Nainggolan leigazolása és az idei vb-n remeklő belga válogatott ihlette az alábbi múltidézős posztot néhány érdekes párhuzam miatt.
Ki gondolná, hogy a klub 110 éves történetében a Ninja előtt mindössze öt belga játékos viselte az Inter mezét? Ráadásul négyen (Coeck, Maaroufi, Mudingayi, Miangue) töltelékembernek, vagy még annak sem számítottak. A kivételt a nyolcvanas évek világszerte egyik legnagyobb tehetségének tartott Enzo Scifo jelenti, aki csupán egyetlen egy, nem túl sikeres szezonon át boldogította Milánót. Az ő története következik.
Belgium válogatottja az 1986-os mexikói világbajnokság előtt hasonlóan kellemes problémákkal küzdött, mint most: egy klasszisokkal teli kerettel kellett a társaság erejét predesztináló eredményt elérnie. Az akkori gyülekezet olyan kiváló játékosokkal utazott el a mundialra, mint a legendás kapus, Jean-Marie Pfaff, a betonkemény bekk, Eric Gerets, a szépreményű középhátvéd, Georges Grün, a középpályát domináló Jan Ceulemans és Franky Vercauteren, vagy a kiváló kilences, Erwin Vandenbergh. Az unalomig elkoptatott jelzővel „aranygenerációként” emlegetett nemzeti csapat a csoportjából mindössze harmadikként továbbjutva egészen a legjobb négyig masírozott, akárcsak a 2018-as kompánia (a bronzmeccset viszont ők tizenegyesekkel elbukták a franciákkal szemben). Ennek a kegyetlen erős válogatottnak lehetett tagja az akkor húsz esztendős Vincenzo Scifo.
Olasz szülők gyermekeként a La Louviere csapatában vált ismertté a kimagasló képességű kölyök (csakúgy, mint később a Hazard-tesók), tehetségéről sok mindent elárul zsenge korában ráakasztott beceneve: A kis Pelé. Eredményességéről legyen elég annyi, hogy négy serdülő évében összesen 432 gólt szerzett – támadó középpályásként.
Fiatalon gyorsan rájött, hogy családjának a labdarúgás jelentheti a menekülő utat a szegénységből egy jobb élet felé. Szicíliából Belgiumba települt, bányában robotoló édesapja ugyanis finoman fogalmazva sem tudott fényűzést biztosítani. – „Hamar tudatosult bennem, hogy csak a futball segítségével fordulhat jobbra a sorsunk. Láttam apámat éjjelente sárosan, koszosan és kimerülten hazaesni az egyébként cseppet sem veszélytelen melójából. Elszörnyülködtem, amikor elmesélte, hogyan telt a napja. Megesett, hogy órákon át térdelve gürcölt odalent teljesen elzárva a napfénytől. Gyerekfejjel valóságos földalatti pokolnak tűnt az egész” – emlékezett vissza a sanyarú kezdetekre.
Még el sem ballagott általánosból, de már bemutatkozhatott a helyi felnőtt csapatban, ami persze „következményékkel” járt; 1983-ban bekopogtatott érte a legígéretesebb palántákat begyűjtögető királyi egyesület, az Anderlecht. Egy évvel később (tizennyolc esztendősen!) immáron piros-sárga-feketében hallgatta a himnuszt Magyarország ellen, a nyári Európa-bajnokságon pedig rekordot döntött, amikor 18 évesen és 115 naposan lépett pályára. A ’86-os mexikói tornára tehát már meghatározó futballistaként érkezett, ahol hazája valamennyi találkozóján meghatározó szerepet játszva két gólt szerzett és őt választották a világbajnokság legjobb fiatal játékosának.
Scifo azt a fajta klasszikus 10-est testesítette meg, amit a mai gyilkos gladiátorfutball már aligha bírna el. Nem volt valami gyors, atletikusnak sem lehetett mondani, de a fizikai lemaradását isten áldotta technikájával, és kimagasló térlátásával pótolta. Minden labdaérintésével gyengéden dédelgette, simogatta a labdát, a pályán egy főnemesi rangú úr eleganciájával közlekedett. Olyan igazi utolsó passzos trequartistaként jegyezték, akinek váratlan megoldásaitól, finom passzaitól elalélt az eltartott kisujjal teázó publikum.
Három bajnoki címmel és egy sikeresnek mondható világbajnoksággal az emlékkönyvében már nem tudott ellenállni a nívós ligákban tündöklő külföldi klubok csábításának. A kitartó kérők különversenyét végül az Inter nyerte, 7 és fél milliárd lírát fizetve érte a brüsszeli egyletnek.
