E.T. Haza!

A nagy januári mercatozás, a csapat körüli botrányok, és a pocsék eredmények mellett elsikkadt, de pár napja a hongkongi illetőségű LionRock Capital megvette az Inter tulajdonrészének 31.05%-át Erick Thohirtól, így a korábbi elnöknek immár semmilyen érdekeltsége nem maradt a klubnál. Alig két hónappal azután, hogy az elnöki székben Steven Zhang váltotta, Thohir tehát végleg elbúcsúzott az Intertől. Ebből az apropóból talán érdemes visszatekinteni, milyen elnök is volt ET, mit adott a klubnak (és mit nem). Rendhagyó történelemóra következik. 

Kuuuuurva messziről fogok indítani, de talán érthető lesz, hogy mit akarok mondani.

1490-ben meghalt Hunyadi Mátyás, helyét pedig II. Ulászló, gúnynevén Dobzse (lengyelül “Jól van!”) László vette át, akivel az utókor nem bánt túl kegyesen. (Hogy világos legyen, ebben a példabeszédben Moratti lesz Mátyás, Thohir pedig Ulászló).

A magyar emlékezetben Mátyás csaknem tökéletes uralkodóként, az igazság bajnokaként maradt meg, a történészek azonban máig vitákat folytatnak a megítéléséről. Valóban, uralkodása alatt a török nem támadta az országot, viszonylagos béke volt, budai palotája pedig a reneszánsz egyik fellegvára volt, megelőzve a nyugat-európai királyi udvarokat, könyvtára messze földön híres volt.

Legendájának nagy része azonban halála után keletkezett, vagy épp korábbi mondák átvételéből származik. Hogy mást ne mondjak, alakja számos vonást köszönhet történetírójának, Bonfininek, aki a korban hihetetlenül népszerű Nagy-Sándor regény alapján alkotta meg saját Mátyás-képét is. A műben Nagy Sándor délceg volt, szőke haja lobogott a szélben, így Mátyás haja is a saját krónikájában. Nagy Sándor furfangos, ravasz, és mindig igazságos volt, (ld. Mátyás) sőt, álruhában járta katonái táborát, hogy igazságot szolgáltasson. De Mátyás legendája több forrásból származott (ő maga is terjesztette a korban), a igazságos uralkodó képe hozzátartozott a reneszánsz királyképéhez, az álruhában igazságot osztó uralkodó pedig egyébként is régi vándormotívum, már Nagy Lajos alakjához is kapcsolódott.

Az igazságos Mátyás alakja azonban csak később, a halála után terjedt el igazán, amikor az új uralkodó miatt nagy volt a félelem, a Jagelló-kor bizonytalanságai és a mohácsi vész pedig tovább növelte a Mátyás iránti nosztalgiát.

Ugyanakkor Mátyás korabeli megítélése nem volt ilyen kedvező. Uralkodásának első éveit jelentősen meghatározta a hatalma megszilárdítása körüli harc, később pedig korábbi legfőbb támogatói szerveztek ellene összeesküvést. A régebbi magyar tankönyvekben visszatérő mondat volt, hogy “ugyan Mátyás évente akár többször is beszedte a rendkívüli hadiadót, de alattvalói nem bánták, hiszen így biztonságban érezték magukat.” Most akkor gondoljon bele mindenki, mennyire valószerű, hogy a jobbágyok örömmel fogadják az évente három-négyszer megjelenő adószedőket. De Mátyás szemére vetik gyakran azt is, hogy nem törődött a török veszéllyel, és inkább a nyugati hódításaira, Bécsre koncentrált, amit sikerült is elfoglalnia (Innen származik a régi magyar ünnepünk a Hello Wien!), miközben a törökkel folyamatosan újította meg a békeszerződéseit – igaz, hogy a korábbi időszakhoz képest békesség volt a déli határon, de ez inkább annak volt köszönhető, hogy a szultán máshol volt elfoglalva.

Azonban Mátyás halála után birodalma teljesen összeomlott, fiát nem sikerült királlyá koronáznia, a kincstár kongott az ürességtől, a híres Fekete Serege egy része pedig fia helyett az ellenséges bárók oldalára állt, másik része pedig a saját országában randalírozott, hogy végül Kinizsi Pálnak kellett levernie az egykori királyhű zsoldosokat.

