Az egyszeri interista fordulóról fordulóra, majd pedig napról napra nagyobb lelkesedéssel várta az aktuális EL-összecsapást, lévén egyre közelebb férkőzött a csapat egy valódi, elismerést jelentő trófeához. Koronavírus ide, üres lelátók oda, ez az érzés odáig jutott, hogy tegnapra abszolút eltűnt a hosszú évek nihilje, és felváltotta az igazi, csak rangadók előtt tapasztalható meccsdrukk. Csalódnunk pedig ismét csak pozitívan kellett.
Kérdezgette tőlem boldog-boldogtalan mostanság, hogy „Na, megnyeri az Inter az EL-t? Na, továbbjut az Inter?”, és erre mindig csak óvatos lelkesedéssel voltam képes válaszolni, lévén az utóbbi esztendők igencsak megtanítottak a szerénységre. Ugyanígy voltam a Sahtar Donyeckkel vívandó EL-elődöntőt megelőzően is, hümmögtem, amikor szóba jött, méltattam az ukránokat (a Baselt például legutóbb elég pofás játékkal intézték el), magabiztos hozzáállás csak nyomokban volt fellelhető.
És utóbbi elég nagy hiba volt, visszatekintve az elmúlt két hét összességére. Ez az Inter már nem az az Inter, kristálytisztán látható, és ezt a tegnapi 90 perc is bizonyította. Lassú kezdés, bekkelés, területek lezárása, tökéletesen időzített letámadások, a végletekig kidolgozott védekező szisztéma: mindezek összessége azt okozta, hogy Taisonék az első félidő nagy részében hiába birtokolták a labdát, mindez teljesen meddőnek bizonyult, ellenben az Inter támadásai sok veszélyt hordoztak magukban. Azaz hordoztak volna, ha a tét miatt nem lett volna tele a csapat remegő lábakkal, amikből kifolyólag rengeteg ígéretes akció holt hamvába. Szerencsére egy remekbe szabott találat azért akadt, az energiabomba Barella tökéletesen lefülelte Pjatov nevetséges kirúgását, a tekerése pedig halálpontos volt Martínez fejére. A 40. perc környékén persze kissé ráncoltuk a homlokunkat a Sahtar gyorsított labdajáratását szemlélve, de különösebb baj szerencsére nem történt.
Fordulás után amit láttunk, az viszont minden képzeletünket felülmúlta. Conte szemmel láthatóan felrázta, és támadásban sokkal nagyobb koncentrációra sarkallta övéit – ez, és a presszing növelése egyre és egyre több donyecki hibát generált. A tökéletesen kontroll alatt lévő meccs egyetlen hibapontja a kicsi bealvás volt Moraes fejese előtt, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy az Inter akkor is bedarálta volna az ukránokat, ha akkor történetesen a hálóban köt ki a labda. Szerencsére persze nem így történt, a többi pedig egy igen szép történelem… D’Ambrosio fejesétől megcsuklottak a szürke mezesek, onnantól pedig csak a különbség volt kérdéses. Az óriási réseket még háromszor sikerült kihasználni, de éppen még egy-két alkalom is összejöhetett volna, annyira összezuhant az ellenfél a végére, minden tekintetben. Persze nyilván egy másodpercig sem szabad elégedetlenkedni, szűk 24 órája az utóbbi 5 év egyik legcsodálatosabb győzelmével ajándékoztak meg minket Martínezék.
