Egy jó, reménykeltő úton. Kedvenceink pontosan annyi esélyt adtak a Cagliarinak, amennyit a BL-ért küzdő ad hazai pályán a kiesés ellen menekülőnek: semennyit.
A riogatásokkal ellentétben Spalletti nem szórakozott három belsővédővel, a megszokott 4-2-3-1-et és a legerősebb kezdőt tolta fel a pályára, ahogy kell. Ahogy a meccs is úgy kezdődött, ahogy kell, Cancelo remekül tekerte be a szabadrúgást balról, beleérni nem is kellett, meg nem sikerült, úgyhogy mehetett is a középkezdés.
Rendesen megnyomtuk az egész meccset első 20 percet, komolyabb csodaként élhették meg a szárdok, hogy nem kaptak több gólt. Karamoh állt hozzá a legközelebb, kettőből kétszer nem sikerült beverni a ziccert. Nem úgy, mint nem sokkal később a bordáit a kapufába, jómagam azt hittem, hogy az összes eltört. Ő végül megúszta, nem úgy mint Gagliardini, aki kontakt nélkül szenvedett súlyosnak tűnő sérülést a félidő végén. Óriási érvágás lesz a nemrég összeállt csapatunknak, ha legközelebb csak az őszi meccseken látjuk.
A második félidőben annyi különbség volt az elsőhöz képest, hogy helyzetek mellett a gólok is jöttek. Előbb Icardinak sarkazott Rafinha gólpasszt, majd Brozovic tett róla, hogy a tavasszal eladott mezek nagy részén az ő neve virítson, végül Perisic szolgáltatta a slusszpoént egy ballal kiválóan eltalált lövés után.
Este lehet szurkolni a Fiorentinának és Genoának, addig viszont rögzítsük néhány tényt. Egyrészt nagyon úgy néz ki, hogy megvan az a jó alapunk, amire lehet építkezni jövőre: van egy elég jó védelmünk, egy klasszis formában játszó középpályásunk, egy gólkirályi címért harcoló centerünk, de ami ezeknél is fontosabb talán, hogy kialakult egy olyan játék, amit magabiztosan működik és jó arra, hogy a nálunk gyengébbeket simán legyakjuk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kellett ugyan fél év, de csak beérett Spalletti munkája. Erre pedig igenis lehet építeni függetlenül attól, hogy a tabellán hol végzünk.