Szeretnék újra nyolcadikos lenni

Borzalmas formában lévő, edzőváltáson átesett Inter utazott Dortmundba 1994 tavaszának első napján UEFA-kupa negyeddöntőt játszani. A mostanit megelőzően akkor találkozott legutóbb egymással a sárga-fekete és a fekete-kék klub a Borussia pályaválasztásával, és ugyan a föld nem rengett meg este 22:15 körül, azért a futballvilág felkapta a fejét a némileg váratlan végeredményre.

Számomra mindig különleges nap marad 1994. március elseje.

Nincsenek ugyan előttem a készülődés percei, de valószínűleg egy teljesen átlagos csütörtöknek indult: reggel elmentem suliba, délután átlapoztam az iskolai könyvtárban a Nemzeti Sportot, otthon megcsináltam a leckémet, a vacsorát követően megittam a kakaómat, aztán megnéztük a családdal a SAT1-en a Szerencsekereket. Aki nem volt ilyen szerencsés, hogy a parabola-antennának köszönhetően kinyílhatott előtte a világ és szörfözhetett az ARD, a PRO7, a német RTL, a TV5, az Eurosport és a többi külföldi alapcsatorna között, annak maradt az MTV1-en A turné című 1993-as magyar film a “25 éves a Magyar Filmszemle” keretében, a Stúdió ’94 háttérműsor a kettesen, vagy a Gazdakör a Duna Tv-n. Utóbbi kettő miatt állítólag teljesen kihaltak az utcák, bezártak a kocsmák és abban az idősávban az éttermek meg a mozik sem nyitottak ki.

1042623521-gilzer-3ka7.jpg

A történelmi pillanat este fél kilenc körül érkezett el, amikor körbekapcsolgattam a tévét és újra megálltam a színes labdás csatornánál. Merthogy mit láttam? Középkezdéshez készülődött két, fekete-kék mezes focista. Talán fel sem fogtam, mi történik, hiszen addig még soha sem szurkolhattam élőben kedvenc csapatomnak. Mi több, felvételről és teljes meccsen sem.

1994. március 1-jét írtunk. Handanovic már ismerte a szorzótáblát, Lukaku alig volt egyéves, Skriniar még meg sem született. Pár napja ért véget a norvégiai Lillehammerben a téli olimpia, itthon a minimálbér már elérte a 11 500 forintot. A magyar kormányfőt Boross Péternek, az amerikai elnököt Bill Clintonnak hívták. Az amcsi slágerlistát Celine Dion The Power of Love-ja, az angolt Mariah Carey Without You-ja, a magyarét a Bravo Hits-válogatás vezette. Kínában a kiváltságosok csatlakozhattak az internetre.

006-dfp-esult_inter-ruben-sosa.jpg

Akárcsak a közéletben, a futballban is teljesen más világot éltünk. A játékosok 1-től 11-ig számozott, mai szemmel nézve két mérettel nagyobbnak tűnő, buggyos trikókban fociztak, a nevük még nem szerepelt a hátukon. A bajnokságban egy csapatban maximum három külföldi lehetett a pályán, a győzelemért két pont járt, a meccseken kettőt lehetett cserélni (amit lapozható papírtáblákkal jeleztek). Az igazi zsenik a grundon tanulták a csibészséget Fogalmunk sem volt, mi az az xG mutató, nem hívtuk kulcspassznak a „forintos labdát”, elmeorvosi szakértőt kértek arra az edzőre, aki jobblábas szélsőjét az ellenkező oldalra állította (ha akadt ilyen egyáltalán). Nem voltak mesterkélten koreografált gólörömök, sokkal kevesebb külsőség jellemezte a sportágat; magamutogatás helyett mindenki a lényeggel foglalkozott. A tévében külföldi bajnokikat nem nagyon láthattunk, hanem kéthetente egyszer közvetítettek Bajnokok Ligája-mérkőzést. Ennyi jutott. A focihíreket a napi nyomtatott sportsajtóból, valamint a hét közepén megjelenő Sportfogadásból szereztük, az eredményeket teletextes televízión követtük – már akinek volt ilyen prémium szolgáltatás a tévéjén.

Visszatérve a párharcra, egy apátiába süppedt milánói társaság érkezett meg a bányászvárosba. A Serie A-ban január dereka óta nyeretlen volt az Inter, pár nappal korábban a Torino otthonában bucskázott (0-2), előtte a Napolival játszott otthon gól nélküli döntetlent, azt megelőzően pedig a Piacenza és a Lazio is 2-1-re páholta el. Utóbbi verés Osvaldo Bagnoli állásába került, a harmadik számú európai kupasorozat nyolcaddöntőjének odavágóján már a klub korábbi játékosa, Giampiero Marini vezényelt a padról. A gyenge eredmények miatt a sajtó és a szurkolók egy része az eltávolított Bagnoli mellett a légiósokat okolta, méghozzá a szokásos mantrával: “még bizonyítaniuk kell, hogy jobbak, mint a hazaiak és hogy érdemes volt értük ennyi pénzt adni.” Egyes vélemények szerint a csapat fizikális és “taktikai” problémákkal küzd, amit a középhátvéd Riccardo Ferri meccs előtti nyilatkozatában cáfolt, de azt elismerte, hogy vannak bizonyos öltözőn belüli feszültségek. Ernesto Pellegrini klubelnök kiállt a csapat mellett és biztosította bizalmáról az alkalmazottait, de arra a kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, hogy hiba volt-e elküldeni Bagnolit.