 

 

 

 

 

 

 

 


Utódja II. Ulászló lett, akinek megítélése Mátyással épp ellentétes utat járt be. Pedig uralkodása alatt többnyire béke volt. Helyzetét meghatározta, hogy elődjétől üres kincstárat kapott, így nagymértékben kellett a hozzá hű nemesekre támaszkodnia, de a róla elterjedt híresztelés, miszerint mindenkinek, aki kért tőle valamit, annyit mondott, hogy “Dobzse”, marhaság. A gúnynevet szintúgy az az utókor ragasztotta rá, amely Mátyás igazságossá nyilvánította. Szintén rosszul érintette az országot, hogy ebben a korban a földrajzi felfedezéseknek hála a kereskedelem fő irányvonala a nyugati partokra tevődött át, de a Dózsa-féle parasztfelkelés kommunista történetírásban való romantizálása sem javította Ulászló megítélését. A problémák, amelyek uralkodását jellemezték, a korban Európa királyságaiban általánosak voltak, a mohácsi vész pedig az erőviszonyokat tekintve elkerülhetetlen volt, akár Mátyás ült volna a trónon, akár Ulászló, akár a fia, II. Lajos. Ulászló egyébként kedvező házassági szerződést kötött a Habsburgokkal, miszerint ha utód nélkül marad, ők öröklik a trónt. Ennek kicsi volt az esélye, hiszen fia, Lajos egészséges és rátermett ifjú volt, az már sajnálatos tragédia, hogy olyan korán életét vesztette a Csele-patakban. Egyébként Ulászlóhoz kapcsolódik a későbbi gúnyos Laci-konyha elnevezés, miszerint a király olyan szegény volt, hogy alattvalóinak kellett főzniük számára paraszti konyhából – ez a legenda szintén nem igaz.

cultura-ulaszlo-ii-godlewski-1863.jpgrrru3s0e_400x400.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Helyettesítsük be Mátyással Morattit, akit az Inter szurkolók a mai napig imádnak, (jogosan), pedig regnálása alatt sokáig sikertelen volt a csapat (Mátyás hatalmának megszilárdítása időszak), mindent feláldozott az európai sikerekért (BL-győzelem illetve Bécs), utódjára pedig üres kincstárat hagyott, melynek köszönhetően a következő időszak nagy része azzal telt, hogy a pénzügyi csődből kihúzzák a klubot/országot. Illetve el kellett kergetni az egykor szeretett Fekete Sereget – Júlio Césart, Sneijdert, Eto’ot , Mottát és a többieket, bár ezt Moratti Mátyással ellentétben még a saját uralkodása alatt megtette.

 

Thohir pedig elődje hibáinak is köszönhetően a semmiből indult, (üres kincstár) néha előfordult, hogy szar tanácsadókra hallgatott, regnálását erősen befolyásolta az európai helyzet (földrajzi felfedezések illetve FFP), mégis valahogy egyben tartotta a klubot. Talán nem olyan jó megítélésű, de erős szövetségeket választott (Habsburgok és a kínai Suning), így végül az utódlása is jól sikerült.

 

Amit az egésszel mondani akartam, hogy bár Thohirt hajlamosak vagyunk rossz elnökként elkönyvelni, érdemes néznünk a körülményeket, és azt az időszakot is, amikor vezette a klubot.


(
De lehet, hogy csak villogni akartam a töritudásommal, és igazából történelmi blogot akarok indítani. Mátyás és Ulászló története és megítélése egyébként jóval bonyolultabb eset, itt csak alapvető jellegzetességeket vázoltam fel. Mindenesetre Moratti és Thohir megítélésének kérdésében nekem egyből a fenti történelmi párhuzam ugrott be.)

 

Erőteljes kezdet

 

Amikor Thohir 2013-ban átvette a klubot, Moratti már csak szenvedett. Majdnem sikeresen lerombolta azt, amit az elmúlt két évtizedben felépített. A triplete csapat tagjai vagy megalázó körülmények között távoztak (Julió César, Sneijder), vagy belementek a fizetéscsökkentésbe, de már csak árnyékai voltak egykori önmaguknak (Stankovic, Cambiasso, Milito).  Moratti és Branca még próbálkozott viszonylag jónak tűnő igazolásokkal, de rendre mellélőttek. Ranoccia, Alvaro Pereira, Forlán, sőt Guarin is finoman szólva bukta volt, de a tehetségeket sem sikerült levadászni, Ricky Alvarez, Jonathan, Juan Jesús, Nagatomo, Castaignos, Schelotto vagy a fiatal Rocchi sem kerül bele a klub nagykönyvébe. Ebből az időszakból csak az utolsó, 2013 nyarán megvett Icardi jött be igazán. Meg persze a talán kicsit későn érkező Palacio. A Moratti-éra utolsó átigazolási időszakában érkezett a klubhoz az említett Icardin kívül Taider, Silvestre, Belfodil, Laxalt, Mudingayi, Wallace, Rolando és Campagnaro. Nem az a csapat, amelyre Moratti büszke lett volna korábban valaha is, és nem az a keret, amelyre Thohir bátran építkezhetett volna.