„Ő az egyetlen, aki az utódomnak tekinthető” – mondta a La Gazzetta dello Sportnak Scifo 1987. július 10-ei bemutatásakor a háromszoros aranylabdás nagy 10-es, Michel Platini. Ebből is kiderül, hogy hatalmas elvárásokkal érkezett meg a Campionatóba. Az újságírók odavoltak a bányász fiaként külhonban szerencsét próbáló ifjonc sztorijáért, sorra adta az interjúkat, és talán picit el is bizonytalanodott, hogy korai volt még ekkora terheket pakolni a saját vállaira. Szerinte az olasz bajnokság irama, gyorsasága kezdetben várhatóan nehézséget jelent majd. Scifót sajtóértekezleten mutatták be a Juventustól megszerzett Serenával együtt, a nyugatnémet Rummenigge helyét foglalja el. „Szeretnék támadó feladatot kapni, de ezt Trapattoni, az új edző határozza meg” – mondotta a játékos a Népsport egyik 1987 júliusi számában. Nehéz dolgom lesz Milánóban. Egy jól fizetett profitól mindenütt sokat várnak, de amikor 16 éves koromban az Anderlechthez kerültem, ott sem dédelgettek. A tehetségem adott, a többi már akarat és munka kérdése – ezek voltak első milánói perceinek szavai.
Giovanni Trapattoni debütáló interes idényében, egy elfogadható fekete-kék szezon után jártunk ekkor. Trap a bajnoki harmadik helyre kormányozta be a klubot, az UEFA-kupában pedig a legjobb négy közé repítette. 1987 nyarán egyébként bitang erős Serie A-mezőny verbuválódott már megint: a Berlusconi által átvett városi rivális világcsúcsot jelentő összegért megvette a holland Ruud Gullitot, majd Marco Van Bastent, a Roma a német Rudi Völlert költöztette Itáliába, a bajnok Napoli a brazil Antonio Carecát, a Torino az osztrák Toni Polstert, a Verona a német Thomas Bertholdot (ne feledjük, csupán két külföldit lehetett alkalmazni). Az Inter Scifo mellett a Juvéból áthozott Aldo Serenát rakta ki a nagy igazolások kirakatába, a veszteségek közé a német sztárcsatár, Karl-Heinz Rummenigge és a középpályán robotoló Marco Tardelli írható. A keret pofásan festett. A kapuban Walter Zenga helye biztos volt, a védelemben a bajszos mezőőr, Giuseppe Bergomi és a könyörtelen argentin, Daniel Passarella hessegette el az ellenfeleket, egy sorral előrébb Scifo alá Gianfranco Matteoli és Beppe Baresi dolgozott, a belga tűpontos passzaira Serena mellett maga a Tű, Alessandro „Spillo” Altobelli várt.
Hogy az olasz mennyire focibolond egy nép, azt remekül bizonyítja, hogy a szaklapok egy jósnőt (!) kértek fel szezonelőzetesre. Az asszony nem kertelt.
Raffaélla Girardo, egy Olaszország-szerte jól ismert jósnő meglepő kijelentésre ragadtatta magát: – Le sem kellene játszani az idei bajnokságot, a Juventus lesz a győztes! A Juve legnagyobb riválisa a Maradona-féle Napoli lesz, ám Diego számára közel sem hoz ez a bajnokság annyi sikert, mint a legutóbbi. Nagyon idegesíti őt a törvénytelen gyermeke körüli hercehurca. Carecával viszont sokat nyernek a kékek. Novembertől csodálatosan játszik majd! A két nagy mellett nem az agyonreklámozott AC Milan, hanem a Trapattoni-vezette Inter végez még dobogós helyen. Enzo Scifo brillírozni fog és végre beérik a Juventustól jött edző munkájának gyümölcse. Csalódást hoz viszont ez a bajnokság a Milan számára, Sacchi edző nem tud majd csapatot formálni a sok helyről összevásárolt új játékosokból. A Rómának is nehéz percei lesznek. Völler csak novembertől lendül bele igazán. Liedholmnak, a fővárosiak edzőjének sem lesz diadalmenet ez az év! – olvashattuk a Képes Sport beharangozójában.
A szezon borzalmasan kezdődött. Az első fordulóban hazai pályán roppant össze a csapat a várakozások súlyától, miután sima kétgólos vereséget szenvedett az újonc Pescarától. Utána a veretes Como, Empoli kettőst legyűrve javítottak Ferriék, majd egy Torino elleni döntetlen után érkeztünk el az ötödik fordulóba. Az Inter a két évvel korábban gigantikus meglepetésre scudettót nyerő Hellas Veronát fogadta 39 ezer néző előtt a Zenga – Bergomi, Ferri, Passarella, Mandorlini – Fanna, Matteoli, G. Baresi, Scifo – Serena, Altobelli kezdőcsapattal. Az esős, borongós októberi meccsecske igazából a finom cselekkel és távoli próbálkozásokkal riogató Enzo miatt került be az almanachokba, mert a dán csillag, Preben Elkjaer-Larsen 62. percben szerzett vezető találatára válaszul hét perccel a lefújás előtti egyenlítéssel beállította a végeredményt, azaz bevágta első gólját Inter-alkalmazottként. Egy továbbfejelt labdát állított meg a 16-oson belül, majd könnyed testcsellel úgy elküldte a védőt, mint Csabát az OTP személyi kölcsön külföldre az álommunkáért, aztán kilőtte a rövid alsót.