img_0592.JPG

Marininek a sérült Battistini, Bergkamp, Berti és Schillaci nélkül kellett összeraknia a kezdőt. A hiányzó alapemberek miatt a Primaverából is kikért néhány nebulót a németországi kirándulásra, így ülhetett le az iskolapad helyett a dortmundi kispadra Di Sauro és Marazzina. A kapuban a klasszis Walter Zenga helye nem lehetett kérdés, mint ahogy a védelem közepén a kapitány Beppe Bergomié és Riccardo Ferrié sem. A hátsó sor két szélére némileg kényszerből a Paganin-testvérek kerültek, hiszen a jobboldalra állított Antoniónak és a balszélen futkorászni kénytelen Massimónak sem ez az eredeti posztja. A középpálya jobb oldalán Angelo Orlando robotolt, a centrumba Antonio Manicone és a holland Wim Jonk került, a balt megkapta az orosz Igor Salimov. A csatársorban a Terence Hill hasonmásverseny örök harmadik helyezettje, Davide Fontolan és a nagy kedvenc, Ruben Sosa küzdött a morózus német bekkekkel.

Az előzetes elemzések Gerhard Poschner felfutásaitól, Michael Zorc kapu elé érkezéseitől, a svájci Chapuisat bal lábától és a korábban Olaszországban futballozó Kalle Riedle fejjátékától tartottak. Inkább védekezésre berendezkedett Interre lehetett számítani, hiszen egyrészt hiányoztak a klasszikus felfutó szélsőhátvédek, másrészt a középpályán is nagyítóval lehetett csak kreatív embert találni az akkor még Westfalennek hívott és csupán 40 ezer férőhelyes stadion kopottasnak tűnő gyepén.

img_0595.JPG

Az első negyedórában az Inter dominanciájának örülhetett a 4000 vendégszurkoló, bár Marini fiai inkább távoli lövésekkel riogatták Stefan Klos kapuját (elsősorban Jonk volt ebben a ludas). Mégis az emlegetett Zorcé volt az első igazi helyzet, de a Susi becenevű középpályás fejesét elképesztő bravúrra ütötte kapu fölé Zenga. Jó iramú és eseménydús első félórát ajándékoztak a csapatok a didergő dortmundiaknak, akik a 25. percben egyszer csak a semmiből a hangfalakból előtörő Pet Shop Boys Go Westjét kezdték el énekelni. Nyolc perc elteltével aztán a vékony testalkata miatt Szögnek becézett holland középpályás csalt elő bolondos dallamokat az interes torkokból: megszerezte a vezetést! Massimo Paganin ritka előrekalandozásainak egyikét egy védők mögé belőtt nagyszerű beadással zárta, a labdát pedig a lendületből érkező Jonk szépen átvette, majd telirüszttel a jobb alsóba küldte. Felocsúdni sem volt idő, mert három perccel később egy védelmi bizonytalanságot kihasználva Jonk egyszer csak ziccerben találta magát és egy Vincze Ottó copyright elfektetős csellel tisztára játszotta magát, majd higgadtan a hosszú sarokba csavart. Nem nagyon akadt abban a percben boldogabb nyolcadikos nálam.

img_0594.JPG

Hogy ez legalább a szünetig így maradjon, arról megint Zenga gondoskodott, aki újfent bravúrt bemutatva védte Riedle fejesét, és ha a félidő előtt nem sokkal Salimov pontosabban céloz, alighanem a visszavágót sem kellett volna lejátszani, nemhogy a második negyvenöt percet. Hangos füttyszó kísérte öltözőbe a hazai csapatot és a mutogatós kabátjával városligeti szatírnak öltözött Ottmar Hitzfeldet.

Idegenbeli kétgólos előnyben az álmoskönyv szerint egy olasz csapat várárkot ás a kapuja elé és ki sem mozdul onnan, de az Inter nem az „álmait követte”, hanem okosan futballozva igyekezett az ellenfél térfelén tartani a labdát és meglógni egy-egy kontrával. A Dortmundnak nem sikerült nyomás alá helyeznie Zenga kapuját és igazából komoly helyzetet sem tudtak kialakítani Reuterék – érdekes módon szinte valamennyi támadásuk a néhány hónappal ezelőtt még fekete-kékben futballozó Matthias Sammeren folyt át. A vörös hajú védő-középpályás a pálya minden szegletében feltűnt; hol hátulról szervezett, hol középen szerelt és még a kapu elé is odaért, egyszemélyes hadseregként harcolt a szépítésért. Ami végül egy Zenga-hibának köszönhetően jött össze.

img_0593.JPG

A Pókember ugyanis aláfutott egy szögletből érkező beívelésnek a 83. percben, a négy méter magas Michael Schulz pedig az üres kapuba fejelt. A joggal várt német rohamok viszont elmaradtak, az Internek ellenben egyre ígéretesebb kontralehetőségei akadtak a meccs lezárására. Egy ilyenből végül Ruben Sosa gólpasszából a második félidőre kicsit eltűnt Salimov állította be a végeredményt a 90. percben.