Thohir 2013 őszi érkezésekor rögtön egy 180 milliós adósságcsomagot rendezettde ezzel még messze voltunk attól, hogy a nemsokára bevezetendő FFP követelményeinek megfeleljünk. A klub gazdálkodása szörnyű volt, Moratti a 2010-es triplete szezonjában is egy 69 milliós veszteséget könyvelhetett el, az FFP-t megelőző 5 évet pedig 670 milliónyi veszteséggel zártuk! 

Thohir érkezésekor a gazdálkodás rendbetételét hangsúlyozta, az ázsiai piac felé nyitás pedig üdítő fejlemény volt. ET megszabadult jó pár embertől a menedzsmentben, akik korábban Morattinak köszönhetően maradtak, és a gazdálkodáshoz jobban értő szakemberekkel pótolta őket. Még abban is szerepe volt, hogy az ázsiai nyitás miatt néhány Serie-A meccset olyan idősávba tegyenek, amelyet Ázsiában is tudnak nézni – ó, helló, déli meccsek! A januári mercato után pedig izgatottan vártuk, mit tud majd Hernanes vagy D’Ambrosio hozzáadni a csapathoz! Arra mondjuk nem számítottunk, hogy utóbbi lesz a meghatározóbb játékos az Internél.

Thohir 2013 novemberében hivatalosan is leváltotta Morattit az elnöki székben, bár Moratti 2014 októberéig tiszteletbeli elnök maradt, jelentsen ez a poszt bármit is. 2014 januárjában az első válság, amivel Thohirnak meg kellett küzdenie, az a Guarin-Vicunic csereüzlet volt. Az Inter szurkolói a csapat székháza előtt tiltakoztak a transzfer ellen, de már mindenhol kész tényként közölték, hogy a kolumbiai galambkergetőt egy az egyben elcseréljük a formán kívüli, 30 éves, folyamatosan sérült, a bajnokságban összesen 300 percet játszó montenegróival. A szerződésekről jóformán már csak az aláírás hiányzott, amikor Thohir felborította az asztalt, és meghiúsította az üzletet, meglepve ezzel mindenkit. A fejlemény egyrészt pozitív volt, hiszen látszott, hogy Thohir nem fél odacsapni, másrészt kicsit aggodalomra is okot adott, hiszen a klub vezetősége, és az utazgató elnök között a kommunikáció nem tűnt túl erősnek. Mindenesetre ez volt Branca utolsó húzása, februárban repült, Ausilio váltotta.

Elvesztegetett idő

Világossá vált, hogy a klub vezetésében több változtatásra is szükség lesz, az említett Branca-Ausilio cserét követően érkezett több nagynevű szakember is, úgy mint Michael Bolingbroke a Manchestertől, (ami Marco Fassone távozását is jelentette) Claire Lewis az Appletől, Robert Faulkner az Uefától. A személycserék ugyanakkor majdnem másfél évig tartottak, és az instabilitás kihatással volt a csapat eredményeire is. A 14/15-ös nyári mercato sem volt túl sikeres, pénz ugyanis nem volt igazolásokra, az adósságok és az FFP miatt. Érkezett ugyan Medel, aki meghatározó tudott lenni egy ideig, de sem az ingyen érkező, jónevű Osvaldo és Vidic, sem a tehetséges M’Vila és Dodó nem vált be a klubnál.

 

Fellendülés

 

A kezdeti időszak tehát nem volt zökkenőmentes, a 2014-es őszi szezon sikertelensége után Thohir menesztette a nyáron még szerződést hosszabbító Mazzarit, és Roberto Mancini érkezett megmentőként. Tegyük hozzá, szegény Walternek talán minden idők legrosszabb Interét kellett volna sikerre vezetnie.