Summa summarum: ahogy a címben is sugalltam, ez az elődöntő szinte egy az egyben a (talán jogtalanul?) sokat bírált vezetőedző igazi kézlenyomata, sikere volt. Reménykedünk benne, hogy azért még innen is van eggyel feljebb, mondjuk pénteken, 21 órától…
Videó:
Pontozás:
Handanovic – Talán azt az egy alkalmat leszámítva csak a hátul passzolgatásoknál kellett játékba avatkoznia, azokat pedig mind jól oldotta meg. Az egyetlen nehezebb szituációt pedig – kis szerencsével – túlélte, ott volt, ahol lennie kellett. (6,5)
Bastoni – Egy-két bizonytalanság ismét becsúszott, de továbbra is korát meghazudtolóan éretten futballozik, egy fikarcnyi kétség nincs a csapatban lévő helyével kapcsolatban. A jobb lábán még rengeteg fejleszteni való van mondjuk, az illetékesek nyilvánvalóan foglalkoznak is már vele, mint az egyik legnagyobb (ön)veszélyforrással. (6)
De Vrij – Szinte hibátlan, sallangmentes teljesítmény, talán csak a Sahtar egyetlen helyzeténél lehet őt kissé elővenni. (7)
Godín – Néhány előreívelést ugyan elrontott, de a védekezése kifogástalan volt – az idény végére úgy tűnik, megérkezett az a védő, akit az elejétől mindenki látni szeretett volna. Világklasszis szint. (7)
Young – Támadójátéka hagyott maga után kívánnivalót, de a saját szélét viszonylag jól lezárta, sok veszélyt nem tudtak onnan okozni az ukrán-brazilok. Most nagyjából elég volt ennyi is. (6)
Gagliardini – Kissé égő volt, amikor azt a bizonyos kontrát nem tudta értelmesen megoldani, és egyébként sem lehetett sokat látni, csak amikor elkövette a taktikai faultokat. Martínez második góljánál szerencsére nem zavarta meg az argentint túlzottan. (5,5)
Brozovic – A rossz első 45 perce után összekapta magát, és vezérré vált – egy jó szöglettel, kulcsfontosságú labdaszerzésekkel döntő szerepe volt abban, hogy fordulás után így le lett simázva a párharc. (7)
Barella – Annak ellenére is a mezőny egyik legjobbja tudott lenni, hogy a második félidőben érzésre 0 %-os volt a passzpontossága. Az ilyen kettősséget csakis úgy lehet megvalósítani, ha a serpenyő pozitív felébe csupa pozitív dolgot pakol, úgy mint: fáradhatatlan, nagyon hasznos robotolás a pálya centrumában, szerelések, megelőzések, valamint egy kulcsfontosságú gólpassz. Sokunk új kedvence cseperedik a szemünk előtt. (7,5)
D’Ambrosio – A korlátozott futballtehetsége miatt olykor kap tőlünk hideget-meleget, de az ő erős karakterét soha, de soha nem szabad elvitatni vagy megkérdőjelezni. Újfent megmutatta, hogy egy szorgos iparosként is tud bizonyos szinten vezéralak lenni, sokadik fontos gólja pedig most épp egy ukrán csapatot roppantott meg. Hátul végig sziklaszilárdan állt a lábán – ezt persze megszoktuk már tőle. (7)
Martínez – Volt egy olyan megérzésem a nap folyamán, hogy ez az ő meccse lehet, ez azonban most sokkal több volt ennél. Bár az első játékrészben még csapkodtam a fejem, amikor méterekre pattantak tőle egyszerű labdák, ahogy mindenki, ő is összeszedte a játékát az idő előrehaladtával. Nagyjából ötven perc után már az őszi Lautaro volt a pályán, folyamatosan jó döntéseket hozott, önzetlenül focizott, és a 2+1-es mutatója után joggal lett ő a meccs embere.
Remélem, egy sokadik üdítő dolog nem csak nekem tűnt fel: valaki helyretehette az agyát, ugyanis a színészkedéseket látványosan elhagyta a 90 perc alatt, az egyetlen olyan alkalomnál pedig azonnal felpattant, és rohant visszaszerezni a labdát. Így nem sok bajunk lenne vele… (8,5)
Lukaku – Tyű, micsoda hullámvasút volt ez számára is… Eleinte botrányos passzokat kapott, majd botrányosan passzolt, rossz helyre vezette a labdákat, aztán egyszer varázsütésre ő is helyrerázódott – a végére pedig egyenesen fickándozásig jutott. Bízzunk benne, hogy a csapattársak folyamatos leugatása nincs igazán rossz hatással a csapatszellemre. (7)
Biraghi – Lehetett volna egy jó esélye, ha Gag nem olyan béna, de összességében szinte teljesen észrevétlen volt a pályán töltött ideje alatt. (-)
Eriksen – Most sem töltött sokat a pályán, néhány passzra volt jó csupán. (-)
Moses – Átmozgatás. (-)
Sensi – Na, őt nagyon jó volt újra látni, titkon még mindig reménykedem, hogy a szervezete és izomzata végül alkalmas lesz a magas szintű, folyamatos focira. 6/6-os passzmutató rövidke idő alatt, egy pofás keresztlabdát is tartalmazva. Várjuk vissza a kezdőbe. (-)
Esposito – Ha egy kicsit kevésbé önző vagy szeleburdi, gólt rúgathatott volna Eriksennel (visszajátszás alapján úgy tűnt, nem volt lesen a helyzete előtt). (-)
Conte – Hogy is mondta Aldo Raine a Becstelen brigantyk című klasszikus végén? „Tudja, Utivich azt hiszem, ez lett a mesterművem.” Nos, joggal mondhatná most ezt Orialitól kezdve Zsangon és Marottán keresztül Zanettiig bárkinek Don Antonio. Elejétől a végéig az ő taktikája és akarata érvényesült, tökéletesen sikerült úgy felőrölni a donyeckieket, hogy végül a padlót is felmossák velük a fiai. Nem igazán szoktam tízest osztogatni, de ez most nálam kiérdemelte, mivel még a cserék is megfeleltek az én kívánalmamnak. (10)