A másodikra egészen februárig kellett várni, akkor az Empoliba látogató Internek szerzett vezetést egy újabb testcselt követő távoli lökettel – igaz, köszönő táviratot küldhetett érte a hazaiak kapusának. Érdekesség, hogy pályafutása harmadik milánói gólja után is 1-1-es végeredményt diktáltak be a tudósítók a szerkesztőknek: a 20. fordulóban megismétlődött a Verona és az Inter őszi forgatókönyve, Scifo ezúttal ballal bombázott vagy 18-ról a Hellas kapujába.
A sorozat végül a 28. körben a munka ünnepén szakadt meg a Sampdoria sima legyőzésekor. A forduló előtt az ötödik helyen álló Inter a Viallival és Mancinivel érkezett genovaiak ellen már hárommal is ment, amikor öt perccel a vége előtt szépítő Mannini bebetonozta a végeredményt. Scifo a második gólnál írta be magát a történelembe egy kavarodás után a léc alá bikázott közeli góljával – ekkor még senki sem tudhatta, hogy ez a pompás találat élete utolsó fekete-kékben szerzett gólját jelenti. A csapat némileg csalódást keltően az ötödik helyezte fejezte be az idényt öt ponttal a negyedik Samp és hattal a bronzérmes Roma mögött, tízzel kullogva a második Napoli és tizenhárommal a bajnok Milan után (ekkoriban csak két pontot ért a győzelem). Ennyit a boszorkány látomásairól.
Enzo búcsúja meglehetősen dicstelenre sikeredett: az utolsó fordulóban az Avellino elleni (természetesen 1-1-et hozó) bajnoki 33. percében egy csúnya szabálytalansággal és piros lappal köszönt el a Meazzától.
A szaksajtó összességében flopnak könyvelte el a szerződtetését, és utólag alighanem ő is egyetért az Olaszországban landolásakor megfogalmazott akkori érzéseivel, hogy túl korán igazolt a világ talán legnehezebb bajnokságába. Bántani azért nem kell: 21 évesen szakadt nyakába a nyomás élete első külföldi kalandján, de jó néhány mérkőzésen megmutatta, miért tartották korszakos zsenijelöltnek.
„A kegyetlennek jellemzett Calcióban az újságírók sem csomagolják véleményüket selyempapírba. A sztárrangot viselő sportolót vagy a mennyekig emelik, vagy a sárba tapossák. Enzo, amíg ereje bírta, felvette a feléje dobott kesztyűt, aztán …Megadta magát. A Scifo tudását jól ismerő bordeauxi vezetők az elmúlt nyáron mentőövet nyújtottak a már fulladozó fiatalember felé. Ugyanakkor Milánóban is felmérték a helyzetet. Scifo esetleges „eltűnését” tetemes összeg elvesztése siratná. A két egyesület és a játékos rövid tárgyalás után szót értett; Enzo Scifo egy évadon át a milánói fizetését élvezve az FC Bordeaux színeit viseli. Az Inter erre az időszakra teljesen ingyen engedte el a középpályást, de azzal a kikötéssel: ha a francia klub továbbra is igényt tart a játékosra, az alkudozás 140 millió belga frank körül mozog majd – szintén a Képes Sportban jelent meg 1988 őszén ez az írás, bemutatva picit az olasz futball hátterét, amihez Scifo is hozzátett pár kulisszatitkot:
– Meggyőződésem, hogy ezúttal jól választottam. Bordeauxban nem terhel akkora felelősség, mint Milánóban, ahol egy népszerű játékosnak a magánéletéről is teljesen le kell mondania. Arra én képtelen vagyok, hogy minden lépésemet a szenzációt hajhászó megfigyelők támogató vagy bíráló véleményének vessem alá. A Calcio világa lehet, hogy csodálatos, külső körülményeiben én csalódtam, de az is előfordulhat, hogy erőmet húszéves fejjel túlbecsültem. Ráadásul Giovanni Trapattoni egy interjúban elárulta, hogy Matteoli és Enzo Scifo nehezen jöttek ki egymással. Mindketten vezető szerepet akartak a középpályán.
Nem fogalmazok erősen, ha azt mondom, soha sem lett belőle igazi világklasszis. Egy szezont követően eladták Bordeauxba, onnan az Auxerre-be igazolt, majd 1991-ben visszatért Itáliába és Olasz Kupát, valamint UEFA-kupa ezüstöt nyert a Torinóval. Négy évet lehúzott még a Monacóban (egy bajnoki cím leesett ott), végül pályafutását az Anderlecht érintésével a Charleroiban fejezte be 2001-ben.
Az mindenesetre eléggé sorsszerű, hogy eladása után a posztjára szerződtettek egy bizonyos Lothar Matthäus nevű férfit, aki vele ellentétben bajnoki címig és UEFA-kupa győzelemig tudta vezetni az Intert.