Mancini kinevezése abból a szempontból jó húzásnak bizonyult (nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is leírom), hogy a neve és a korábbi sikerei elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az asztalra csapva kikényszerítsen pár jobb igazolást a vezetőségtől. Ő ugyanis valamiért nem volt megelégedve a rendelkezésére álló Taider, Gargano, Kuzmanovic, Jonathan, Joel Obi, Schelotto, Mudingayi, Alvaro Pereira középpályás sor technikai képzettségével, ezért 2015 januárjában érkezett Brozovic, Santon, Shaqiri, és Podolski is, más kérdés, hogy sajnos utóbbi kettő  (három) végül nem hozta azt a teljesítményt, amire számítottunk tőlük. Talán szerencsénk se volt, előre nem igazán láthatta senki, hogy Hernanes, Vidic, Osvaldo, Shaqiri, M’Vila vagy Podolski mind melléfogásnak bizonyul majd végül. Az előző évi 5. hely után a csapat a 8. helyen végzett a bajnokságban, Mancini maradhatott, és a hülye is látta, hogy minőségi keretjavításra (értsd: teljes sorcserére) van szükség.

A 2015/16-os szezon nyári mercatojára nem is lehetett panasz. Egyrészt Thohir is érezte, hogy most már nem foghat mindent az FFP-re, ideje lesz a zsebébe nyúlnia, másrészt Ausilioék is kitalálták az azóta is használatos kölcsön + opció formulát. Érkezett Kondogbia rengeteg pénzért megváltóként, a nagyon jól indító Murilló, valamint Mancini külön kérésére Felipe Melo és Perisic is, illetve kölcsön + opcióval Miranda, Jovetic, Ljajic, Montoya, Alex Telles és télen Éder is. (Meg ugye Biabiany ingyen.) Ezért viszont be kellett áldozni egyrészt Kovacicot, másrészt a bukó Hernanest és Shaqirit, illetve pár fiatal játékost, mint Obit, Ricky Alvarezt, Mbayét, Duncant, és a csapat egyetlen igazi húzóemberét, Kuzmanovicot is. Viszont ennek köszönhetően évek óta először zártuk pozitív mérleggel a mercatót. 

A minőségi váltás kifizetődött, a Thohir-éra legnagyobb sikereként a karácsonyt az első helyen tölthette a csapat. Persze láttuk a szerencsefaktort, és láttuk a jeleket a csapat játékában, hogy ez nem fog így menni, mégis bizakodva vártuk a tavaszi rajtot. Aztán a szokásos januári-februári összeomlásnak köszönhetően év végére a 4. helyen zártunk, és köszönhetően a korábbi bl-indulók (kösz Udinese) balfaszságainak, ez pont nem ért bajnokok ligája indulást. Mégis, ez volt az elmúlt öt év legjobb eredménye. Thorir és a szurkolók (igen, mi is) viszont nem voltak elégedettek, ez pedig végzetesnek bizonyult. De előbb még ET júniusban váratlanul eladta a klub többségi tulajdonrészét a kínai Suningnak, bár az elnöki posztot megtartotta.

 

Thohir legnagyobb melléfogása

 

_104225596_gettyimages-588425436.jpg

 

Valljuk be, Mancinivel ekkor már tele volt a tökünk, miért úgy állt fel, miért azokat az embereket játszatta, miért ült Ljajic a padon, miért nem játszik támadófocit, hogyan ronthatta el ennyire az előző szezont… a felkészülési meccseket nézve pedig nagyjából mindannyian a fenébe kívántuk a sálast. Thohir és Mancini viszonya ekkor már megromlott, Thohir az eredményeket kérte számon az olaszon, Mancini pedig az igazolások elmaradását (egy darab Candreva érkezett, valamint Banega ingyen) és azt, hogy a tulajdonosváltást titkolták előle is. Thohir pedig meghúzta azt, ami az álmoskönyvek szerint is baromság, két héttel a bajnokság kezdete előtt leváltotta az edzőt. Helyére kinevezte Frank De Boert.
Örültünk. Boldogak voltunk. Elment a sálas, és egy fiatal, új edző érkezett, aki támadófocit játszik, és sok fiatalt épít be a csapatba. Végre egy olyan arculatváltás, ami mögé be tudnak állni a szurkolók! Nem számított, hogy a holland kamuligát uraló Ajaxon kívül sehol sem bizonyított, sem az, hogy az olasz bajnokságban sincs tapasztalata. Ráadásul a fociban és az átigazolási piacon még teljesen vakon lévő Suning Kia Joorabchian tanácsára welcome drinknek még hozta Joaó Mariót (oké, kicsit drága volt, de végre költekezünk!) és a brazil csodagyereket Gabriel Barbosát.