A nagyszerű győzelemnek köszönhetően szép érdemjegyek kerültek a játékosok bizonyítványába. Zenga két gigantikus védéssel tartotta a frontot a kapuban, a németek góljánál viszont hibázott (6.5). Antonio Paganin a szélre gyakran kihúzódó Chapuisatra figyelt, ami minden energiáját lekötötte, a másik térfélen nem is járt. A faulthatáron játszott, sőt, nem egyszer át is lépte azt, kisebb csoda, hogy a pályán maradhatott (5.5). Bergomi hozta szokásos nyugodt, sallangmentes játékát (6), párja, a fiatalkori Gerard Butlerre emlékeztető Ferri a rá jellemző, egyszerű favágó eszközökkel rombolt. A Riedlével vívott csatáját kihozta ikszre (6). A kényszerbalbekk Massimo Paganin egész jól feltalálta magát azon a poszton, parádés gólpasszt adott (6.5). A középpályán Orlando hangyaszorgalommal ügyködött, valószínűleg élete első és utolsó kötényét adta tétmeccsen (6). A mezőny egyik legjobbja értelemszerűen a kétgólos Jonk lett, aki távoli riogatásaival és kulcspasszaival folyamatos veszélyt jelentett még úgy is, hogy a második félidőre kicsit visszavett (8). A másik kiemelkedően teljesítő a mellette játszó Manicone volt, aki a lexikonokban a nagybetűs Szürke Eminenciás tökéletes példája lehetne. Elképesztő melót tett bele a meccsbe: nem csak rengeteget ütközött és szerelt, hanem a szervezésből is részt vállalt (7). Salimov kicsit művészire vette a figurát: ha éppen nem tűnt el 10-15 percre, akkor mindig történt valami, amikor hozzá került a labda (6.5). Elöl Fontolan parádésan alakította a láthatatlan embert az első negyvenöt percben, szünet után költözött belé némi élet (5.5). A pöttöm Ruben Sosa elveszett a germán bekkek erdejében, nagyon hiányzott mellőle egy fajsúlyos center. Próbált sokat mozogni és elkérni a labdát, de kapura minimális veszélyt jelentett. Egy gólpassz azért összejött neki a végén (6). 

Jegyzőkönyv

Borussia Dortmund–Internazionale 1–3 (0–2)

Dortmund, 40 000 néző. Vezette: Van der Ende (holland)

Dortmund: Klos – Kutowski, Sammer, Schulz – Reuter, Freund, L. Rodriguez, Zorc (Povlsen, 46.), Poschner (Ricken, 77.) – Riedle, Chapuisat. Edző: Hitzfeld. 

Inter: Zenga – A. Paganin, Bergomi, Ferri, M. Paganin – Orlando, Jonk, Manicone, Salimov – Fontolan (Dell’Anno, 70.), Sosa. Edző: Marini.

Gólszerzők: Schulz (83.) ill Jonk (33., 36.), Salimov (90.)

Sárga lap: A. Paganin

Lefújás után érthetően nehezen jött álom a szememre, úgyhogy átkapcsoltam az MTV1-re, mert szerencsére még ment a Hitel, Világ, Stádium gazdasági magazin, a kettesen pedig el tudtam csípni a Gondolkodó című tudományos műsor végét.

Azt nem lehetett mondani, hogy a bravúrgyőzelem lendületet adott volna a csapatnak, mert bár öt nappal később a következő bajnokiját megnyerte (Udinese, 1-0), de utána zsinórban négyet elvesztett, közte a milánói derbit és a Juventus elleni idegenbeli rangadót… Ami a Dortmund-párharc visszavágóját illeti, két héttel később a Meazza mindössze 29 ezer nézője úgy nyolcvan percig kényelmetlenül fészkelődött a székén és nem elsősorban a hideg miatt. Történt, hogy az immáron Battistinivel és Bergkamppal felturbózott Inter a 47. percben kétgólos hátrányban futott az eredmény után és ha nincs Manicone 81. perces szépítő találata, alighanem vérfagyasztó utolsó tíz perc várt volna a közönségre. A szűk hazai vereség végül továbbjutást eredményezett, úgyhogy következhetett a Cagliari elleni elődöntő, amit sikerrel vett a csapat (a 3-2-es szardíniai vereség után otthon 3-0-ra behúzta a visszavágót). A két felvonásos döntőt az osztrák Casino Salzburggal vívta: odakint Berti, Milánóban Jonk góljával aratott egygólos győzelmet, így május 11-én Giuseppe Bergomi a Meazza boldogságban lubickoló 80 ezer szurkolója előtt az évtizedben már másodszor felemelhette az UEFA-kupát.