amilyennek manapság ismerjük. Azaz tizenkilencszeres olasz bajnokká.
A vaskalapos, aki levezényelte a generációváltást
Walter Mazzarri nem okozott a boldogság miatt feledhetetlen pillanatokat az Inter kispadján. Rá hárult az a feladat, hogy a fiatalabb játékosok beépítése mellett szépen folyamatosan elengedje a régi ikonokat. Zanetti és Milito súlyos sérülésükből tértek vissza 2013 őszén, Chivura és Samuelre már nem nagyon lehetett számítani, Cambiasso pedig ugyan még bőven befért a kezdőbe, de már ő sem tudta azt nyújtani, mint évekkel korábban.
Mazza első mercatója során került a csapathoz Icardi, Belfodil, Taider, Rolando, Wallace és Campagnaro is, akik azért inkább kevésbé, mint többé tudták megoldani a régiek pótlását. Mikor pedig januárban leigazoltuk D’Ambrosiót a Toróból, talán kevesen gondoltuk volna, hogy egy leendő bajnokot szerzünk.
Ebben az időszakban engedte el végleg a csapat kezét a gazdag nagybácsi, Massimo Moratti és adta át az elnöki széket a gazdaságilag előrelátóbb Erick Thohirnak. Az indonéz üzletember ugyan szépen bekezdett Hernanes leigazolásával, valamint a Guarín-Vucinic csere megvétózásával, de összességében ő is csak lassan tudta ellapátolni a Moratti-éra végén felgyülemlett szemetet.
Eközben Mazzarri egy viszonylag tűrhető szezont tudott le a sok fiatal élén. Ugyan az Inter csak ötödik lett a bajnokságban, de legalább egy év hiányzás után rögtön sikerült visszavezetni a klubot Európába. Mazza 3-5-2-es rendszerében viszont nem volt köszönet, sokszor csak a klasszis teljesítményt nyújtó Palacio húzta ki az Intert a csávából. A cserék minden meccsen rendre ugyanazok voltak és csak az nem ismerte ki a csapatot, aki nem akarta.
2014 májusában aztán Zanetti ünnepélyesen visszavonult a labdarúgó pályától, nyáron pedig a többi szenátorunk is eltangózott. Ugyan érkezett Vidic, Medel és Osvaldo is, a keletkezett űrt egyáltalán nem tudták betölteni. A szerbről például kiderült, hogy teljesen használhatatlan a háromvédős rendszerben, elől pedig már a tincses is csak árnyéka volt önmagának. Mazzarri végül ugyan levezényelte a régiek távozását és az újak érkezését, de félő volt, hogy semmi előremutatót nem fog tudni kihozni a dologból. Thohir végül még ősszel menesztette az olaszt, akit cikkünk következő fontos szereplője váltott.
Mancini, a pályatévesztő
Edzői pályájának legelején remek gondolat volt Roberto Mancinitől az Olasz kupasorozat komolyan vétele, hiszen a néhány megnyert cím kinyitotta számára az ajtót a nagycsapatok kispadja felé. A sálviseletével divatot teremtő mester csapatainál kevés tudatos játékelemet vélhettünk felfedezni, sokkal inkább támaszkodott az egyének villanásaira. Az persze mindenképp a pozitív oldalra billenti a mérleg nyelvét, hogy a jó keretekkel tudott eredményeket és trófeákat felmutatni, milánói visszatérésekor ez viszont nem volt adott, így nem is tudta túlzottan előrevinni a Mazzarrival megakadó csapatot.
Mancini emiatt kőkeményen az asztalra csapott és ha csak a sajnos túl jól ismert kölcsön+opció formulával is, de Ausilio segítségével sikerült minőséget csempésznie az akkori keretbe . 2015 januárjában hozta el nekünk a kis szöszi Brozovicot, de a korábbi világbajnok Podolski és a ,,svájci” tehetség Shaqiri is csatlakoztak a kerethez. Az elkövetkező mercatók során is sorra jöttek az akkor még abszolút bizakodásra okot adó nevek, így Perisic, Miranda majd Candreva és Banega is. Persze jó néhány másik ígérettel pórul jártunk, gondoljunk csak az új Pogbának elnevezett Kondogbiára, az üveglábú Joveticre, a lusta Ljajicra, vagy a végül 0 percet kapó Caner Erkinre.
Mancini végül a negyedik helyre hozta be 2016-ban a csapatot, bőven lemaradva a dobogóról. Az Internek végül maradt az Európa Liga, Thohir pedig az évek során rendbe tudta hozni annyira a klubot, hogy tovább tudja értékesíteni azt a jóval tőkeerősebb Suningnak. Az új vezetőség már egyáltalán nem rajongott annyira Manciniért, mint a korábbi indonéz tulajdonos, így a sálasnak egy megalázó, Tottenham elleni felkészülési meccs után mennie kellett. Mancs összességében nem hozott semmilyen szakmai innovációt, az akkori keret akár a dobogóra is odaérhetett volna egy minőségibb edzővel, ugyanakkor a nevek, akik az olasz regnálása alatt a klubhoz érkeztek, már halványan jelezték, hogy az Inter újra a legjobbak közé kíván tartozni.