Hittünk a csapatban és Frank De Boerban! Novemberig húzta.

 

Kellemetlen figura

 

A Suning érkezése után Thohir egyre kevesebb szerepet töltött be a klub vezetésében. Utolsó húzása, De Boer kinevezése óriási hibának bizonyult.

Elnökként egyre inkább vállalhatatlan volt. Már korábban gond volt azzal, hogy rengeteget utazik, ritkán van a csapat közelében. Ez pedig kihatott a játékosokra, egy csapatnak egyszerűen szüksége van egy erőskezű elnökre, akinek érzik a jelenlétét. Ha Thohir egyáltalán kiment a meccsre, többször kapta azon a kamera, hogy a VIP-páholyban szunyókál vagy telefonozik.

erick_thohir_sklrf2gscx9m.jpg

 

Az is iszonyú kellemetlen volt, amikor egy interjúban azt nyilatkozta, hogy óriási tisztelője a klubnak, még akkor kezdte el  követni az Intert, amikor a holland trió szállította a sikereket- értsd: Gullit, Rijkaard és Van Basten. Hiába javította ki később, hogy természetesen a német trióra – Klinsmann, Matthaus, Brehme – gondolt, akikkel az Inter utoljára bajnokságot nyert 1990-ben, nem igazán volt meggyőző.

Később Thohirt korrupciós vádakkal is illették az indonéz elnökkel kapcsolatban, és bár ezeket a vádakat nem sikerült bizonyítani, mindez nem vetett jó fényt a csapatra.

Az utolsó két évben Thohir már teljesen átadta a vezetést a Suningnak, és végül 2018 október 26-án az elnöki székből is távozott. 2019 január 25-én pedig a maradék tulajdonrészétől is megvált, végleg távozva az Inter vezetéséből. 

 

Összegzés

 

Minden hibája ellenére Thohirnak hatalmas szerepe volt abban, hogy az Intert egy új korszakba vezesse. Sokan nosztalgiával tekintünk arra a korszakra, amikor a klub egy családi vállalkozás volt, Moratti apaként dédelgette játékosait, és rendszeres látogató volt a csapat öltözőjében. Azonban ez a modell a 2010-es évek elején véget ért (talán kicsit erős, de mondhatjuk: megbukott), szép emlékek, sikerek mellett hatalmas adósságot hagyva maga után. Thohir szöges ellentéte volt a Morattinak, sosem lett és nem is lehetett a szurkolók szemében hasonlóan népszerű, viszont hatalmas szerepe volt abban,  hogy a klubot egy rosszul menedzselt családi vállalkozásból egy modern, üzleti alapú csapattá alakítsa. Thorir kiterjesztette a csapat befolyását Ázsiára, ahonnan azóta hatalmas bevételeket könyvelhet el az együttes.

De az is látható, hogy milyen célja volt mindvégig Thohirnak az Interrel: Üzlet. 
Akkor vette meg a klubot, amikor a csőd szélén volt, talpra állította, majd az első adandó alkalommal nagy haszonnal továbbadta az első jelentkezőnek. Számlájára írandó, hogy egy megfelelő vevőt talált a Suning személyében, akik bár ugyanúgy üzletként tekintenek a klubra, mint ahogy az indonéz elnök tette, teszik mindezt jóval profibb és átlátható módon.

Thohir időszakában a csapat teljesítménye jó esetben is hullámzónak volt mondható, melyben szerepet játszottak az elbaltázott igazolások és a rossz menedzselés is, de tegyük hozzá, hogy nagyon mélyről kellett indulnia. Gazdasági fronton megerősödött a csapat, de a korábbi éveknek köszönhetően ez sem volt elég ahhoz, hogy az Uefa büntetéseit elkerüljük.

Összességében, Thohirra sohasem fogunk úgy emlékezni, mint meghatározó elnökre, sem a pályán kívüli magatartása és személyisége miatt, sem a pályán elért sikerei miatt, sem amiatt, hogy sztárokat hozott volna a csapathoz. De emlékezni fogunk rá amiatt, hogy egy nehéz helyzetből húzta ki a klubot, és tette rendbe a gazdálkodását. Talán pocsék elnök volt, de jó üzletember. Nem hiszem, hogy ennél többet várhattunk volna tőle. 

Ha mást nem, azt azért megköszönhetjük Thohirnak, hogy távozása után fellendülés következett, nem pedig Mohács.

 

A bejegyzés nagyban támaszkodik az alábbi angol nyelvű cikkre.