Egy olyan derbin vagyunk túl, ami bár nem vonul be a két rivális történetének legnayobb meccsei közé, de jó darabig nem feledjük: egy utolsó percben megnyert rangadó örökre az emlékezetes marad.
Spalletti kezdőcsapata csupán egy helyen volt kérdéses a mérkőzés előtt: itt-ott olvasni lehetett arról, hogy Candreva kezd, míg Politano a Camp Nouban vigasztalódhat. Vrsaljko végre visszatért, így D’ambrosio ezúttal csak csere volt – hitted volna, hogy ez egy nap szokatlan lesz?
Maximum amiatt hőböröghettünk a meccs előtt, hogy Vecino akármit csinálhat, vagy jobban mondva, inkább nem csinál, tutira a kezdőcsapat tagja marad, maximum azzal vigasztaltuk magunkat, hogy hátha villant valamit az utolsó percben. Szívesen elemezném a Milan kezdőjét is, de nem érdekelnek.
Már az első félidőben lehetett érezni, hogy az Inter egy kategóriával jobb csapat jelenleg, mint a Milan. Percről- percre vette át az irányítást Spalletti csapata, és helyzetekben sem volt hiány: Perisic fejesét bravúrral védte Donnarumma, De Vrij kitekert mozdulattal kapufát találta el, majd Vecino hibázott ígéretes helyzetben – szidtuk is rendesen. De nem csak a kihagyott helyzete miatt, hanem azért mert megint nem tett hozzá a játékhoz semmit, sem védekezésben, sem támadásban és ezt az sem tudja kompenzálni, hogy elképesztő mennyiséget fut.
Mivel Brozovic sem a legjobb meccsét hozta, Radjában bízhattunk. De csak volna, mert a belgát bokasérülése miatt már a 30. percben le kellett hozni. Hát, persze, hogy Borja Valero jött helyette, fogtuk is a fejünket rendesen a kocsmában. Mint később kiderült felesleges volt aggódni, a spanyol tisztességgel helytállt, sőt adott egy gólpassz értékű labdát is Icardinak, Romagnoli azonban résen volt.
És hát nem lenne Inter meccs idén, meg nem adott gólok nélkül: mind a két oldalon jutott egy-egy visszafújt találat, ráadásul mind a kétszer kísértetiesen hasonló szituáció előzte meg a fantom gólt.
A Milan támadójátéka gyakorlatilag nem létezett: az első félidőben csupán négyszer értek labdába az Inter tizenhatosán belül.
A második félidőben még a korábbinál is kevesebbet volt a labda a kuzinoknál, cserébe kevesebb helyzete is akadt a kék-feketéknek. Talán csak Borja harmadik gyűrűbe felollózott labdájánál emelkedett a pulzus, de ezen kívül nem volt miért izgulni. Meddőnek bizonyult Spalletti csapatának fölénye, és szinte már elkönyveltük a döntetlent, amikor…
…amikor jött,így szépen sorban: Candreva, Vecino, Abate, Donnarumma és Icardi. Pár hete elneveztük Perisicet a szélsők Icardijának,akkor ugyanezt elmondhatjuk az urugayiról is: bár a második félidőben hasznosabb volt, mint az elsőben, összességében megint azt kell, hogy írjuk: nem csinált semmit, de egy mozdulattal megint megnyerte a meccset a csapatnak. Persze ehhez kellett a tanárian helyezkedő Icardi és teljesen vakon lévő Donnarumma is .
A San Siro robbant, Icardi ismét az utolsó percben szerez győztes gólt a városi rivális ellen, az Inter meg sorozatban hetedik meccsét nyeri és egyre közelebb az élmezőnyhöz.
Újfent elmondhatjuk: nem játszottunk szépen, de domináltunk és erőből behúztuk. Ennek a csapatnak ez a legnagyobb erénye: stabil és erős, mind fejben, mind fizikálisan.
Gyere, Suarez most harapj!
Értékelés: Handanovic -, Vrsaljko 6, De Vrij 7, Skriniar 7, Asamoah 5- Radja 6, Vecino 6, Brozovic 6- Politano 5, Perisic 5, Icardi 7