A túllelkesedett év
Az új tulajdonosok mindent megtettek azért, hogy jelezzék komoly szándékaikat. Ennek köszönhetően sajnos pont komolytalan döntéseket hoztak; ilyen volt a Gabriel Barbosáért kifizetett horribilis összeg, de nyugodtan idevehetjük Joao Mariót is, akitől azóta sem tudtunk végleg megszabadulni. A csapat élére két héttel a bajnokság kezdete előtt azt a Frank de Boert sikerült elhozni, akit ugyan hatalmas hype övezett az Ajaxsszal sorra nyert bajnoki címei után, de topszinten még semmilyen tapasztalata nem volt.
A holland edzőnél a csapat támadás építéseiben elkezdtek megjelenni olyan sémák, melyeket Mancini regnálása alatt elvétve sem láthattunk, ugyanakkor a védekezés megszervezésére jóval kevesebb hangsúly esett. Nem segített az sem, hogy a keret sem volt tökéletesen összeállítva egy proaktív 4-3-3 játszatásához, hiszen korábban Mancini sokkal jobban preferálta a verőembereket a középpályán. De Boer mindemellett látványosan erőt akart demonstrálni azzal, hogy Brozovicot, majd Kondogbiát is hosszú időre kirekesztette a csapatból, miközben Icardi ostoba önéletrajzi könyvének kiadását megtorlatlanul hagyta.
A csapat a kezdeti bátor támadójátékot követően egyre jobban visszaesett, az öltöző pedig látványosan nem állt ki a diktátori elveket valló, emellett viszont sokszor egyáltalán nem következetes de Boer mellett. Az új tulajdonosi kör választása végül a korábban a Laziót bajnoki bronzéremre vezető Stefano Piolira esett.
A tar mester egy sokkal szimpatikusabb személyiségként érkezett az öltözőbe; egyáltalán nem akarta megváltani a világot forradalmi elképzeléseivel, hanem bátran nyúlt vissza a korábbi edzők által alkalmazott elemekhez is. Piolival a kispadon az Inter rendszeresen lepofozta az aktuálisan szembejövő kiscsapatokat, a nagyok ellen viszont ugyanilyen gyakorisággal felsült. A bajnokság elején felhalmozott vesztett pontmennyiség végül behozhatatlan hátrányt jelentett az első három helyhez képest, így a szezon kezdetén látott, Hapoel Beer Sheva ellen látott világégéseket elkerülendő, az Inter egy látványos vereségszériába kezdett. Az idény végi eredménytelenség persze vezéráldozatot követelt, a szimpatikus Piolinak is mennie kellett, a csapat pedig a hetedik helyen végzett, ,,sikeresen” lemaradva az Európa Ligáról is.
Spalletti, a minimális célok teljesítője
A Suning végül a lehető legbiztosabbra ment akkor, amikor 2017 nyarán kinevezték a korábban szinte mindig dobogón végző vezetőedzőt a csapat élére.
Spallettinél továbbra is maradtak bőven hiányosságok a játékban, gondoljunk csak az esetleges kontráinkra, vagy a felállt védelmek elleni látványos gyömöszölésre. Emellett viszont dicséretet érdemel a letámadás viszonylag sikeres leoktatása, valamint a rövidpasszos labdakihozatalok megszervezése, melyre később Conte is bátran tudott alapozni. Spalletti két éves regnálása alatt továbbra is visszatért a téli összeomlás, a rangadókon viszont egyre jobban muzsikált a csapat, hosszú idő után például vele a kispadon sikerült bajnokin oda-vissza megverni a kuzinokat.
A csapathoz olyan játékosok jöttek, akik az idei bajnoki cím megszerzésében is kulcsszerepet tudtak vállalni; a védelem tengelyébe előbb Skriniar, majd de Vrij, a csatársorba pedig Lautaro Martínez. Spallettihez köthető továbbá Brozovic registaként való szerepeltetése is, ami korábban abszolút nonszensznek tűnt, ám mégis maximálisan bevált.
A csapat végül mindkét szezonban a negyedik helyen végzett és bejutott a Bajnokok Ligájába. Mindez kulcsfontosságú volt a klub anyagi helyzetét tekintve, hiszen így több pénze lett az Internek arra, hogy megfelelő kvalitású játékosokat igazolhasson. Az egyel magasabb szintre való feljutást azonban már – érthető módon – nem Spallettivel képzelte el az időközben Giuseppe Marottával kiegészülő vezetőség.
A korábban a Juventusszal bajnoki és egyéb címek egész sorát nyerő CEO 2018. decemberi érkezésével ez hamar nyilvánvalóvá vált, ugyanakkor tiszteletre méltó volt az a döntése, hogy a szezon végéig mindent megtett a jó Luciano munkájának segítéséért. Ilyen volt például az is, hogy a korábban szinte despotikus hatalommal felruházott Icardit megfosztották a csapatkapitányi karszalagtól és nyilvánvalóvá tették számára, hogy a jövőben eszük ágában sem lesz őt alkalmazni.
Marotta érkezése a klubhoz már az egyik utolsó lépés volt a sikerhez vezető ösvényen. Az új CEO szakmai tudása és jelenléte lehetővé tette az Inter számára, hogy egy igazi top edzőt szerződtessen a csapat kispadjára. Ez végül be is következett 2019 nyarán, Antonio Conte munkássága viszont már a következő poszt története lesz.